Karácsony Mária - Begónia

– Eltűnt! Elvitte! – kiáltozott az idős hölgy.

A ház délutáni nyugalmát Kalmárné kiabálása verte fel. Az özvegyasszony egy nagy háztömb első emeletén lakott. Lakása minden előnyét kihasználta, hogy mindennapos figyelemmel kísérje a ház életét. A férje halála óta más szórakozása nem volt. Azonban magát szomszédjai felett állónak tartotta – mélységesen megvetett és lenézett mindenki mást a házban csak azért, mert nem úgy viselkedtek, ahogy szerinte elvárható lett volna. A lakók azonban elviselték, sőt kedvelték is az öreg dámát.

– Mi tűnt el, drágám? – dugta ki az orrát Újfalusiné.

Apró termetű, pirospozsgás, testes asszonyság volt. Férjével és a szolgálólányával lakott a ház legnagyobb lakásában, Kalmárné mellett. Az asszonyt roppant kíváncsi természettel és hatalmas nyelvvel áldotta meg a sors. Képes volt a legkisebb semmiséget is órákig ismételgetni, minden szomszédjának elmesélni, és szavai leginkább a lánya és az unokái körül forogtak.

Újfalusiné kíváncsian közelebb tipegett szomszédasszonyához, de az csak járkált fel-alá.

A lépcsőn Szűcsné bukkant fel. A nő szemöldökét felvonta, és nem leplezte rosszallását, ahogy figyelte a két nőt.

– Tudtam, hogy ez be fog következni! Mert nekem már az első perctől kezdve gyanús volt! – kiabált tovább Kalmárné.

– Árulja már el, hogy miről beszél! – szólt erélyesen Szűcsné az özvegyasszonyra, de az rá sem hederített. Sáros kesztyűjét lóbálva folytatta a járkálást.

A zajra lejött Horváth Ibolya és Szentivány Kolos is. Ibolya színművésznő volt, ott lakott a másodikon. Már nem volt fiatal, és közel sem kapott már olyan sok szerepet, mint régen. Kolos pedig ügyvédként dolgozott. A férfi és a színésznő kérdően egymásra néztek, de választ nem kaptak.

– Nyugodjon meg, kedves Kalmárné, és mondja el, mi történt! – csitította szomszédját ismét Újfalusiné.

– Nyugodjak meg, könnyű azt mondani! – Kalmárné továbbra is hevesen hadonászott, kesztyűje kisebb porzáporban részesítette a lépcsőfordulót. – Eltűnt! Eltűnt az én gyönyörű virágom! És mind tudjuk, ki tette!

– Eltűnt az egyik virágja? Úgy érti, cserepes virág? – szólt közbe bátortalanul Kolos.

– Hát persze, hogy cserepes! – replikázott az özvegy. – Át akartam őket rakni a déli kertbe, de egy hiányzik! Hát ez igazán tűrhetetlen!

– És kire célzott, amikor azt mondta, tudjuk ki tette? – kérdezte meg Ibolya.

Mielőtt Kalmárné válaszolhatott volna, Hofbauer Gerda jelent meg az emeleten. Sugárzó arccal köszöntötte az embereket:

– Jó napot kívánok! Történt valami érdekes? – csacsogta.

– Borzalmas dolog történt, nem érdekes! – fakadt ki Kalmárné.

Gerda arcára ráfagyott a mosoly.

– Ellopták Kalmárné egyik virágját az udvarból – foglalta össze a lényeget Szűcsné. – És éppen ott tartottunk, hogy tudja, ki tette.

– Ez rettenetes! – sápadt el Gerda, majd a toporzékoló öregasszonyhoz fordult. – Valóban tudja, ki tette?

Kalmárné végre megállt. Sértődötten mérte végig a lányt, majd mindenkit, aki összegyűlt előtte.

Becsapódott a bejárati ajtó, és lépések közeledtek a lépcsőn. Kisvártatva egy fiatal, szarukeretes férfi jelent meg Gerda mellett. Mindannyian ránéztek, amitől a fiatalember elpirult. Orosz volt, s ezt mindenki tudta róla. Pjotr Federovnak hívták, vegyészként dolgozott. Senki sem kedvelte, pontosabban fenntartásokkal fordultak felé a lakók. Kivéve Gerdát.

Kalmárné szeme résnyire szűkült. Kihúzta magát, és fensőbbségesen az orosz fiatalemberre mutatott:

– Ő volt!

Ibolya hitetlenkedve Kolosra nézett. Szűcsné arca rezzenéstelen maradt, míg Újfalusiné olyasmit motyogott, hogy ő előre tudta. Gerda a szája elé kapta a kezét, és a mellette álló alakra nézett.

Pjotr arcán értetlen árny suhant át.

– Mit tettem, kérem? – kérdezte szerényen.

– Ellopta az én gyönyörű virágomat! – jelentette ki a vádló minden elégültségével Kalmárné.

– Ugyan, miért tett volna olyat? – szólt közbe Kolos.

– Hát hogy mérget csináljon belőle!

– Mérget? – kiáltott fel csodálkozva Újfalusiné, és összecsapta a kezét. – Uram Isten! Et mégis miből gondolja, kedves Kalmárné?

– A begónia mérgező – kiabált tovább idegesen hadonászva az özvegy –, így hát ellopta, hogy mérget csináljon belőle, és álmunkban megöljön minket!

Az orosz szája széle megremegett, arcán vörös láng gyúlt, de nem szólt semmit.

– Nem lehet! – suttogta Gerda.

– Nem túl elrugaszkodott ötlet ez, Kalmárné? – jegyezte meg csípősen Szűcsné mindannyiuk nevében. Ugyanakkor érezte, hogy lehet valami a szavak mögött.

– Kolos, maga biztosan hallott már ilyesmiről! – Ibolya meglökte az ügyvéd vállát, mire a férfi kénytelen volt előre lépni.

Minden szem rá szegeződött.

– Valamiről már hallottam… – kezdte elgondolkozva Kolos. – Ha jól emlékszem, olvastam egy tanulmányt, hogy különböző növényekből lehet mérget előállítani. Orosz kutatók élen jártak az ilyesmiben…

– Itt a bizonyíték! – kiáltott fel diadalmasan Kalmárné. Magabiztos hangjával, kihasználva, hogy az orosz nem örvend népszerűségnek, könnyen a maga pártjára állított mindenkit.

– Jaj, Istenem! – sopánkodott szünet nélkül Újfalusiné.

– Kérem, ez biztos valami tévedés! – szólalt meg félénken Gerda, de Szűcsné hangja elnyomta:

– Nahát, ez igazán hallatlan! Pedig ez egy rendes ház! Tisztességes lakókkal, akik senkinek sem ártottak! Senkinek!

– Én nem loptam el semmit! – motyogta halkan Pjotr.

Az összes nő, kivéve Gerdát, egy emberként horkant fel.

– Hogy adja az ártatlant! – kiáltott fel Ibolya egy színpadias mozdulat kíséretében.

– Vegye tudomásul – Kalmárné közelebb lépett az oroszhoz –, hogy ezt nem tűrjük meg itt! Azonnal hívom a csendőröket, és szépen elviszik magát innen! Nem fog nekünk ártani egy ujjal sem! Majd én teszek róla!

– Ez egy félreértés, kérem… – próbálkozott az orosz, de megint csak elnyomták.

– Súlyos vádak, és ha beigazolódnak, nem sok jóra számíthat! – mondta Kolos komoran.

– Ez teljességgel hihetetlen! Ilyen ijesztő történetet! – vetette közbe Ibolya.

– Jaj, Istenem, úgy megijedtem, még most is remeg a térdem! – kontrázott Újfalusiné. – Nem tesz jót a szívemnek!

Gerda a kezét tördelve hallgatta a körülötte levőket. Pjotrra pillantott, és a férfi kétségbeesetten nézett vissza rá. A lány kiolvasta a könyörgést a szeméből. Nagy levegőt vett és előre lépett.

– Kérem, ezt hagyják abba! – kiáltotta el magát.

Azonnal csönd lett, és meglepetten néztek a lányra.

– Először is talán kérdezzük meg az érintettet! – folytatta Gerda határozottan, majd az orosz férfi felé fordult. – Pjotr, maga vitte el Kalmárné virágját?

A keszeg férfi megköszörülte a torkát.

– Természetesen nem. Vegyész vagyok, de nem…

– Vegyész! – kiáltott fel Kalmárné. – Gyakorlatilag bevallotta!

– Most mondta, hogy nem ő volt! – vágott az özvegy szavába Gerda. – És én hiszek neki! Azt javaslom, keressük tovább a virágot! Biztos vagyok benne, hogy meglesz!

Szűcsné megcsóválta a fejét. Kalmárné rosszallóan nézett a lányra, mintha csak azt mondaná, hogy Gerda a szavaival bűnrészességet vállalt.

– Szóval maga, Gerdácska, kiáll Federov mellett? – kérdezte savanyúan Kolos.

– Igen, kiállok mellette! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon a lány. – És szégyellje magát, ügyvéd úr, ha mindenféle fecsegésnek hisz, és nem keres bizonyítékokat!

Kolos összeszorította a száját. Újfalusiné érdeklődve kapta fel a fejét – egy pillanatra a lopásról és az oroszról is megfeledkezett. Szóval Gerda ellent mond Kolosnak, ami ugyebár nem tetszik az ügyvéd úrnak, ez határozottan látszik a férfi arcán – töprengett, majd a művésznő arcát kezdte fürkészni.

Ibolya szomorúan nézte az előtte álló férfit. Szomorúan és reményvesztetten.

Szép kis szerelmi háromszög! – gondolta Újfalusiné.

– Ez nagy butaság, Gerda – jelentette ki szárazon Kalmárné. – Egyértelmű, hogy ez az ember a bűnös!

– És miért lenne egyértelmű? – csattant fel a lány. – Csak mert vegyész? Vagy mert orosz? Ez lenne a nagy bizonyíték ellene? – mindenki csöndben hallgatta Gerda szavait. – Micsoda emberek maguk! Megítélni valaki a származása vagy a munkája miatt! Engem is elítélnek, mert apám osztrák? Gyerünk, most mondják el!

Kalmárné, ha lehet, még sértődöttebben húzta fel az orrát. Bántotta a lány vádló hangja.

Senki nem mozdult, és senki nem szólt egy szót sem.

– Szégyelljék magukat! – adta meg az utolsó döfést a lány. – Nem hisznek az embernek, csak mennek a saját elképzelésük és véleményük után! Nem is ismerik Federov urat, milyen alapon vádolják mégis?

A lány szavai visszhangot vertek a folyosón. Mindannyian érezték, hogy van igazság abban, amit Gerda mondott.

– Elnézést kérek!

Egy törékeny alak jelent meg a lépcsőn, mire Gerda és Pjotr oldalt léptek.

Egy asszony jött, kezében egy cserép begóniával. Mögötte két fia, Jóska és Pista. Mint két tojás, olyanok voltak. A ház lakóinak szoktak segíteni, elmentek a boltba, a mosodába, a postára – kinek éppen mire volt szüksége. Mégsem tudta senki sem megkülönböztetni őket.

– Kalmárné, visszahoztam a virágját! – szólalt meg a vékony kis nő, ahogy az özvegyasszony elé lépett. – A gyerekeim játék közben eltörték a cserepet, de a spórolt pénzükön vettek egy újat. Nem olyan szép, mint a régi, de remélem, megfelel önnek! Átültettük a virágot, és most visszahoztuk!

Kalmárné zavartan vette el a virágot.

A kis asszonyka arrébb lépett, és előre tolta az ikreket.

Pista és Jóska szemlesütve álltak a hölgy előtt. Végül Jóska előlépett, és bűnbánó arccal Kalmárné felé fordult.

– Ne tessék haragudni! Legközelebb jobban fogunk vigyázni…

Mellette a testvére bőszen bólogatni kezdett.

Kalmárné előbb a virágra nézett. Pillantása átfutott az orosz férfin, az ikreken, majd végül a törékeny nőn állt meg.

– Rendben van – szűrte a fogai között, mire a két fiú fellélegzett.

– Igazán nagyon köszönjük! – mondta az anyjuk, majd elkezdte a lépcső felé terelni a fiait. – Ne haragudjon, hogy zavartuk. A viszont látásra!

A társaság némán nézett utánuk. Kínos csönd ült közöttük, csak Gerda szeme csillogott. Én megmondtam! – gondolta magában, ahogy végignézett az arcokon.

Kalmárné a begónia leveleivel babrált. Nem nézett senkire, csak sarkon fordult, és bevágtatott a lakásába, miközben elmormolt egy barátságtalan köszönést.

– Jaj, majdnem elfeledkeztem a vacsoráról! – kiáltott fel Újfalusiné, mintha az előbbi közjáték, a begónia eltűnése és előkerülése meg sem történt volna. – Jó éjszakát, kedves szomszédok! – csicseregte, majd hangosan csattant mögötte az ajtó.

– Menjünk mi is – mondta csöndesen Kolos. Maga elé engedte Ibolyát és Szűcsnét.

Gerda egyedül maradt az orosz férfival, aki zavartan nézegetett körbe.

– Milyen napja volt? – kérdezte mosolyogva Gerda, hogy enyhítse a légkört.

– Hát, volt már jobb i…. – mormolta a férfi, miközben elindultak felfelé a lépcsőn.

Nem szólt egyikük sem, amíg fel nem értek a legfelső emeletre. Zavartan megálltak mind a ketten.

Elsőnek Pjotr mozdult meg. Végre felemelte a fejét:

– Köszönöm, hogy kiállt mellettem, Hofbauer kisasszony!

Gerda elmosolyodott.

– Igazán nem tesz semmit! Maga nem rossz ember…

A férfi motyogott valamit, majd megindult a lakása felé. Félúton visszafordult.

– Gerda… Hofbauer kisasszony!

– Igen? – A lány csillogó szemmel figyelte a férfit.

Pjotr az ajkába harapott. Nem találta a szavakat.

Gerda előre lépett, és bátorítóan megszólalt:

– Ha van kedve, igyunk meg egy kávét valamikor!

A férfi hálásan elmosolyodott.

– Az nagyon jó lenne! – felelte félénken.

– Akkor ezt megbeszéltük! – nevetett fel a lány.

Összemosolyogtak, és egy percig csak nézték egymást.

– Hát akkor, jó estét, kedves Pjotr!

– Jó estét, kedves Gerda!

Halkan becsukódott két ajtó, majd csend borult a házra.

Oszdd meg: