A sómaszk visszanéz
„A szél az arcodon ha sót talál, nem kérdi,
honnan. A tenger és a könny egylényegű”
Miklya Zsolt
Sót találni a recepciónál
hatalmas rózsaszín sókristályt
megnyalni aztán kiinni a kancsót
ízlelni sót az arcon tengerre gondolni
kihajózni a nyílt vízre nem nézni hátra
érezni az áttetsző sókristályokat
ahogy kérget képeznek az arcon
maszkká sűrűsödnek öntartó anyaggá
figyelni a tengert vízszint már a tüdőig
kicsap a partra megkapaszkodik a parti
fövenybe – a lélek hullámtermészetű –
tengermosta arc – a sómaszk visszanéz
a lélek megmártózni elmerül – tört üveg-
mozaikjai hullámcsapdában rángó fényjelek
Sorsminta
Tárgyiasítása óta nem ápol
emberi kapcsolatokat inkább őt
ápolják tisztítják molytalanítják
egy szőttes nem találkozik leg
feljebb vele találkoznak fel
szögelik falvédőnek leterítik
vele a családi matracot még
őriz valami testmeleget ha elég
vastag használható szőnyegnek
így alulnézetből láthatja a szobát
érzi a talpak súlyát minden lépés
nyomot hagy a gyerekek néha le
heverednek társasoznak rajta olykor
észrevétlen visszadobja a dobókockát
mintha csak megugrana egy beleszőtt
gyapjúcsomón megfeszíti a szálakat
és összehúzza ennyi rugalmasság ma
radt benne ilyenkor ráfektetik izzadt
tenyerüket a beszőtt kézre ujjakra a
hullámos hajszál sormintára ahol már
hónapok óta elcsomózták az utolsó szálat
Sétaidő
Míg sétálunk végig a Lónyay utcán, leolvasom
a múlt jeleit, keresem az antik nyomokat.
Nézd az ablaksor szintjén váltakozó díszpárkányt,
a timpanon és szegmensív váltakozását még Michelangelo
találta ki a reneszánszban, aztán fölkapta, továbbvitte
az építészet. A zseni szelleme itt pompázik a fejünk felett.
Látod a konzolon az akantusz levelet? Egy ókori lány sírjáról
szippantotta magába az idő, a legenda szerint áttüremlett
a fonott kosáron, ahonnan az áldozati gyümölcs, hús és bor
már rég elfogyott. Az ókori istenek mindig ki voltak éhezve
egy kis áldozatra, a síron nőtt akantuszlevél íme itt van,
kétezer-ötszáz éve virágzik a lány lelke, minden rostjában,
erezetében, egy hajdani építész részvéte mentette át az
örökkévalóságba. Nézd az erkély reneszánsz bábos korlátját,
ahogy belelóg a copf virágfüzér, itt meg barokk motívumok,
tudod, édesvízi kagylóról kapta a gúnynevét, szabálytalan
gyöngy, ma giccsnek neveznénk. A tengeri kagyló
gyöngye értékesebb, tökéletes geometriai forma -
a felületi feszültség a sűrűség függvénye - befelé húz, kívül
szabályos gömbformára feszít, bennem minden feszít,
te oldasz csak igazán, három évtizede vagy az oldószerem,
ott egy klasszicista oszlopsor, de hisz az eklektika
végigcsipegette a korszakokat, mint nyári rétről a mezei virágot,
melyiket válasszam, mindegyik nekem nyílik, emlékszel,
vizsgaszünetben egy tarka csokrot hoztál nekem a szigetről,
odaképzeltél a virágok közé, aztán bent felejtetted a kabát-
zsebedben, öt nap múlva halásztad elő, ja, ezt neked hoztam,
lepréseltem a virágokat, szépen elrendezgettem, nedvesen
kisimítottam gyűrött szirmukat, mint ódon, napszítta terítőt,
díszítse csak az örökkévalóság asztalát, aztán együtt néztük
a tornatermet, hogy lehetne rekonstruálni a régi falképet,
fölhajtani a kosárlabdahálót, sín, csiga, vagy zsanér,
mi a megoldás, hogy ne lógjon itt ez a mállott vastraverz.
Emlékszel, mikor Tamival fogócskáztatok az elhagyott
katonai gyakorlótelep rozsdás mászókáin, csimpaszkodva
ég és föld között, nem vettétek észre, hogy fölhasadt a tenyered,
aztán bejöttél elém a múzeumba, épp Krisztus sírba tételét
másoltam Pedro Sancheztől egy emelvényen, a halott Jézus vére
plasztikusan megfestve, szinte kicsordul a képből, olcsó hatás,
de mindig bejön, körbeálltak a látogatók, és te megjelentél
mögöttük félszeg mosollyal, szelíd, szakállas Krisztus-arc, kezed
hátratéve, mögötted valami szokatlan. Vércseppek követtek,
kígyóztak, tekeredtek, telepöttyözték a márvány kövezetet,
szétnyílt tenyered, mint vörös forrás jelezte, amerről jöttél,
a mászókától a Régi Képtár spanyol osztályáig áldoztad a véred
a játékért, megérte – mondtad, aztán mehettünk tetanuszért,
mint előző évben is, mikor rozsdás szögbe léptél futás közben.
Mi lennék nélküled.
Szál-hatás
A lélekhangot
jól ismerem el
indul nagyon
bentről vékony
szál a nyüszítés
telítődik vele
a tüdő majd szét
feszít aztán végig
kúszik a légcsőn
a garaton vissza
fojtanád de meg
telik a szájüreg
hanggal és ki
buggyan ha nem
vigyázol ha nem
szorítod össze
elég erősen a fogad
azon is áttüremlik
tekeredik egyre
följebb kifeszül
felránt az égi
zsinórpadlásra
lóghatsz róla
akár egy szürre
ális nyaklánc
medalionja
Kár, hogy a Szálhatásnál a képvers-forma (kígyózó szál) nem jött ki.
VálaszTörlésHa mailben elküldött az eredeti szöveget, kijavítom!:)
VálaszTörlés