„A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda.” – Hamvas Béla
Hamvas Béla fenti állítása egyáltalán nem nevezhető túlzásnak. A védikus irodalom e korra ajánlott könyveinek elolvasása után sehol sem találtam olyan irodalmat, ami ehhez képest újat mutatott volna. Maximum legfeljebb kiegészítő irodalmat, mely egy adott, a védikus irodalomban megemlített tézis teljesebb körvonalazásához járul hozzá, ugyanakkor több esetben annyira szimbolikus, hogy kevéssé érthető, értelmezhető így pedig csak feltételesen hasznos. A védikus irodalom Kali korra szánt irodalma rendkívül egyértelmű és magas szintű. Így szintén igaz az egyik védikus eposz, a Mahábhárata állítása is, miszerint, ami ebben a könyvben nem található meg a világról, az nem is létezik. Jelentősége pedig abban áll, amire Hamvas rendkívül lényeglátóan érzett rá: „A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart.” A gondolatot annyival ki lehet egészíteni, hogy a Védák nem pusztán India történetét beszélik el, hanem a világtörténelemről szólnak, illetve nem bevezetnek az önmegvalósításba, hanem annak legmagasabb szintjéig kalauzolnak.
A védikus irodalom szempontjából az időszámításunk előtti időkből két, e korra különösen ajánlott, fő irodalmi alkotást érdemes megemlíteni. Ezek: a Bhagavad Gitá, és a Srímad Bhágavatam. A két mű részletesen összefoglalja, és kimerítően tolmácsolja a téma szempontjából lényeges, egy ilyen jellegű kutatáshoz szükséges minőségi és mennyiségi információkat.
A védikus irodalom szempontjából az időszámításunk előtti időkből két, e korra különösen ajánlott, fő irodalmi alkotást érdemes megemlíteni. Ezek: a Bhagavad Gitá, és a Srímad Bhágavatam. A két mű részletesen összefoglalja, és kimerítően tolmácsolja a téma szempontjából lényeges, egy ilyen jellegű kutatáshoz szükséges minőségi és mennyiségi információkat.
India alapvető szent irodalmát a Védák alkotják. A Véda kifejezés azt jelenti, hogy tudás. A Védák azt mondják, hogy az az ember rendelkezik az életről és önmagáról kielégítő tudással, aki tudja, hogy ki ő, ki Isten, és mi a kapcsolata az egyénnek Istennel. A védikus irodalom végkövetkeztetése alapján az emberi élet célja, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat Istennel és kialakítsuk magunkban az Isten tudatot.
A Védák keletkezésének idejét világunk teremtésével egy időre teszik, körülményeit illetően pedig azt tartják, hogy maga Isten hozta létre őket és adta át az első teremtett élőlénynek, Brahmának, hogy megismerjük belőlük az Őhozzá vezető utat. Azonban, ha ezt az állítást nem is tartjuk elképzelhetőnek, a legrégibb írásos bizonyítékok akkor is a védikus irodalom keletkezési idejét körülbelül ötezer évvel ezelőttre teszik, egyes becslések szerint viszont az első írások hat- nyolcezer évesek.
A felszabadulás felé vezető út mellett, a Védák következetesen leírják azokat a folyamatokat, cselekedetek, tetteket is, melyek nem szolgálják a lelki fejlődést, pusztán azért, hogy világossá váljanak azok a viselkedésformák, melyek azt jelzik, hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a tetteket és az elveket, melyek az ember lelki fejlődését szolgálják, sanatana dharmának hívják.
A védikus irodalom, saját kinyilatkoztatása szerint nemcsak az indiaiaknak vagy a hinduknak szól, hanem a világ egészének. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenkinek hindu vallásúvá kellene válnia, csupán arról van szó, hogy a Védákban lefektetett irányelvek univerzálisak, mindenkire érvényesek, mert az élőlény Istennel való változatlan és körülményektől független kapcsolatára, illetve annak örök természetére vonatkoznak. Azt hirdetik, hogy lelki kötelességünk teljesítése a teremtés működésének alaptermészetéhez tartozik és az ez által történő megüdvözülés az emberi élet elsődleges célja.
A Védák kezdetben szájhagyomány útján terjedtek és mindössze egy összefüggő tudásanyagot alkottak, azonban később, hogy érthetőbbé, követhetőbbé váljon a tanítás, a transzcendentális bölcs és lelki tanítómester, Vyasadeva tematikusan rendszerezte és 4 részre osztotta fel az eredeti egy Védát. Így született meg a Rg (Imádságok könyve), a Sama (Himnuszok könyve), a Yajur (Áldozatok könyve) és az Adharva véda.
Mindegyik Védához tartoznak összefoglaló magyarázatok, ezek az úgynevezett Upanisadok amelyek választékosán taglalják az adott Véda fő jelentéstartalmát mondanivalóját. A védikus irodalomhoz szokták sorolni, az egyéb kiegészítő irodalmakat, melyek témájuk, vagy transzcendentális hatásuk alapján vallásos irodalomnak tekinthetőek. Ezeket az ötödik Véda néven szokták emlegetni. Valójában minden olyan hiteles irodalom ide tartozik, aminek üzenete megegyezik a Védák üzenetével, végkövetkeztetéseivel, legyen az akár szépirodalmi alkotás is. Az ötödik Védához sorolhatók például a szútrák, melyek rövid, tömör formában írott, alapigazságokat összefoglaló, mély lélektani tartalmú, tudományos hangvételű írások, amik mintegy tankönyvkén, kézikönyvként szolgálnak a lelki úton járóknak, és e célból foglalják össze a hosszabb hangvételű Védák üzenetét. Az egyik legfontosabb és legjelentősebb ezek közül a Védanta szútra, melynek jelentése: „a tudás vége”, vagyis a Védák végkövetkeztetése.
A vallásos eposzok közül, melyek szintén ehhez a csoporthoz (az ötödik Védához) tematizálhatóak, a leghíresebbek és a legszélesebb körben elterjedt írás a Rámájana és a Mahábhárata, melyek Isten ötezer évvel ezelőtti földre szállását követő tetteit, történeteit, kinyilatkoztatásait írják le epikus formában. A Mahábhárata eposz fejezetét alkotja India egyik legszentebb és a világon is máig a legolvasottabb olvasmányok közé tartozó, a műből kiemelt, attól különválasztott traktusa a Bhagavad Gitá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke), mely Isten személyes kinyilatkoztatásait beszéli el. Ezt az írást India Bibliájának is nevezik.
A Bhagavad Gitá tartalmi elemeit azok a párbeszédekre alapuló kinyilatkoztatások, kérdésfelvetések alkotják, melyeket maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával (Arjunával). E beszélgetések által azon utak és folyamatok sokfélesége és tematikus számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra alaptermészetét. Ezeket a folyamatokat jógafolyamatoknak nevezi a mű. A kinyilatkoztatás végső konklúziója a legmagasabb szintű jógafolyamat tárgyalásának során kerül kifejezésre, mely folyamat a bhakti, vagyis az Úrnak végzett odaadó szolgálat jógájaként van definiálva. Ennek szellemében Isten kijelenti, hogy ez az önmegvalósítás legtökéletesebb folyamata.
A Puránák (történelmi feljegyzések) is az ötödik Véda gyűjtőfogalmába sorolható irodalomhoz tartoznak. Ezek közül a leghíresebb és legjelentősebb a Bhagavata-Purána vagy más néven a Srímad Bhágavatam, mely a Védanta szútra és a Bhagavad Gitá bővebb, részletesebb és magasabb szintű magyarázata, kifejtése. Legfontosabb részei Isten földi kedvtelésének leírását tartalmazzák (ugyanis a hindu hagyomány szerint Isten megtestesült a földön, több alkalommal is). Végső soron igazi és megkülönböztető esszenciáját az előző írásokhoz képest ezek a fejezetek adják. Ezt a művet a védikus irodalom fájának érett gyümölcseként tartják számon. Tulajdonképpen minden olyan információt tartalmaz, amelyet a négy Véda a legfontosabbnak tart, és amelyre a lelki életet élő gyakorlónak az önmegvalósítás legmagasabb szintjének eléréshez szüksége van. Azt mondják róla, hogy az élet végső céljának elérésére szempontjából és természetes kötelességünk megismeréséhez tulajdonképpen nincs is szükség más irodalomra.
Védikus irodalomnak számítanak még a spirituális mesterek, vagyis a tanítványi láncolat lelki tanítómesterei által a védikus írásokhoz fűzött magyarázatok, értelmezések, kiegészítések is. A hinduizmus korunkra vonatkozóan a fentebb említett tárgykörből a legfontosabb műveknek mindezek közül a Bhagavad Gitát, és a Srímad-Bhágavatamot tartja. Ennek két oka van: egyrészt az, hogy ezek üzenete mindenki számára befogadható, másrészt az, hogy tartalmazzák azt a szintű transzcendentális tudományt, melyet a Bhagavad Gitá a bölcsesség királyának nevez. Így lehetővé teszik az önmegvalósítás területén járatlanabb emberek felemelkedését is, valamint a már magas szinten álló emberek megfelelő irodalom iránti igényét is kielégítik. Az ezekhez képest korábban született védikus műveket csak a papság volt képes helyesen értelmezni és a bennük foglaltakat a gyakorlatban is alkalmazni. Vyasadeva szándéka azonban az volt, hogy a védikus tudományok üzenetét minél szélesebb körben elterjessze. Így időről-időre olyan művekkel egészítette ki a Védákat, melyek által mind szélesebb körök érdeklődését és tetszését tudta kivívni a Védák tudománya számára, eképp született meg a Védanta szútra, a puránák, stb… A Mahábhárataban található Bhagavad Gitá és a Srímad Bhágavatam megalkotásával azonban elérte célját, mely egyben irodalmi munkásságának betetőződését is jelentette, i.e. 3000 körül.
Szinay Balázs
Megjegyzés küldése