Ez a nap is úgy indult, mint a többi, mégis, Ő korán felkelt, és elment egyedül lefürdeni. Igaz, hogy hetek óta erre gyűjtötte az erejét, most mégis megerőltetőnek találta a felállást, és a pár méteres sétát.
– Nem adhatom fel – gondolta magában, majd erősen megkapaszkodott a fal menti kis korlátba, hogy remegő lábainak esélyt adjon a rájuk nehezedő feladat elbírásához. Az izmok sikoltoztak, mint amikor egy rozsdás sínen végigszalad a kis bánya kocsi, mégis, az akarata elég erős olajnak bizonyosodott ahhoz, hogy eljusson a fürdőszobáig.
A víz kellemes érintésként hatott reszkető testére. Lassan alig ismert önmagára… az elmúlt pár hónapban lesoványodott, és még jobban megtöpörödött. Büszke asszonyként mindig is tartotta magát, most azonban, ahogy elnézett magán, csak egy sápadt, megfáradt és összetört idős hölgyet látott maga helyet. Apró kék szemeiben könny gyűlt, ahogy visszaemlékezet régi énjére.
– Jézusom segíts meg! – mondta, és hagyta, hogy a könnycsepp végigszaladjon a szemén. Majd elégedetten végigmosta összes porcikáját (nem is egyszer, hanem kétszer!), mely már napok óta nem látott szappant. Ezután megfogta az összeválogatott legszebb holmiját és felöltözött. Mennyire más volt így, régen…, inkább nem gondolta tovább azt az érzést, hogy miért is tartja úgy, hogy az, ami rajta van már nem az övé. Sajnos, nem csak a ruhájáról mondhatta ezt el. Ahogy körbe tekintett a kis helyiségben, nem volt számára semmi személyes. Az arcok, akiket nap, mint nap látott, ugyan olyan idegenek voltak számára, mintha az utcán köszöntöttek volna szembe vele. Majd harmadik lábának segítségével visszasietett a szobájába, hogy minél gyorsabban túl legyen a szokásos reggelin. Jól főztek, és odafigyeltek minden apróságra, hogy egy idős szervezet semmiben se szenvedjen hiányt. Mégsem szerette. Felőle, akár az angol király hétfogásos ebédjét is elé rakhatták volna, számára minden ízetlen volt. Az első falat mézes kenyér, kínkeservesen csúszott le a torkán, néha olyan érzése volt, mintha homokot próbálna meg lenyelni. De már hozzá szokott…
A nap huncutul kacagott rá a kis ablakon keresztül, mintha ő is tudná a nagy titkot. A fény betöltötte a teret, és színtérbe helyezte a levegőben játszadozó apró porszemcséket. Az idős asszony meghitten nézte, ahogy tovább kavarognak, majd eltűnnek a kis táncosok. Szívét átjárta a remény, és a nap melege a csontjáig hatolt. Száján enyhe mosoly játszott, szemében mégis a kétségbe esés volt az úr. Az idő egyre melegedett, ezért elhatározta, hogy inkább kint lesz a folyóson. Felemelkedett, és abban a percben megroggyant a lába.
– Most nem adhatom fel! – Ezért inkább visszaült, mint aki meggondolta magát. Nem akart gyengének látszani, nehogy… A tízedik próbálkozásra kijutott a folyosóra. Magányos és elhagyott porhüvelyek vették körbe, akik, feleslegesen és értelmetlenül hablatyoltak egymásnak. Mindezeket meg sem hallotta, magában egyre inkább imádkozott. Mindig is sokat fordult az Úrhoz élete során, hiszen a világháborúk dúlta korszakban nem volt könnyű egy megözvegyült asszonynak felnevelni egyetlen fiát. Neki, kis furfanggal, sok szerencsével mégis sikerült. Azóta egy boldog család legidősebb tagja. Megélte idősebb dédunokájának ballagását, és harmadik dédunokájának születését. Ugyan, a kicsihez még személyesen nem volt szerencséje, ő ugyanúgy várta, mint amikor első dédunokái érkeztek. Büszke volt unokájára, és annyira várta a csemetéket, hogy dobozokat gyűjtött nekik, melyből karton várat épített. A kis lurkóknak annyira megtetszett az építmény, hogy rögtön elfoglalták. De nem hagyták ki őt sem a mókából, kérték, hogy üljön be melléjük. És az idős hölgy, szépen bent csücsült velük a legerősebb várban, amit valaha épített.
Gondolatát, egy szöszke ápolónő szakította félbe:
– Mami, tessék jönni ebédelünk! – mondta és elkezdte feltessékelni.
Mit volt mit tenni, belegyezett, hogy visszakísérjék a szobájába. Minden ereje elszállt, és csak ült az ágyán. Semmit nem evett. Csak várt…
– Mamika drága, feküdjünk le inkább aludni, már késő van. – mondta a szőke ápolónő, aki annyira hasonlított dédunokájára. Ő is orvos akar lenni, gondolta magában, és hagyta, hogy lesegítsék róla az ünneplő ruháját. Mikor az ápolónő már készült volna kimenni, ráemelte tekintetét.
– Haza akarok menni. – mondta remegő ajkakkal, miközben küzdött, hogy visszatartsa könnycseppjeit. Nem sikerült. Az első esőcsepp, mint egy lehullt angyal koppant az ablakon, majd sok másik ezer követte. Elvesztett az összes hitét.
– Uram segíts meg!
Másnap a család csak egy fekete zászlót látott lebegni az idősek otthona előtt…
„Az életben két munkát kell űzni. Nyomozónak lenni, és színésznek.”
Endrész Ráhel
Megjegyzés küldése