A tűsarkak gyors ritmusban, határozottan, szinte katonásan kopogtak a sétálóutca díszburkolatán. Lehetetlen volt nem fölfigyelni a lépteit szaporázó csinos fiatal nőre, szép arcából kiragyogó búzavirágkék szemére. Az iskolából kiözönlő, nagyhangú csapatokba verődött tini lányok vihogással palástolt áhítattal, a nők ajakbiggyesztéses irigykedéssel, a fiúk és férfiak nem titkolt sóvár pillantásokkal méregették.
Már évek óta ment a sorozat a tévében, amiben szerepelt, de még mindig nem tudta megszokni, hogy feltűnést kelt. Persze, akik felismerték, aligha sejthették, hogy ugyanolyan zavarban van, mint ők. Az irigy tekintetekről igyekezett tudomást sem venni, a lányokra néha-néha visszamosolygott. Előfordult, hogy némelyik férfi kihívóan meredt az arcába, és volt, aki trágár szavakat mormolt, amikor elment mellette. Az ilyenekbe legszívesebben belerúgott volna a tűsarkú cipő hegyes orrával, de mindannyiszor erőt vett magán.
„Mindenből elegem van” hangulat lett úrrá rajta. Szeretett volna kissé fellélegezni az itthoni levegőn, és tessék, itt sem volt nyugta. Csodálta Budapestet, de élhetetlennek tartotta. Ahányszor az utcára lépett, agyonnyomta a zaj, a mindenütt hullámzó tömeg látványa. Néha úgy érezte, zombik serege jár-kel az utcákon, fakó, rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel. Mintha nem is látnák meg a velük szemben jövőt. Mindenki rohan, elsodorják egymást, és nincs idejük bocsánatot kérni. Aztán egyszer-egyszer megismeri valaki, és ezt – olykor elviselhetően, máskor visszataszítóan – mindenáron a tudomására is hozza. Nem szívesen élt ott, amikor csak tehette, szűk, sötét albérletéből hazamenekült a szülővárosába, ahol a szokott törzshelyen egy pohár bor mellett jól elbeszélgetett a régi barátokkal, iskolatársakkal. Az ilyen találkozások mindig feltöltötték, erőt adtak a rá váró újabb néhánynapos „zombi-lét” elviseléséhez.
Ma nem így történt. Néhány volt osztálytársával találkozott, akiket nagyon régen látott. Mind férjnél vannak már, és gyermekeket nevelnek. Hosszú ideig igyekezett nem figyelni a méricskélő pillantásokra, békésen tűrte a szánakozással vegyes, féltékeny szemmel verést. Addig higgadt tudott maradni, amíg az életükről beszéltek. A cérna akkor szakadt el, amikor irigykedést tettetve, a szingli életformát kezdték dicsőíteni, majd nehéz asszony- és anyasoruk fölötti siránkozásba csaptak át. Amikor már sokadszor fújták el ugyanazt a dallamot, hogy milyen szerencsés, amiért senkit nem kell körülugrálnia, mennyire irigylik őt a szingliségéért, elöntötte a düh.
Felállt az asztaltól, és lassan, de erős hangon, hogy mindenki jól megértse, elmondta, amit már az újságíróknak is rég el kellett volna mondania, akik gyakran dörgölték az orra alá állapotát. „Nem vagyok szingli, nem is akarok az lenni. Az döntés kérdése. Én nem választottam ezt az életformát, férjet és gyermekeket szeretnék, igazi családra vágyom. Nem értem, miért siránkoztok, hiszen ti mindezeket megkaptátok.”
Hirtelen sarkon fordult, és mielőtt többet mondott volna, otthagyta a megrökönyödött társaságot. Hazafelé menet visszamosolygott a vihogós kamaszlányokra, az irigy nőkre és a tolakodó férfiakra. Rosszkedvéről, csalódottságáról csak a járda betonjába csapódó tűsarkai árulkodtak.
J. Simon Aranka
Megjegyzés küldése