Épp annyira, hogy a rajta alvó öt éves kisfiút felébressze az éjszaka közepén.
A kisfiú kis szemeit törölgette. Zavarta a hirtelen fény.
Elcsodálkozva ült fel.
– Te vagy az, apa?
– Felébresztettél. Pedig már álmodtam is valami szépet. Horgászni voltunk és én fogtam egy nagy halat és te olyan nagyon örültél és azt mondtad, hogy büszke vagy rám.
– Ne haragudj rám, kisfiam, hogy megzavartalak az álmodban. Csak utoljára látni akartalak.
– Miért? Elmész? Hiszen még csak most jöttél. Már hiányoztál. Olyan sokáig nem láttalak. Anyu is csak este ért haza. Egész délután a nagyi volt velem. De nem volt vele olyan jó, mint szokott, mert folyton sírt. Mint az anyu is. Képzeld! Tudod, mi történt ma az óvodában?
– Mi, kisfiam? Mondd el!
Szóval, kint az udvaron játszottam, amikor az óvónénim odajött hozzám, megölelt és azt mondta, hogy annyira sajnálja és aztán sírva bement az udvarról. Utána az anyu jött ki és ő is sírt.
Az apa mélyet sóhajtott, szája széle keserűen elhúzódott. Szelíden a kisfiú felé hajolt.
– Ismerem az óvónénit, édesem. Gyermekkori jó barátom.
A gyermek pár másodpercig mereven nézett maga elé. Mintha valami régi emlékképet keresne az apja és az óvónénije között. Majd teljes kíváncsisággal nézett vissza rá.
– Te is sírtál, apu?
– Nem, kisfiam, én nem sírtam.
– Azért, mert te olyan erős vagy és mert a férfiak nem szoktak sírni? Én sem sírtam. Bár nem tudom, miért kellett volna.
Szótlan nézett a gyermekre, s gyengéd mosoly jelent meg az arcán. Keze mozdult, hogy megsimítsa a kis fejét, de félúton meggondolta magát, s letette a takaróra.
– A férfiak is szoktak sírni és nem is szégyen. Örömében bánatában sír az ember.
– Anyu délután nagyon sokat sírt – tárta szét kezeit, így mutatva tényleg mennyire is. Azt hiszem, már nagyon nehéz benn a pocakjában a baba. Várom már a hugicám. Jó lesz vele játszani. Mit is mondtatok? Mi lesz a neve? Memse?
– Emese, kicsim.
– De miért pont az? Az olyan nehéz szó.
– Hát azért lesz Emese, mert azt is olyan szépen lehet becézni, mint a te nevedet, Csabi.
A fiú hirtelen a csukott ajtóra nézett, majd kérdőn a mellette ülő apjára és a legnagyobb szeretettel megkérdezte.
– Nem ébresszük fel az anyut? Biztos örülne, hogy már itthon vagy. Szegényt nagyon sajnáltam, hogy olyan szomorú.
– Hagyjuk pihenni. Erőre kell kapnia. A napokban jön a pici és hát a mai nap történtek is megviselték édesanyukád.
– Miért? Mi történt ma?
A férfi felnézett az ablakon keresztül bevilágító holdra. Felsóhajtott.
– Tudod, kisfiam, épp jöttem volna haza hozzátok, amikor pirosat kaptam a zebránál, itt a sarkon. Egy autó nem tudta bevenni a kanyart rendesen, mert túl gyorsan jött és felhajtott a járdára.
– Elütött téged, apa?
– El.
– Akkor eddig a kórházban voltál?
– Ott voltam – válaszolt elcsukló hangon.
Az anyu is ott volt veled és ezért volt itt velem a nagyi? Szegény, ő is nagyon szomorú volt.
Amikor megjött papa az anyuval, a papával elmentek. Pedig itt akartak maradni. Csak az anyu azt mondta nekik, hogy menjenek el, mert mindegy, hogy hol vannak, ő meg pihenni akar.
– Igen, az anyu is ott volt velem. Most mennem kell, kisfiam. Szeretnélek megkérni, hogy nagyon vigyázz az anyukádra, fogadj szót neki és nagyon szeresd. A kishúgodra is vigyázz!
– Hová mész? – Ült fel ágyában és kérdezte ártatlan kíváncsisággal.
– Látod azt a csillagot? – Mutatott apja az égre.
– Azt a nagyon fényeset?
– Igen, azt. Oda kell mennem. Onnan foglak figyelni benneteket. Sajnos, nem tudok tovább maradni, mert jönnek értem. Nagyon szeretlek, kisfiam. Vigyázz magadra! Holnaptól minden más lesz. Talán egy idő után anyukád mellett lesz más férfi, remélem szépen fog viselkedni veletek és lesz helyettem apukád!
– De nekem csak te vagy az apukám.
Hosszú, szótlan másodpercek következtek, a nyugalmat nem zavarta meg semmi. Az egész pillanat olyan mélyen volt a lelkükben, hogy az apa és fia közé nem férkőzhetett semmi.
– Tudom, kisfiam, tudom. S most aludj szépen! Jó éjszakát...
– Jó éjszakát, apu! Szeretlek. Ja, és köszönj el az anyutól is!
Holcsik Szabolcs
Megjegyzés küldése