Kapolyi György - Illetlenségek felső fokon

Hát bevégeztetett – mondhatnám kenetteljes hangon, felső fokon.

Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme.

Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat…

Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy – ordítom magamban, hátha meghallja. A válaszát is hallom: – Te olyan hülye vagy, mint mindig – szól vissza a fejemben –, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél.

Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése…

Igen. Az idő, az egy rohadt dolog.

Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátba támad, aztán huss…úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar.

Te meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban – tök mindegy –, aztán jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled…

Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak – meg ne lógjál –, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányába, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden…

Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt.

Józsi- Józsi…

A büdös életben nem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem.

Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni, mint nem.

Tévedni emberi dolog – te állat – hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggbe rúgni.

Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve…

A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged.

Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél.

Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van.

Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki.

Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit.

Mostmeg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál – még kivered a szememet –, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál.

Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia.

Nincs külön élet, és az azt követő külön halál.

Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot is.

A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen.

Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora űr támadt bennem, hogy győzzem elviselni…

Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással, de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok.

Isten veled Józsi, nyugodj békében…

Kapolyi György

Oszdd meg: