/Feleségemnek/
Ki
későn ébredve nedves álmoktól értette meg, hogy soha nem fogja tudni a dolgok
furcsa tűzét, sem fonákját, s kinek telehányt szíve két horizont között
botorkál tétlenül, vágyát és könnyeit szárnyai idegen fehérjébe temeti. Talán
óvó kart remél az el nem morzsolt imákért,
vágyakkal takart gyertyacsonkokért, szerelemtől fájó vért, és csak annyi velőt,
hogy a lélek zsilipek megteljenek, és talán – andalító, puha nyári estéken
kilenc grammot a henye agyvelőn izzón feloldódó bujaságtól parázsló képzeletből
is.
Attól
tartok, hogy már nem leszek biztos többé abban, hogy valaki voltam, előtte.
Szerelem, rúzs, eső, sodródó boros poharak és hálóingre tapadt ajkaim előtt –
minden előtt. Tartom magam a fecnikre hányt mondatokban, el-elejtett
szótagokban, mint az az édes itt hagyott báj az arcom mellett, már nem is
próbálok beleolvadni, egyszerűen csak megnyugtat, ha úgy csodálhatom, mint
valaki más béklyóit. A parfüm az évek múlásával
elpattan a levegőben, otthagyva a gerincre rajzolt kecses vonalakat, elborítva
az elmét, de a homályt megőrzi magának… Igyekszem nem suttogni róla a falaknak,
hogy majd el kell menni az utolsó utazással, és az élet nem más, mint imáink
visszatartása. A kettő egymás alternatív görbéje, egyforma perspektívitással a
tenyérben.
„Már megint elkésem” – gondolja
magában Édith, aki egyébként vendéglátói diplomája után egy teljesen más
jellegű cégnél dolgozik. Az ilyen különös váltások és döntések, tökéletesen
árulták el személyiségének perfomansz attitűdjeit.
Édithről tudni kell, hogy igen sokat
agyal az élet nagy dolgain, aztán természetesen, mindent másképp vezényel le.
Számára az élet különös mágia.
Amint éppen várakozik az elágazóban,
elsétál előtte egy kislány. Rövid, göndör barna hajú, zöld szemű kis angyal. Egy
hatalmas fehér tojás jelmezben sétál édesanyával, akin tyúkanyó jelmez
csúszkál.
„Milyen aranyos” – gondolja magában Édith.
– Ha majd kislányom lesz, én is farsangkor így fogok vele beöltözni.” Aztán egy
pillanatra édesanyjára gondol, de a mögötte lévő autós dudája széttépi az
andalító ábrándokat. Aztán belefutnak a körforgalom mögötti zebrába. Fék,
szigorúan fék. Édith
csak áll a zebra előtt és elmereng, egy idős párt lát meg az utca másik
oldalán. Tekintet a tekintetben, kéz a kézben.
„Talán lesz férjem és én is így fogok
vele sétálni.” – megbotlik az ajka a szavakat követően, így gyorsan hozzáteszi:
„Hatalmas fehér tollas jelmezben.”
Szerelemnek hívná a kecses rózsákat
cipelő udvarlóit, a nyílt utcán, minden pillanatot, amelyben a női test végre
megnyílik, hogy kivethesse vörös királynőit. Szenvedélyeknek hívná a hegedűt a
forgószélben és gyengédségnek arca vonalán pulzáló érintéseket. Zenének hívná a
parkokban felszakadt sóhajok ütemét, mert érintetlen és anyaságról álmodik. Olykor
azt kérdezi magától, hogy milyen érzés lehet, ha belül élet lakozik, vajon
melyik szeretett az. Szeretné megcsalni magát, már nem tetszik neki, ahogy
táncol. Valójában belefáradt, hogy feltárja hajlatait az elosztogatott álmokért.
Elszomorodik, mint nő és elmosolyodik az elpattanó pillanatban, mint gyermek.
Vannak sebek melyek nem forrnak össze.
Édith, ahogy egyre jobban elmélázik, egy
nő áll meg mellette. Körülbelül egyidős lehet vele. Bár Édith szemtelenül
fiatalabbnak tűnt a koránál. Főleg kötött rénszarvas motívumokkal díszített
sapkájában.
Magas, fekete hajú, finom lilára festett
tincsekkel. Exkluzív, érzéki finom megjelenés, szinte tökéletes eleganciával.
Idegen érzés keríti hatalmába – deja vu.
Ismerős mozdulatok egy ismeretlen nőtől. Nem nézhet vissza, de deja vu-jének
minden pillantását intenzíven érzi auráján.
„Miért nézhet ennyire? Talán, megint beleültem
valamibe?” – gondolja.
– Feltételezem most azt a kérdést
tetted fel magadnak, hogy beleültél e valamibe? – szólal meg finom suttogásként
gyönyörű nő.
– Egyébként nem, nem ültél bele semmibe...
– mondja, aztán eltűnik az ébredő város forgatagában.
Édith mereng, aranyosan, bájosan – de
mereng. Figyelmezteti magát, hogy vezetés közben nem szabad. De az egész olyan,
mint egy édes ájulás. Ismerős neki ez a nő. Mintha érezte volna már.
Mintha régóta érezné…
Idegeneket gyűrt a lelkébe, de az
életnek van egy olyan pontja, amely visszaköpi az emlékeket.
Másnap reggel az autórádiójában, pont az
a szám szólt, melyet drága édesanyja, mikor ő beteg volt, az ágyánál ülve dúdolt
neki. Tovább kell menni. „Földvár felé fél úton” – Bródy János hangjától
megrezdül minden lélek. Az emlékekre nem lehet emlékezni, az túl sok elveszett
idő. Elindul a járdán, keresztül a nedves zöld
fák alatt. Egyre csak azt a dalt dúdolja és dúdolja és dúdolja…..
Ahogy tekintetét a járdakő,
vonalfutásaira szegezi, megpillant egy virágot. Egy apró lila virágot.
Árvácska. Leszakíthatná, és finoman
beletűzhetné a hajába. Valamiért mégis úgy érezte meg kell hagynia a téli
napfénynek.
Édith elkezd visszafelé sétálni.
Odalép a kávézó ajtajához, Számára ez
olyan, mintha édesanyja kezét fogva belépne, gyermeki emlékei tisztására.
– Édith, gyönyörű név, csak nem az
édesanyja után kapta?! – az a különös nő
volt, kinek még mindig furcsán remegett a tekintete őrajta.
– Bocsánat a zavarásért! Ismerjük
egymást?
A nő csak
mosolyog.
– Talán, mindnyájan Földvár felé
tartunk kedves Édith, nem gondolja?! .
– Beszéltünk már? – kérdezi.
– Nos… – a nő gondolkozik. – Nem
tudhatom. – mondja és mosolyog.
– Még kisgyermek voltál, mikor utoljára találkoztunk. Azért
nem ismerhetsz meg.
– Nos, igen, ezt most már lehetségesnek
tartom.
– Tudod, néha be kell zárnunk olyan
ajtókat, melyek nem engedik nyitva tartani az életet.
– Ezt nem értem.
– Nem is fontos érteni a dolgokat, elég,
ha érezzük azokat. Tudod Édith, talán minden ébredés egy újabb álom.
A nő feláll és kisétál a mosdó felé.
Édithtel forog a világ. Hirtelen felpattanik és a nő után fut – de mosdó üres
volt… és a nő már eltűnt.
Álmai már nem selejtek. A szép szavak
kiférnek torkából, elvirágoztak benne, elvitték levedlett szirmaikat a vihar
napjai. Tekintete nem fehér, mint a feltámadás és nem fekete, mint a halál,
egész egyszerűen csak áttetsző, akárcsak azok hangja és tekintete, kik szép,
puha nyárestéken a szaxofonok hangja mellett ülve, szerelemről beszélgetnek.
Édith elkezd visszafele sétálni.
Az ajtónál egy levél, régi
századfordulós motívumokkal díszítve és egy lila árvácska hever mellette.
Óvatosan felnyitja a borítékot. Kihajtogatja a dombor nyomott papírokat, majd
elkezdi olvasni.
„Születési anyakönyvi kivonat”
„ H. Édith,
Született: 1988. február 27.”
Katapultálás. Landolás. A racionalitást
már nincs idő bekötni. Az ajtó kinyílik, de nincs ott senki..
„Vajon ő volt itt? Az a nő, állhat
mindezek mögött? Talán én magam voltam? Ennyire magányos lennék? Vagy az egész
csak körülleng, mint egy elfelejtett álom?” – elméletek folynak át benne.
Az érzések mélyén egészen halkan
dobogott a szív. A nyílt szemű rebbenéseken keresztbe tett lábakkal ültek a
gondolatok és mind Édithtet figyelik.
Hogy megnyugtassa magát, azt a régi dalt
dúdolja.
Édith elkezd visszafele sétálni.
„Félúton”
– dúdolja magában, amint a gondolatába botlik. Abba a nőbe, aki első
találkozásuk óta különös érzéseket kelt benne.
A nő elmosolyodik.
– Látom
megtaláltad a papírt. Akkor talán, ideje bemutatkoznom. Vagy megismersz e nélkül
is?
Ahogy a különös nő szájából kihullnak a
szavak, a szemközti szoba antik szagú Orionjának hangszóróiból recsegve
előbújik Édith dala.
Különös dolog a szeretet. Nem várt törésekben
az idő palástján, bújik elő. Elsodor. Beléphetünk egy teljesen más uralomba,
dimenzióba, körbe. Mintha a sorsunkban a technológiai forradalmaink óta lenne
egy erős irányultság a teljesítés, a fejlődés felé. Talán minden még nem
teljesedett be, még úton vagyunk. Az eszkatológia szerelvényeiről azért ne
felejtsünk el néha leszállni, együtt lenni a szeretteinkkel. A tökéletesség
felé állandó űzöttségben, nem szabad elengednünk az emberi kezeket. Az önzetlen,
tiszta szeretet nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy
vízjelként lobogva az idő mögött. Együtt kell cselekednünk lélekben, hisz csak
így lelhetünk egymás szívében otthonra, hogy aztán egy régi dalt dúdolva, a
másik kezében; tovasétáljunk a naplementében gyerekkori cukrászdánk felé.
Megjegyzés küldése