Cipola Gizella, a feledhetetlen Pillangó kisasszony megtestesítője, a leghíresebb hazai és világszínpadok operaénekesnője azon kevesek közé tartozik, akinek sikerült megvalósítani álmait. Isten adta tehetsége által minden ajtó megnyílt előtte, csodálatos énekhangja, megnyerő, kedves külseje szimpatikussá tette szinte minden rendező, színházigazgató és operaszínpad vezetője előtt. Meghódította az elérhetetlen magasságokat, most pedig, a megérdemelt pihenését töltve visszatért szülőfalujába, a beregszászi járási Gátra, ott éldegél a külvilágtól távol, csöndes, meghitt nyugalmában. Őt kérdeztük hivatásról, életről, művészetről…
– Ön azon kevés kárpátaljai hírességek közé tartozik, aki a tehetségének köszönhetően nemzetközi elismertségre, világhírre tett szert többek között a Pillangó kisasszony feledhetetlen alakításával. Mi ösztönözte arra, hogy az operaénekléssel, a művészettel jegyezze el magát?
– Meggyőződésem, hogy a pályaválasztásom elhivatottságból eredt. A tehetség isteni adomány. Másrészt fontos szerepet játszik az ember sorsának alakulásában az öntudatosság, az egyéniség. Köszönettel tartozom a szüleimnek, a tanáraimnak, akik figyelmet fordítottak a tehetségemre kisgyermekkorom óta. Az érettségit követően az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolába kerültem, egy nagyon híres, szakmailag és emberileg egyaránt kiváló tanár egyengette az útjaimat Zádor András személyében. Mindent megtett annak érdekében, hogy a legrövidebb idő alatt elsajátítsam a zenei kultúra alapjait, amit nagyon gyorsan el is sajátítottam. Második évfolyamon azt mondta nekem: „Tudod, Gizellám, neked itt már nincs semmi keresnivalód, több tudással rendelkezel, mint itt bárki.” Azt tanácsolta, folytassam tanulmányaimat a zenei konzervatóriumban. A harkovi konzervatóriumot javasolta azzal indokolva választását, hogy ott egy olyan kivételes professzor taníthat majd, akinek tanítványai valamennyien a legnagyobb sztárok közé kerültek. Akkoriban ugyanis nem az számított, hogy melyik konzervatóriumot fejezte be az ember, hanem, hogy kinél tanult. Ez a tanulás személyre szabott volt, amely során a diák éppen azt a szükséges tudást kapta meg, amely által elismert helyet foglalhatott el az operaszínpadon.
– Hogy alakult a sorsa Harkovban?
– Odautaztam… nagyon szeretetteljes fogadtatásban volt részem, nem küzdöttem komolyabb nehézségekkel. Akkor, a Szovjetunió idején, teljesen más volt a hozzáállás a nemzeti kisebbségekhez, számba vették azokat, próbáltak maximális segítséget nyújtani. Emlékszem, hogy nem beszéltem az orosz nyelvet, érdekesnek találták, hogy én az egyik nemzeti kisebbség tagja, kárpátaljai magyar vagyok. A legjobban annak örültem, hogy az oktató professzorom azonnal megkedvelt. Ő volt a konzervatórium rektora, Tamara Jakovlevna (tavaly halt meg 91 éves korában, élete utolsó napjáig tanított). Úgy szerettem őt, mint a saját édesanyámat. Nagyon nehéz időket éltünk akkor, az emberek a kolhozokban dolgoztak, nem volt lehetőség engem taníttatni, senkitől nem kaptam segítséget. A szüleim a testvéreimet is taníttatták. Úgy alakult, hogy már az első évfolyamon szombatonként és vasárnaponként a Harkov melletti kisvárosokban léptem fel. Minden koncert után kaptam 5 rubelt, ami akkoriban igencsak nagy pénznek számított. Ebből a pénzből egy hétig luxusmódon megéltem. Akkor 1.70-be került egy kg hús, a maradék pénzből minden mást be tudtam szerezni, ami a konyhára kellett. Diákszállóban laktam egy zongoristával és egy vokalistával egy szobában, ahol hangszer is volt. Rendelkezésünkre állt egy hatalmas közös konyha, ahol bármilyen ételt el tudtunk készíteni, volt zuhanyzónk is. Összességében szerencsésnek mondhatom magam, mert akkor felvételiztem, amikor a karrierem építéséhez minden lehetőség adott volt.
– Mivel aratta első sikereit?
– Az eladott menyasszony szerepében arattam az első komolyabb sikereket, gyakran megfordultam Csehszlovákiában, melynek eredményeképpen a szlovákok a saját énekesnőjüknek tekintettek (ami azzal függött össze, hogy apai nagyapán szlovák nemzetiségű volt). Szinte azonnal felvettek az operaszínházhoz, a konzervatórium második évfolyamán már 150 rubel fizetést kaptam. Ez egy akkora fizetés volt, amilyet még a professzorok sem kaptak. Ekkor már révbe értem, nem függtem senkitől anyagi tekintetben. Természetesen, nagyon sokat dolgoztam, úgyhogy nem volt időm randevúzni sem, de nem is éreztem hiányát. Mindig a kitűzött célom lebegett a szemem előtt: elérni az áhított sikert. A fellépések magukkal vonták, hogy nyelveket kellett tanulnom, hiszen minden operát eredeti nyelven kellett elénekelni, mert ha külföldre szerződtettek, elengedhetetlenül fontos volt a nyelvismeret. A negyedik évfolyamon meghívtak Moszkvába vendégszerepelni, hamarosan a Moszkvai Nagyszínház tagja lettem. A Leningrádi, a Kirovi Nagyszínházaknál egyaránt megfordultam. A világszerte ismert Szimeonov karmesterrel is kapcsolatba kerültem, akinek szintén megtetszett a hangom és a tehetségem, a szakmai tudásom, az operaénekléshez való hozzáállásom, tehát úgy döntött, hogy visszaadja a nagyoperaháznak a gázsimat, mert azt szerette volna, hogy vele dolgozzam azontúl. Így lettem negyedik évfolyamos konzervistaként két nagy operaház tagja.
– Első országos és nemzetközi sikerek?
– 1967-ben már hangversenyeken léptem fel, 1966-ban Moszkvában nyertem hangversenyt, később két kijevi hangverseny legjobbjának nyilvánítottak. Nemcsak a díjat nyertem el, de igen komoly szakmai elismerésben is részesültem, a leghíresebb professzorok, énekesek ismerték el a tehetségemet. Amikor vígjátékot énekeltem, 1968-ban azt tanácsolták, készítsenek aranylemezt az előadásból.
A konzervatórium befejezését követően a Kijevi Operaházban megismertem egy fiatal, tehetséges zenészt Sztepan Krjutcsakot, aki már 26 éve vezette a színházat, illetve a Londoni Szimfonikus Zenekart, maga Rosztapovics vezényelt. Amikor engem megismert, mint egy fiatal ukrán énekesnőt, elment Babijcsuk miniszterhez, és arra kérte, hogy adjon ki egy olyan parancsot, hogy a művész először a köztársaság határain belül dolgozzon két évet. Így is történt. Amikor megismerkedtem vele, elszegődtem hozzá természetesen úgy, hogy a nagyszínházat nem hagytam ott. Nemcsak, mint művészek, de mint emberek is megismertük egymást, egy idő után nem tudta elképzelni nélkülem az életét.
– Hogy alakult az élete ezt követően?
– Természetesen dolgoztam Leningrádban, Kijevben, világhírnévre tettem szert, számos hangversenyt megnyertem, állami díjak birtokosa lettem, később úgy döntöttem, hozzámegyek feleségül. Teljesen Kijevbe költöztem, ugyanis már nem volt értelme ide-oda ingázni. A sorsom ezentúl a férjemhez kötött. Számos külföldi utazás várt rám, kiváló partnerek és világhírű operaszínházak.
– Mi hozta a sorsfordító döntést, hogy végleg hazatérjen?
– Amikor a férjem súlyosan megbetegedett, és nem sokkal később meghalt, el kellett gondolkodnom rajta, hogyan szervezzem meg a hátralévő életemet. A Szovjetunió felbomlott, magamról és a rokonaimról nekem kellett gondoskodnom, mivel az egyetlen voltam a családban, aki nagy utat járt meg, nekem volt rendezett anyagi helyzetem. Persze, voltak az életemben csodálatos fejezetek és keserű pirulák egyaránt. Nem lehet szavakba foglalni azt az érzést, amikor a nép háláját tudhattam a magaménak, amikor megköszönik a művészetemet. Annak az embernek a számára, aki ilyen sikereket ért el, annak magánélete gyakorlatilag nem létezett. Végeredményben gyerekek nélkül maradtam, mivel előbb elvesztettem a kisbabámat, később pedig már nem vállaltam gyereket. Sok stressz, megpróbáltatás, nehézség is keveredett az életembe, akár a versben: öröm és bánat. Úgy éreztem, hogy a férjem így is nagyon boldog volt velem. Mivel az életben mindenért fizetni kell, én sem voltam kivétel: megfizettem a siker árát. Az óriási boldogságért, amit a színpad adott, ilyen szörnyű árat kellett fizetnem. Később elvesztettem a rokonaimat, a férjemet, aki nemcsak számomra volt pótolhatatlan, de az ukrán kultúra, operaszínpad számára is, amely a mai napig érzi hiányát. Elérkezett az az idő, amikor külföldi szerződéseket ajánlottak, én pedig azt fogadtam el, amely a legtöbbet hozta a konyhára. Elértem egy olyan szakmai szintet, hogy gyakorlatilag minden ajtó nyitott volt előttem. Ám a vérnyomásom és mindaz, amit átéltem, nem engedte, hogy mindezt megvalósítsam. Soha nem voltam kapzsi, soha nem vettem el a másét.
– Szokott nosztalgiázni?
– Amikor én azt érzem, hogy valamit képes vagyok kétszáz százalékosan elvégezni,akkor én azt 100%-osan meg is csinálom, de amikor elkezdek ingadozni, és a feladat megviseli az egészségemet, azt én soha nem vállalom el. Minden drámai szerepet átéltem, beleképzeltem magam a szereplő helyébe, ami nyomott hagyott az egészségemen. Amikor a régi időkről álmodom, és hallom a csodálatos, kedves dallamokat, felébredek, és azt érzem, hogy nagyon felment a vérnyomásom, mivel a mai napig beleélem magam az egykori szerepeimbe. Amikor az ember az egekben jár, akár a madár, a földre leszállni nagyon nehéz.
Akkoriban kizárólag csak a tehetséggel lehetett érvényesülni. Ma már nem így van, ma annyira elhatalmasodott a „mocsok” a művészvilágban és minden társadalmi szférában, hogy össze sem lehet hasonlítani az akkori időkkel.
– Hol él jelenleg?
– Jelenleg van egy lakásom Kijevben, építettem egy házat Gáton. Amikor meghalt a számomra legdrágább személy, az édesanyám, úgy döntöttem, hazatérek, hogy itt, az emlékeimmel, lélekben vele lehessek, hiszen 11 éves koromtól gyakorlatilag elszakadtam a családomtól. Édesapám és a bátyám is elhunyt, szinte teljesen egyedül maradtam.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Szabadidőmben kertészkedem, pihenek és emlékezem. Igen szűk az ismeretségi köröm. A doktornőm és a község polgármestere az a két ember, akikkel kapcsolatban állok. Kovács Vilmos tartozott a barátaim közé, de még fiatalon szétváltak útjaink, később ő is elhunyt. Nem érzem szükségét a közösségi életnek, én hozzászoktam, hogy az ügyeimet magam intéztem, ma is így van. Hála istennek, nem szenvedek szükséget semmiben.
Az életemet a korábbi állandó rivaldafény után csendben, szinte teljes magányban élem.
– Mit üzen a jövő csillagainak?
– Hogy mit üzenek a felnövekvő nemzedéknek, a jövő „csillagainak”? A tehetség minden korban, minden országban minden körülmény között utat tör magának. A kitartás, az értelem és a tehetség pedig – eredményekhez vezet, ahogy az én életutam is mutatja.
– Köszönöm a beszélgetést!
Kenyeres Mária
Megjegyzés küldése