Életem emlékeinek, immár elég vastag könyvében keresgélve, ismét rábukkantam néhány olyan lapra, amibe talán mások is szívesen beleolvasnak.
Abból
a szempontból igen szerencsésnek mondhatom magam, hogy szüleim a háborúban
szétdúlt otthonuk helyébe, a Kissvábhegy lábainál húzódó akkoriban még igen
csendes, kertekkel teli Városmajor utcában találtak maguknak való helyet.
Természetközelisége, szinte vidékies békessége miatt, szeretett hely volt ez a
környék, sok művészember számára is.
Középiskolás koromban, egyik kedves tanárom, aki tudott az én versírogató
próbálkozásaimról, és szintén az utcánkban lakott, így szólt;
–
Szerdán úgy készülj, hogy elviszlek egy érdekes helyre!
Akkor
még nem volt divat kérdezősködni, hogy hová, és mért megyünk, így enyém
lehetett a képzelődés élménye is, a várakozás napjaiban.
Mi
a 72-ben laktunk, tanár úr a 31-ben. Elindultunk fölfelé, mintha haza mennék.
Gondoltam megyünk a villamoshoz, de néhány ház után megállt, és betértünk egy
öreg épület kapuján.
Akkor már kérdeztem – Hova megyünk tanár úr? – Már itt vagyunk. Mindjárt
meglátod. – jött a válasz.
Ahogy
beléptünk, megijedtem. Mintha egy teljesen másik világba zuhantunk volna
pillanatok alatt, ami talán nem is Magyarország, nem is Európa, valami
varázslatos hely, ahol fejek, kezek, apró testek, fémből és fából, mindenféle
egyéb anyagból megformálva, fekszenek, ülnek, vagy csak állnak magukban, szanaszéjjel,
erejüket vesztve, mégis úgy, mint akik mindjárt megszólalnak, mert fontos, amit
el akarnak mondani.
A
házban elég sokan voltak, számomra akkor idős emberek. Közülük, hamarjában
kivált egy kicsiny termetű, de első pillantásra is érezhetően hatalmas
energiákkal bíró asszony. Kezeit magasba emelte, mint aki repülni készül, majd
karjai úgy csapódtak alá, mint egy gyors madár szárnyai, a tanár úr vállára,
ölelésképpen. Én be lettem mutatva, ő megcirógatta az arcom, és mondta, – Na,
kedves, én meg a …… Erzsi vagyok.
A
vezetéknevét nem értettem. Azt hazafelé kérdeztem meg a tanár úrtól. Schaár –
mondta
Schaár Erzsébet. Jól jegyezd meg, egy életre!
Schaár
Erzsébettel ezután még kétszer találkoztam. Egyszer még ott a Városmajor
utcában, másodszor és utoljára, amikor 1974-ben Pilinszky János megnyitotta
Székesfehérvárott az Utca című kiállítását.
A
látszatra törékeny és kortalan asszony, akiből mégis bonyolult energiák áradtak,
rendkívül nagy hatással volt rám. Túl fiatal és éretlen voltam, mégis éreztem
kielégíthetetlen szeretetéhségét, mélységesen mély szomorúságát. Az arcát és a
tekintetét kölcsönözte a szobrainak.
A megmásíthatatlan magányt felfogni sem igazán bírtam, még nem tudtam, hogy ezt
a mélységű bánatot, fájdalmat csak ideig-óráig oldja a szeretet, a szerelem, az
Istenhez fohászkodás vagy a természet gyönyörűsége, de meg nem szünteti. Ennek
a világérzékelésnek a drámája, persze hogy megérintett érzelmileg és
intellektuálisan is, de teljességében, sorsszerűségében, csak évekkel később
voltam képes megélni.
Szobrai,
két gyalázatos történelmi korszakban, a nácizmus- majd a szovjethatalomban
kiszolgáltatott létezés, és pusztítás emlékművei.
Sokáig,
elsősorban az alkotáshoz szükséges anyag hiányában, göcsörtösen megformált parányi
méretű szobrokban és kisplasztikákban fejezte ki érzéseit. Művészete a 60-as
évek második felétől, a tér megfogalmazása felé fordult. Időnként úgy érezhette
az ember, hogy a tér már fontosabb, mint a benne elhelyezkedő alak. Azt
mesélték megformált gondolatai, hogy a tér lehet az emberi tudat maga építette
börtöne, másrészt a szabadság lehetősége. Belezárhatjuk magunkat vagy
belezáródhatunk, de végtelen tágasra is nyithatjuk, messze-messze emberi
korlátainkon túl.
A
tér kifejezésének kényszere vezeti el a hungarocellhez, mint szobrászati
kellékhez. A hatalmas test méretű hasábokra, „halotti maszkokat” helyez. De
azokkal mindjárt ki is fejezi a létezésről vallott érzéseinek kettősségét, mert
azok szép, és kifejező, legtöbbször nő arcok, életszerűek, mintha csak éppen
lehunynák a szeműket.
A
hasábszerű „test” oszlophoz, pillérhez válik hasonlatossá, tehát építészeti
elem lesz belőle, míg a környezetében olykor megjelenő tényleges építészeti kellékek,
egy-egy falrészlet, ajtó vagy ablak, intimitásukban és lírai kifejezőerejükben
az emberi alak expresszivitásához közelítenek. A hasábba
zártság és a maszk-karakter, majdhogynem „angyali” figurákban jelentkezik.
És persze a magány. Egymás mögött sorakozó ajtók, és sehol senki. Székek
különböző alakzatban, de nem ül rajtuk senki. Izolált, merev, mozdulatlan, kontaktusképtelen
emberek merednek a semmibe. Magány és csönd. Majdnem elviselhetetlenül.
Egy
új emlékműtípus születik, de annyira meglepő módon ötvözi a pátoszt és a
hétköznapiságot, hogy a társadalom (helyesebben a szoborállításokért felelős „illetékes
elvtárs”) nehezen tudja megemészteni. Schaár Erzsébetnek mégis sikerült
egyetlen nagylélegzetű együttesben (ma installációnak mondanánk), a
sokalakos Utcában (1974) összegezni mindazt, amit az ember és a körülvevő
tér kapcsolatáról el akart mondani. Még 1967-ben számol be egy térélményéről: „kinyitottam
az ablakot, kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy
hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három
szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó, különböző irányban állt. Én
pedig ott álltam középen, mint egy kis pont, és tőlem három különböző irányban három ajtóél, három határozott
forma.”
Ebben
az élményben most is részesülhet bárki a pécsi múzeumban, ha végigsétál a
hungarocellnél időt állóbb gipszbe formált, és tető alá helyezett Utca két
házfala, ajtói és ablakai mentén, a néma, megkövült alakok között. Még
véletlenül sem tekintetük kereszttűzében, hiszen kimerevedett halottakról van
itt szó, akik egykor egyedül maradtak a térben, nem titkolva életidegenségüket,
most pedig heroikus, mégis mai panoptikum részeseiként, maguk közé fogadnak
bennünket.
*
1974-ben ott lehettem székesfehérvári Csók István Múzeumban, ahol a 24 méter
hosszú monumentális kompozíciót először bemutatták. A kiállítást Schaár Erzsébet
talán legszorosabb lelki és művészi társa,
Pilinszky János nyitotta meg.
Életem egyik legnagyobb élményeként tekintek vissza arra a
napra.
Nagyon sajnálom, hogy a facebook nem ad lehetőséget, az írott
szöveg mellé képeket helyezni. Így csak részlegesen, és részenként tudom átadni
az élményt, Pilinszky megnyitó szövegének, és Schaár Erzsébettel közös
könyvükben – Tér és kapcsolat címen – megjelent, és a megnyitón Pilinszky által
elmondott saját verseinek közlésével.
Kiegészítésként, végül egy videót csatolok, ahol megelevenedik
az Utca.
Pilinszky emlékműsor a pécsi Schaár Erzsébet
Múzeumban.1993. Városi TV Pécs.
*
„Schaár Erzsébet kiállítás megnyitója
Esztendeje lehet, hogy letettem a nagyesküt: nem nyitok meg több
kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek vagy sehogy. Schaár
Erzsébet esetében mégis meg kell szegnem eskümet. Hogy miért? Mivel úgy érzem –
s bizonyára ő az első, aki ezért megbocsát –, hogy művei valahol a mélyben
egybevágnak saját művészi-emberi igyekezetemmel. Formai megoldásként épp ezért
egy szokatlan stáció járást választottam. Nem a képek és versek tematika
szerinti, hanem témán-túli tisztelgéseképpen, egy-egy műve előtt elmondanám
egy-egy újabb versemet, s befejezésül azt, amit neki ajánlottam. Hát megkezdem
ezt a szokatlan, rendhagyó tiszteletadást.
Önarckép 1974
Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt.
De a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag.
Kórkép és hattyúdal
Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna szép kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.
Terek
A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad.
A másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva
hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.
Egy fénykép hátlapjára
Görbülten megyek, bizonytalanul.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz, s egy három
éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.
Hommage à Paul Verlaine
„Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja.”
S e csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.
A zongorán
ál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.
Kettő
Két fehér súly figyeli egymást,
két gipszből öntött férfifej,
két hófehér és vaksötét súly.
Vagyok, mert nem vagyok.
Öröklét
A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk.
Keringő
A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanul
szemközt a leáldozó nappal
mindaz mi elmúlt, halhatatlan.
Poszthumusz passió
Végezetül mindenkit csak zavartál.
Elnehezült bakancsod ütemes,
szöges zaja, mindig éjfél körül,
hogy hazatértél, ez a bosszúság,
utoljára csak ez maradt belőled.
Pedig akkorra te már
csak rúg-kapáltál,
akár egy kísérleti állat
menetel, menetel a levegőben.
Auschwitz
Schaár Erzsébetnek
Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy – ha úgy tetszik – a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.
Most pedig hadd mondjam ki azt a furcsa mondatot, ami
Shakespeare-hősök, a végső hírnök aktanyelvezetű s mégis oly emelkedett
stílusára emlékeztet minden hasonlóan kivételes pillanatban. Az ilyesféle
mondat a tragédia végét jelenti ugyan a színpadon, de a nézőkben a történés
kezdetét.
Schaár Erzsébet kiállítását testvéri szeretettel és
megrendült hódolattal megnyitom.”
(Elhangzott: 1974.
június 23.)
*
Megjegyzés küldése