2010. július 1-én jelent meg az Indexen Munk Veronika interjúja Pongrácz Tibornéval, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgató-helyettesével. A cikk elérhető itt: http://index.hu/belfold/2010/07/01/nincs_eleg_potencialis_anya/
Ha megengedhető, szó szerint idézném a bevezetőt „A drasztikus magyar népességfogyást a magas halálozási mutatók és a kivándorlás mellett elsősorban a születések csökkenése okozza. Magyarország az egész világon, élen jár a gyerekek értékét tekintve, nálunk gondolják a legtöbben, hogy gyerek nélkül nem élet az élet, ehhez képest a legrosszabbak között vagyunk a születések számát illetően. A házasságot a legjobb kapcsolati formának tartjuk, mégsem házasodunk, és addig várunk a szüléssel, amikor már nem tudunk szülni.”
Rég óta foglalkoztat a probléma, melynek kivetülései sokrétűbbek és ellentmondásosabbak, mint azt elsőre gondolnánk.
Hangzatosan állítjuk a „tízmillió magyart” – bizonyos helyzetekben hajlamosak vagyunk hozzácsapni az országhatárokon kívül rekedt magyarokat is, s nagyúri fölénnyel tizenöt-millióról beszélni –, de a valóság ennél sokkal rémisztőbb. Igazgató-helyettes asszony megkérdőjelezi a hivatalos, tízmillió-kilencezret, merthogy fogalmunk sincs a kivándorlásról, nem tudjuk, ki hova megy, hányan hagyták el az országot, úgy véglegesen. Hamarosan népszámláláson fog átesni az ország (az is meg fog érdemelni egy cikket), tehát megtudjuk, mennyi is az annyi. Addig azonban elgondolkodhatunk a tényeken.
Tény például, hogy az alacsony születésszám mellett az Európában is kimagasló halálozási arány is hozzásegít minket, hogy a demográfiai versenyben a volt szocialista országok között is kimagaslóan rosszak az adataink. Öregszik a társadalom. Régóta hangoztatott kijelentés, de mégsem jelent meg az egyén szintjén soha tömegesen az aggódás Magyarországért. Kárhoztatjuk a rendszert: „Hogyan vállaljak erre a világra gyereket?” – hangzik a kérdés. Igazságtartalmát megkérdőjelezni akkor sem lehet, ha tudjuk, hogy a magyarországi támogatási rendszer kifejezetten megengedő és segítő az anyákkal szemben.
Ezen a kijelentésemen, gondolom, most sokan nyúlnak valami feszültségoldó szerhez. Nos, tény, nem sok ország mondhatja el magáról, hogy GYES-t biztosít évekre az anyáknak. Amerikában átlagosan 3 hónapot vannak otthon gyermekükkel az anyák, de többségében 6 hét után visszatérnek a munkaerő-piacra.
No, igen. Van hova visszatérniük. A hazai családtámogatási rendszer egyik legsúlyosabb foglalkoztatás-politikai hibája, hogy inaktív statusban tartja a nőket évekig, bezárja őket az anya-szerepbe, ami kétségkívül igen meghitt, s tagadhatatlanul fontos a gyermek számára – hátránya, hogy a nő nem jelent munkaerő-piaci értéket, a hagyományos szerepekbe kényszerítve a családi tűzhely mellé van rendelve, s mire visszatérne dolgozni, alkalmazható tudása elavulttá válik, munkáltatója meg nem szeretné, hogy egy kisgyermek betegsége miatt akár csak egyetlen napot is hiányozzon a melóból.
Magyarországon igencsak hibrid rendszer van e téren. Hagyományaink és elvárásaink azt mondják, a gyermek első intézményes nevelési környezete az óvoda legyen. 3 éves koráig élvezze az anyai oltalmat, s közben ezzel fokozzuk nők hátrányait, gyengítjük a munkaerő-piacot, s véres kiadásokba kergetjük a szociális ellátórendszert.
Nem ismerek statisztikákat arról, mi volna „olcsóbb”: minőségi bölcsődei férőhelyet biztosítani a gyermekeknek, ahol az anya bizalommal tudja otthagyni a gyermekét, hogy visszaálljon a munkába vagy inaktívként tartani 2-3 évig. Gyanítom, előbbi kifizetődőbb lenne, de örömmel várok ellenvéleményeket e kérdésben!
A sokat emlegetett és irigyelt skandináv országok ellátórendszer modelljének egyik alapja éppen ez. Ők megadnak minden intézményes támogatást ahhoz, hogy a dolgozó nő (és férfi) nyugodtan adózhasson jó sokat, hogy aztán sokat is kapjon vissza. A skandináv gyerekek 6-8 hónapos korukban elkezdik a magas színvonalú bölcsődét – cserébe a szülő visszamegy adófizető állampolgárnak. (Visszautalnék Szolidaritás c. cikkemre a kérdés továbbgondolásához, hogy ne fejtsem ki itt a jólét és az adófizetés közötti összefüggéseket)
Jelenleg azonban a nő „sorsa”, hogy szülés után addig otthon cserélgesse a pelenkát, amíg óvodába nem jut a gyerkőc. Valóban kevesen vállalják ezt fel. Különösen, hogy kénytelen lenne a GYES-ből és a Családi pótlékból tengődni, ami – tudjuk – semmire sem elég. Nem is lehet alapozni rá, s nem is szabad. Benne van a nevében: segély és pótlék. Azaz nem jövedelem.
Munkám során egyre több olyan családdal találkozok, akiknél a szociális krízist az első gyermek megszületése okozta. A nő kiesett a munka körforgásából, a férfi pedig, egyedül nem tudja eltartani a háromtagúra növekedett családot. Elveszítik a lakhatásukat, egzisztenciájuk megroppan – pedig csak gyermeket vállaltak.
Gyermeket vállaltak. Más megközelítésből: természetben adóznak a társadalomnak. Hiszen a gyermek az, aki 20-25 év múlva kereső lesz, s eltartja a társadalmat. A gyermeket vállaló szülők természetben róják le adójukat, nem csak mostanra, hanem hosszú évekre előre. Ők nevelik fel azt a generációt, aki a későbbiekben kereső lesz.
Tudjuk: a reprodukciós ráta alacsony. Két szülő vállal egy gyermeket, évek óta tendencia a mikrocsalád, ami saját társadalmi funkcióját sem képes betölteni: önmagát reprodukálni. Két felnőttből csak egy gyermek születik.
Mi a megoldás? Franciaország erős családtámogatási rendszerrel oldotta meg a demográfiai hanyatlást, ám a németekkel hiába csinálnak bármit, nem akarnak gyereket vállalni. Magyarországon érték a gyerek, de vállalása társadalmi és egzisztenciális öngyilkosság.
A munkaerő-piac erősítése mindenképpen cél kell, hogy legyen. A nők helyzetének erősítése bababarát munkahelyekkel szintén kiemelkedően fontos. Az Unió nálunk fejlettebb országai betelepítéssel kívánják megoldani a helyzetet. Afrikából, Ázsiából fogadnak szeretettel betelepülni vágyókat, csak hogy megállítsák a népességfogyást. Véleményem szerint ez további társadalmi feszültségeket szülne Magyarországon (ahogy egyébként a nem született németek betelepülése is óriási társadalmi problémaként van jelen Németországban napjainkban. Nem sok állam nézi jó szemmel, ha állampolgárságilag ugyan az adott állam tagja az illető, de másik nációt képvisel.)
S a hazai ellentmondás számomra fontos lényege: közhelyként terjed a demagógia, hogy a romák csak a családi pótlékért vállalnak gyermeket. Nem térek itt ki a roma közösség bizonyos részeinek gyermekvállaláshoz kötődő tradícióira, de fel kéne ismernie a társadalomnak: Ha demográfiai csődtől rettegünk, s emellett azt is gondoljuk, hogy a roma lakosság sok gyermeket vállal, akkor egyenesen következik, hogy 2-3 generáció múlva azok a cigány gyerekek fogják eltartani az országot, akik mostanában világra jönnek. Mit jelent ez? Azt kell, hogy jelentse, hogy a kirekesztő magatartás szíves mellőzésével, etnikai hovatartozással szembeni ellenérzéseket félrepakolva igyekezni kell iszonyatosan megbecsülni azokat, akik (sok) gyermeket vállalnak ma Magyarországon, s lehetőség szerint támogatni őket, mert ők nevelik azt a generációt, akik el fogják tartani ezt az országot akkor, amikor a kiemelkedő halálozási rátánk miatt mi már alulról szagoljuk a statisztikákat.
S ez nem etnikai kérdés. Ez foglalkoztatás-politikai, szociálpolitikai, társadalmi kérdés, s elsődleges megoldása nem a központi hatalom céljaiban van, hanem abban a hozzáállásban, melyet mi, mint egyének tudunk felmutatni. Ha a társadalom továbbra is kirekesztő marad a sok gyermeket nevelőkkel szemben, csupán azért, mert úgy ítélik meg: roma származásúak, azzal amellett, hogy életre szóló sérüléseket okoz, amellett, hogy mélyíti a társadalmi feszültséget, egyben kirekeszti azt a generációt, ami a záloga tudna lenni a jövőbeni jólétnek. A szegregáltan oktatott gyermek minden valószínűség szerint nem fog jól fizető, zsíros állást kapni, amiből persze, zsírós adót fizethetne. A társadalom peremére szorítottak soha nem fognak annyi pénzt keresni, amennyiből telne arra a rengeteg nyugdíjra, amit nekünk kell majd fizetni egyszer. Nem kiszorítani kell, hanem befogadni. Nem egy gyereket vállalni, ha annyira gizdák (gizdavo: jelentése büszke. Cigány szó. Tudtad?) vagyunk, hanem 3-4-et, hogy legyen mire felvágni.
Becsüljük a nagycsaládokat!
Hellenbárt László
Megjegyzés küldése