A Fuldokló lét
Évszázadokkal
a hátunk mögött.
Kiszolgáltatva
a fölénk omló időnek,
fuldokolva
végső leheletig, szemhunyásig,
az
egyre nehezedő teher súlya alatt -
miközben
görcsösen üvöltjük
hazugságok
bűneit - melybe belehalunk…
kiüresedve,
elrongyolódva,
e
mocsok gödrébe hullva.
Mint
fuldoklóra a víznyomás.
Hörögve
vergődik a túlélés
kiszipolyozott,
csonttá aszott rettenete,
s
a ránk hagyott gyalázatban
a
mesterségesen érzéstelenített lélek
kilátástalanul
viaskodik…
az
ablaktalan létezésből
nem
látja a fényt, a kiutat,
helyben
fut - zsákutca a felirat.
Emberjátszmák
Már
várunk uram…
Tárt
ki karod védőszárnyként
megrepedezett
létünk fölé,
hogy
ne omoljon össze kártyavárként
múlt
és jelen törvényrendszere alatt
eltékozolt
világunk…
melyben
leroskadva, kisemmizetten,
korrupt
tenyerekből csipegetve
az
élet alamizsna morzsáit,
lassan
testet öltött fájdalommá válunk.
Menekülnél
- de a kétségbeesés
tövises
fáján fennakadsz, mert a jelmezeit
levetett
hatalom - mint tékozló horda
letarolta
a gyökereinkkel átkarolt földet,
életbe
tartva a rettegést…
S
a véget nem érő mutatványban
élet-halállal
sáfárkodó hamis próféták
játsszák
e bábjátékot - miközben gyermeked
felnőni
látod - már nem remélsz,
hogy
megélsz egy jobb világot.
Még
felrémlik sok keserű vádunk.
Igába
feszülő lélekkel
hozzád
száll fohászunk.
Pedig
a szív utat nem tévesztve,
szőtte
álmát régi csodákkal karöltve.
Ámul
most e hazug komédián,
féltő
dobbanása jövőért kiállt.
Már
várunk uram…
Lila pillanatok
Tavaszt
dúdoló-lágy esti szellő,
hajnali
fényben-lila fátyolfelhő.
Lassan
rügyező-orgona ágak,
illatos
csokorban-álmodó vágyak.
Lilaakácok-virágfürt
zuhatag,
szirmok
fodrában-bódult méhcsapat.
Kecsesen
üldögélő Lilaruhás nő,
sejtelmes
mosolya-szerelmet idéző.
Felette-suhanó
encián ég,
öleli
bűvös-levendula lég.
Mögötte-szivárványba
öltözött
éledést
csodáló-Szinyei rét.
Megjegyzés küldése