Kapolyi György - Fülledt gondolatok

Hogy mivé válik az ember ebben a fojtogató katakombában. Torokszorító fülledtség, félhomály, a folyosók boltíves sziklafalairól csöpögő poshadt víz, sehol egy ajtó, csak az egymásba nyíló alagutak áttekinthetetlen rengetege.

Fel-felsejlő árnyak suhannak végig a benyílókban, képzeletbeli huzatot vonva maguk után, akár lebomlott szemfedők, felkavarva a láthatatlan port.

Az állandóság sétálgat a kilátástalansággal a hosszú folyosókon, a halk fényben megcsillannak a vizes kőfalak, nehéz sóhajokat vélsz felfedezni a katakomba mélységeiből, ólomnehéz görgésük súrolja a sziklákat.

Csak mész előre, nem mersz megállni, mert érzed, az a halál, ami láthatatlanul kísér és vár. Már nem érzed a lábaidat, a zsibbadt bénultság lassan kúszik fel testeden, csak agyadat ne érje el, gondolod félve. Bár tudod, itt félni sincs miért, csak az fél, akinek vannak reményei, a hátha, mégis, tán csoda történik, meg ilyesmik, de ezek a fogalmak és vágyak itt már ismeretlenek.

Ez tűnik az utolsó útnak, innen már nem vezet sehova és semerre, ez már a történet vége, a nagy összefoglalás, itt már minden csak volt.

Te vagy az, aki még van, – de meddig és miért? Botor kérdéseiddel siket füleket ostromolsz, ez csak neked kérdés, nincs aki válaszoljon.

Már nem emlékszel, hogy voltál-e egyáltalán, csak reméled, hogy vagy, az sem biztos, hogy vagy még, mert az egész egy vészterhes délibáb, káprázat a sziklafalak szűk egén. Botladozol, felbuksz de felállsz, alig emeled két lábadat, de érzed, menni kell. Amíg mész, addig élsz, magad vagy a tompa fájdalom és sértettség.

Már nem firtatod az élet értelmét, meg miért is kellene, hogy legyen neki? Tulajdonképpen az sem biztos, hogy még élsz. Tévedtél már nagyobbat is, mégsem dőlt össze a világ. A világ közel sem dőlékeny, pláne nem tőled, ezt gondolni otromba nagyképűség lenne.

A világ az egy dolog, te meg egy másik vagy, egy nagyon kis valami, amit nem jegyeznek sehol. Talán ennek köszönheted, hogy eddig is voltál.

Itt, a katakombákban biztosan rengetegen bolyonganak, csak mindenki egy másik síkon, nem találkozhatsz senki­vel közülük. Ha néha mégis hallani vélsz valamit, az feltehetően szigetelési hibából adódik.

Mert senki és semmi nem hibátlan, mindig becsúszhat egy apró zavar, ami még szerencsét is hozhat. Legfeljebb ehhez hasonló reményeid lehetnek, amik igen halványak, de akkor is vannak. Ha semmi nincs, akkor a villanásnyi esélyek is felértékelődnek.

Nem szabad semmire sem legyinteni, bár ha teszed, nem szól érte senki. Akár mindkét kezeddel hadonászhatsz, még csúnyaságokat is mutogathatsz velük, csak az a baj, hogy nem tudod, merre és kinek.

Ha peched van, a közismert karlengetés elindul a félhomályban, nekicsapódik a falaknak, céltalanul szálldos a semmiben, visszatér, mint egy bumeráng, aztán élvezheted a következményeit. Ekkora hülye még te sem lehetsz. Bár senki nem tökéletes, talán még te sem, de ezt a lehetőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Gondolataid már csak pislákolnak a fejedben, mint halotti mécsek, összevissza gondolsz és hiszegetsz nagy magányodban, semmiben nem vagy biztos, még abban sem, hogy itt rogyadozol az alagutakban, és kijáratnak remélsz minden beszájadzást.

Nem emlékszel, volt-e csomagod, vagy csak úgy zsebre tett kézzel keveredtél bele ebbe a lehetetlen alagútrendszerbe, mert a kíváncsiságod még a butaságodnál is nagyobb, aztán a feltámasztott helyzeteddel nem tudsz mit kezdeni, és csak magadat hibáztathatod.

Már érzed, lehet olyan, aki nem él, és azt hiszi, él, és fordítva. Magadat nem tudod és nem mered sehova sorolni, csak reménykedsz, ami legalább nem kerül pénzbe.

Különös, hogy mindent árulnak pénzért, szerelmet, rangot, diplomát, – de reményt soha. Az vagy van, vagy nincs. Csak azért nem gondoltál erre idáig, mert nem voltál bajban, de ha gond van, akkor viszont szükség lenne rá, viszont ha a békeidődben nem gyűjtöttél, akkor a szarban nincs. Mert lásd be, jókora slamasztikában vagy, jószerivel ki sem látszol alóla, felülnézetből csak egy kis púpnak tűnsz, ami eléggé ledegradáló.

Most már késő a mea culpa, egyenesen nevetséges, jó is, hogy senki sem lát. Akkor kellett volna minderre gondolni, amikor még volt rá mód, de nem tetted, mert minden marhasággal foglalkoztál, csak a lényeggel nem. Ez most megbosszulja magát, de ha már így történt, legalább próbálj jó pofát vágni hozzá.

Szerencse, hogy nem látod magadat, úgy vánszorogsz mintha kétszáz éves lennél, egy blama, de mindegy. Ezt tudod nyújtani, ennyi maradt belőled az út végére.

Most már kezded belátni, a katakombák végtelenek, addig mész, míg elfogysz, lassan és nehézkesen, mert sokkal nehezebb kifingani, mint gondolod, és neked sem fog sikerülni egyből, ezt garantálom. Szánalmas kis büdösbogár vagy, ugyan régen sem voltál más, csak nem figyeltél oda.

Most már bezzeg figyelnél mindenre, de már nincs értelme. Vigasztaljon az igazság, hogy sosem volt jelentősége. Ha odafigyelsz, ha nem, akkor is az van, ami van, a fenét sem érdekelte soha, hogy te mit gondolsz, vagy mire nem figyelsz.

Kedves tőled, hogy ennyire sajnálod magadat, egészen meg vagy rendülve attól, hogy milyen helyzetbe kerültél, de legyünk őszinték, ugyan mire számítottál? Napsütötte dombokra, angyalkákra és madárdalra, kaviárra és fehérruhás szüzekre, akik átcsókolnak abba a másba? Mert ha ilyesmik jártak a fejedben, akkor te egyenesen infantilis vagy.
Vedd megtiszteltetésnek, ha a Párkák megkeresnek, és hajlandók kezükbe venni azt a vacak életfonaladat! De ne vedd biztosra a találkozást, mert a magadfajta fonalból annyi van, hogy szerencsétlenek lassan nem tudják, hova a fenébe gombolyítsák.

Most bezzeg olyan elesett és védtelen vagy, hogy még egy kőszívű bérgyilkos is sírva fakadna látásodkor.

Látod, látod. Mindent akartál, de egyszerre, és akkora gubanc lett belőle, hogy ki sem látszol alóla. Te soha nem is voltál tökéletes, vagy legalább elviselhető, miért lennél pont most?

Hogy nehéz önmagadat a bajban elviselni? Ha ez megnyugtat, más is így van ezzel. Miért lenne pont neked ez fenékig lószar. Ettél, ittál, utódlottál egész életedben, azt hitted, miattad süt a nap, te vagy a világ közepe, – csak elfelejtetted, hogy ez a véleményed csak a te világodra érvényes, amit rajtad kívül nem jegyez senki.

Egymás hibáit, de főként másokét nyilván szoktuk tartani, mert magunk felé tele a lelkünk elnézéssel, amelyből mások baklövéseire már nem jut. A jótetteket tartsák nyilván az égiek, nekünk elég nyilvántartani a másik oldalt.

Meg aztán, ha jó vagy, ha rossz, mindenképpen a katakombákban kötsz ki. Itt bőven jut idő az önmarcangolásra, aminek már megint semmi értelme, mert elkéstél vele. Te mindig elkésel, aztán meg vagy sértve, hogy nem akceptálják.

Jó, tudom. A részvétel a fontos, nem a pontosság. De miután egyik sem fontos igazán, így mindkettő az, és változatlanul nem te döntöd el, hogy a késés hiba-e vagy mellőzhető részletkérdés.

Most, hogy valószínűleg jön a „főnéni”, most különös módon minden eszedbe jut, aminek már régen tudatában kellett volna, hogy légy.

Mindezek ismeretében, ahogy elnézlek itt a folyosón, rohadt helyzetben vagy, ezen nem is tudnék szépíteni, na meg meg sem érdemelnéd. Te igazán nem is érdemelsz semmit, mert nem voltál elég rossz, hogy büntetést érdemelj, de elég jó sem, hogy jutalom övezhesse nyavalyás homlokodat.

Ezt a fajtát mindenütt utálják, mert nincs kategóriája, egyik dobozba sem sorolható. Csak adminisztratív bonyodalmakat okozol, aminek egyáltalán nem örülnek az illetékesek. Mindig is ilyen voltál, kilógtál a sorból, most viszont nem a bot jött, hanem a kasza, és egy fejjel rövidebb lettél.

Gyerekkorodban, anyád szülinapjára, a Mészáros utcai antikváriumban vettél egy díszes, régi kiadású kötetet, kis vacak volt, négy forintért, a címe: „A fejetlen barát”. Mintha megérezted volna saját végjátékodat, rád illett a cím, csak gyerekként erre miért is gondoltál volna.

Mi ez a „volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz. De ezzel – gondolom – nem vagy egyedül, az egész élet volná­kból áll, meg leszekből, és talánokból. Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az. Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyének is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van.

Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet hogy megérteni, ami a te olvasatodban öreg hiba.

De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontossági sorrendek, annyiban legalább is, hogy nincsenek. Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi.

Most persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat. Nem is tetted.

Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésre méltó. Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az hazudik. Ilyen megközelítésben igen megbízható vagy. Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba. Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél?

Hát dehogynem.

Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel.

Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán alkotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz. Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden.

Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan, amilyen, de van. Borús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető halformák, meg mindenféle arámi szövegek, amiket ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak. Neked csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmüket is felfogni.

Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az oroszlánok dühödt ordítását. A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda lekerülni, de nem kívánnak erre gondolni. Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég.

A rengeteg egymásba olvadt, kihűlt lábnyomon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni őket egymástól. Kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban.

A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri oroszlánüvöltés. Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámorodban erről az apró részletről megfeledkezel.

A ma eltorzult jelentésrendszerében mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület. Ma mindenek helyett a puhányság, a ravasz rosszindulat járja. Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum. Ma remekül elvagyunk a műanyag hősök és műanyag oroszlánok dzsungelében, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt melegvizes brűgölőt megszokva önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani.

Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival, igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő.

Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs, ami kicsit is könnyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön. Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig nagy megúszóművész voltál. És ahogy elnézlek, már tényleg csak voltál.

Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled? Csak drukkolj és reszkess, mert megérdemled. A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom, miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit. Te sem vagy más, mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmiről.

Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, és nem a bástya. A tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanataiban.

De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés. Ne félj, majd jön a többi is. Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíteni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed, amit mondok.

A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni. Rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek. Hát ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni. Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt. Kit akarsz elkápráztatni bűnbánó melldöngetéseddel?

Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad. Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd.

Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem maradt. Hát mit mondjak, nem irigyellek.

Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese. Tévedtél, és most fizetsz. Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál.

Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen rózsaillatú. Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört és kifejezéstelen.

Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél. De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel.

Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.

Kapolyi György

Oszdd meg: