még úgy fogod
hogy senki se látja
maga sem érezheti:
csonthéja vagy
mint mag nőhet fel benned
– fekete földként ölel az Idő
ellenedre is óvod
pedig tudod
atomjaidra tör
s egy pillanat lesz mikor belehalsz
majd úgy fogod
azután, ahogy áttetsző felhő
tartja a szivárványt, hogy díszítse az eget
nap és vihar közt a szín csodáját
párára hullt halálodban is Ő arassa le
s csak figyelni vágyod
a párosból egyet
mert élni hagytad, születni Őt
és lelked fölé szereted ha boldog...
...csak azt kívánom
sírni sose lásd
mert majd ott lenni vágysz
védeni újra
szíved mint riadt madár majd úgy remeg
akkor megérted
mekkora úr
s hogy tőre szúrja
a legégőbb, legmélyebb sebet
hogy mennyire fáj
a „nem lehet”
– két barát –
nézd:
ülnek a téren
testükre fázik az őszülő árvaság
– két barát –
szédült tiniként
még szökdelő álmok közt hordták ki a jövőt
képesek voltak hegyeket vinni kezükön
kopott farmezsebük életre ráncosult képzeletüknek
gyenge menedék-meredek sziklafalként tolul most eléjük
minden álmatlan éj
azt érzik: csak árad köréjük az idő, s minden mozdulat
poros temető
sikátornyi csendek közt élik napjaik
fénytelen íriszük mélyére rejtve altatják azt a valamit
azt, mit a zsíroskenyér mellé egykor anyjuk csomagolt
mi még velük van akkor mikor zene szól
mit át tudtak adni gyermekeiknek – belőlük így kiveszett?
mindketten érzik : szólni kéne
de egy némaságra bénult intéssel búcsúznak el
naponta felpofozta
ha kellett
óránkét perdült mellé
és mint derült égből
a vezekléstől dacos szeretet
feszítette vétkeit
sápadt arcához
hétköznapi ruhája alól
kivillanó gyengeségeihez
akarta szögezni az életet
fájdalmai zöldhályogja mögül
ezüstkönnyeket rázni elő
esőt
özönvizet
hogy újholdra majd
felhőtlen boldogsága legyen
"Hát üsselek pofon szerelemmel?"
áldozat vagy!
önnön utad keréknyomába
ragadt pillanat!
és
naponta óvta is
szelíd feledést takarva fölibe
puhán
ahogy hó fedi be
a múlt röge alatt készülő
új kenyeret
ölte és ölelte
ölelte és ölte
hogy azt se tudja hol van
fenn vagy lenn
hogy forogjon vele
s körülötte
a világtalan világ ...
de
minduntalan
bűvös hangja méhében
hordta, vigyázta
mint jó anya magzatát:
"tente baba tente"
– súgta éjjelente –
„a szemedet hunyd le...”
kicsi vagy még
„Szentem”
s az éj nem egyéb
mint köréd feszülő
rút veszély
még ne lásd!
már ne nézd!
– szólt –
... álmod is féltem én
magamra ítélve
gyerekként voltam
gazdag lelence a létnek
( egy grádics korhadása
máig őrzi kincsemet )
távoli szurdokban
borókát szedtem
( nagyapám tanított
melyiket lehet )
csak aztán jött az élet
hivatalossá lett mindenem
( anyám apám ellen uszított
s nem hittem többé senkiben )
aszfaltra marta fel szívemet
egy csattanásnyi pillanat
( azóta nem látta senki
valaki akkor
magával vitte : „azt” )
puskapor, bikacsök, mögöttem
összesúgó somolygó emberek
bezárt lelkem azóta enyém
átokverte tömlő csak a test
s te, ki hiszed szerettél
ismerni neked sem hagyom
( egy volt, s talán úgy soha más
... de Ő már szelíd égi csillagom )
nem vagyok áldozat
sorsom mégis vezeklések sora
(ezüstfelhőkön úszó álmaim elégtek
csak sápadt hold őriz éjszaka )
egyszerűbb lenne bűvös feledésben
új hitekhez feszülni boldogan
de akkor elárulnám ...
elárulnám Őt
.... és önmagam
Requiem for a dream – Clint Mansell
Megjegyzés küldése