(Zoli fiam emlékére, aki az idén lenne 33 éves, de már örökre 26 éves marad, és édesapjának, akinek fájó sebére én sem adhatok gyógyírt, hiszen fiunk hiánya, a hatalmas űr közös fájdalmunk)
Barlang mélyén,
megkövült kincsek ős-titkáról
suttog úgy a múlt,
ahogy bús-mozdulatlan
sötét szemed óvó leple,
szempillád alól
valami időtlenségben rejtőző
mély titok
lopódzik „azóta” felém
hangtalanul,
míg végre
egy fukar könnycsepp
csiszolatlan,
apró gyémántként
lassan
a tenyerembe hull,
elárulva rút kétkedésem,
s szinte vakít a szégyen,
amiért ebben a furcsa,
kínzó időtlenségbe
kétkedve kutatom
megkövesült,
rejtett fájdalmadat,
amely - már tudom -
örökre
a kettőnk
gyönyörű terhe,
bús
titka
marad…
Elengedtük.
Elment örökre
a végtelenbe
a fiam,
a fiad…
Minden MOST van
Megállt az idő,
minden végtelen.
Régóta kívül élek
- ha élet ez még -
mindenen.
Kívül élek a mán,
kívül a tegnapon,
kívül a reménytelen,
rejtelmes holnapon.
Már sírni sem tudok
hangtalan, néma létemen.
Most csak hű társam,
a jó csend van
együtt velem.
Hallgat a végtelen,
valamit vár talán …
Hallgat a csend is némán,
együtt pihen velem,
és most ketten
reménykedünk, -
én és a csendem -
egy derűs,
boldogabb életen
e végtelen,
üres létpillanatban,
ahol megállt
az idővel kicsit
sodró sorsom is...
Lehet, hogy alszik,
pihen ő is kicsit,
és éppen a kékszárnyú
békéről álmodik,
s vele száll minden,
mi szomorú, oda,
hol nem dúl háború,
mindenki boldog,
és senki sem szomorú.
Oda, hol nincs bánat,
nincs már szenvedés,
csak derű van, mosoly,
és nincsen éhezés.
Ketten vagyunk
jóideje már
ebben a félénken,
tétován
meg-megrezzenő
létben
a csend, meg én.
De amott, a
pillanaton túl,
valami szomorú,
mégis reményteli,
félénken hívó,
remegő fény üzen,
mögötte hiába áll
őrt dacolva
elmúlt bús,
fájdalmas életem:
a könny, a gyász,
a kín, a félelem.
- Ami rám vár még,
talán csak arasznyi,
röpke lét,
új boldogsághoz,
derűsebb léthez
tudom, nagyon kevés …
- mormolom -
s amíg a néma,
álló pillanatban
múló létemen
gondolkozom,
valami moccan…
S a fáradt pillanatban,
ahogy a lassan kihűlő
kávét kavargatom,
fölsejlik megint létem is…
Látom, amint
múltammal
összeölelkezik
a MOST,
és a meghitt csendben,
együtt van a JELEN,
és elmúlt életem…
Most minden végtelen…
Múlt és jelen
együtt van ITT
és MOST velem,
ahogy a lila, pöttyös,
megcsorbult szélű
kávéskészletem
utolsó darabja,
a hűséges, vén,
törött kávéscsésze alja is
itt van a múltból
hűséggel velem maradva.
Élek hát újra…
hallik a csendem…
Üzenet jön halkan
valahonnan,
s a néma,
dermedt pillanatban,
a legördülő könnycsepp is
félúton megpihen
az álló időben,
ahol áll a végtelen…
Tétován billen a
félénk könnycsepp,
mielőtt legördül
a vén porcelánon,
s életem a könnyel
az időtlen út alatt
a mozduló időben
filmként végigszalad…
és a néma csendben
megszólít az a néma hang:
Indulj! Haladj!
Még egy utolsó,
lassú mozdulat,
amíg leteszem
a kávéskanalat
a vén csészealjra,
és a mozdulatban
már a MOST van.
ÉLEK hát!
MINDEN
MOST
VAN!
Talán a gyertyaláng
Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!
Köszönöm szépen, Balázs, hogy itt is hallhatók. Megtisztelő.
VálaszTörlés