A
gimnázium sárgára festett falát, beragyogta a kora őszi napsugár. Az ablakok
még többnyire nyitva voltak, halk zajok szűrődtek ki folyt a tanítás. A szemben
lévő parkban egy osztály töltötte a lyukas óráját. Lányok egy csoportban halkan
beszélgettek, volt, aki a könyvébe mélyedve a következő órára készült. Akadt,
aki szendvicset majszolt. A fiúk egy csapata, két közeli padot foglalt el.
Felültek a támlákra, ültek az ülőrészén, míg egy társuk a többiekkel szemben
állva viccekkel szórakoztatta őket. Aztán lehalkította a hangját, s közelebb
lépett.
– Jön az öreg! – mondta halkan, s a többiek
mind hátranéztek.
Az idős férfi, fehér botjával végigkopogtatva
maga előtt a járdát a gimnázium felé haladt. Az épület és a parkocska között
nem volt autós forgalom, így nyugodtan haladhatott célja felé. Az osztály
szinte levegőt sem vett, míg elhaladt mellettük. Mikor megérintve a sárga falat,
már az iskola előtt haladt tovább a járdán, még akkor is halkabbra fogták
hangjukat.
Dallos tanár úr, élő legenda volt a diákok
körében. Valamikor régen az öreg épület padjait koptatta, eminens diákként.
Azután az egyetem magyar – történelem szakát elvégezve, kis szerencsével
visszatérhetett immár tanárként a szívének oly kedves épületbe. Igaz, hogy két
szakja közül csak a történelmet volt lehetősége tanítani, de ezzel együtt
szívdobogva várta a szeptemberi első becsengetést. Eleinte csakúgy, mint a
többi órán figyeltek is rá, meg nem is a diákok, levelek mentek körbe kézről–kézre,
de aztán lassan valami megváltozott. Óráról–órára egyre több szempár figyelt rá
érdeklődve, majd a renitensebb nebulók is belesimulva az osztályba nyugodtan
ülték végig az órát. Mert Dallos tanár úr nem tanította, inkább mesélte a
történelmet. Halk szavakkal, de színesen varázsolta tanulói elé a múltat.
Előfordult, hogy olyan csend volt az osztályban, hogy az igazgató benézett az
ajtón, mert azt hitte, hogy üres a tanterem.
Persze, azóta évtizedek teltek el, csak az őt
övező tisztelet nem halványult. Az egész kisváros ismerte, és beszélt róla. A
diákok között, szájhagyomány útján maradt fenn nagyszerűsége. Valamint szigora
is, de azt mesélték valamikori diákjai szintén ott tanuló gyermekeiknek, hogy
aki a tanár úrnál négyesre tudta az anyagot, nyugodtan mehetett felvételizni az
egyetemek jogi karára.
Az osztályból páran még figyelték, ahogy a
gimnázium épületének falát követve és időnként megérintve befordult a sarkon.
Tudták, hogy a saroktól számítva az ötödik házban lakik a túloldalon a
valamikori szülői házban. Pár éve egyedül, mióta a felesége súlyos betegségben
elhunyt.
Kriszta is azok között volt, akik addig nézték
lassú, megfontolt lépteit, mígnem végképp eltűnt szeme elől. „Vajon hová jár
minden nap ugyanebben az időben?” – tette fel magának a kérdést, és abban a
pillanatban kicsengettek. Az épületben székek csörömpöltek, ajtók csapódtak, s
az iménti csendet zsibongás váltotta fel. Az osztály felkerekedett, és lassan
elindult az iskola felé.
Két nap volt még a hétvégéig, s Kriszta azon
kapta magát, hogy egyre többet gondol az idős tanárra. Esténként azon tűnődött,
hogy mit csinálhat egy ember, aki nem lát egyedül egy lakásban? Kipróbálta,
hogy becsukott szemmel hogy boldogulna? De alaposan megütötte magát az
asztalban, így fel is adta. Hétvégén a szülei dolgoztak, a vállalkozóknak nem
mindig pihenést jelent a szombat, vasárnap. Maga sem tudta, miért téblábol a
gimnázium előtt, de egyszer csak megütötte fülét az ismerős kopogás a park
felől. Az utcán, ahol Dallos tanár úr lakott nem volt nagy forgalom, de
autóbusz járt a vasútállomástól a belváros felé. Kriszta várt, s mikor a bot
már a saroknál kopogott odalépett.
– Segíthetek tanár úr? – kérdezte.
Az idős férfi a hang irányába fordult, próbálta
a hangot egy archoz kötni, de nem sikerült. Így kissé közelebb hajolt a hang
irányába.
– Ismerem önt, ifjú hölgy? – kérdezte miközben
botjával a járdaszegélyt kereste.
– Nem, nem ismerhet a tanár úr, de én ismerem
önt – válaszolt a lány, s hangjából hallatszott, hogy mosolyog.
– Hát, ha úgy van, akkor megköszönöm, ha
átkísér – s a mosolyra mosoly volt a válasz.
A túloldalra érve a lány megérintette a férfi
karját mire az megállt.
– Tudja a tanár úr, hogy még ma is legenda a
diákok körében?
A tanár egy pillanatra meghökkenve felhúzta
szemöldökeit.
– Legenda?
– Az bizony! – válaszolta Kriszta vidáman.
– De hát én csak azt csináltam, amit szerettem.
Tanítottam. Miért lennék én legenda? – s látszott, hogy őszintén csodálkozik.
Míg a házhoz értek, ahol névtábla hirdette,
hogy itt lakik „Dallos Endre nyugalmazott gimnáziumi tanár” beszélgettek.
Kriszta tanulmányi eredményeiről, további céljairól.
Másnap újra várta a lány, de már elé ment a
parkba. Nem is mentek tovább, leültek egy padra s a kellemes, langyos időben
előjöttek a régi idők diákjai, a különbségek a régi és mai fiatalok között. A
lány meglepődve tapasztalta, hogy az idős kora, és látáshiánya ellenére a tanár
nagyon is ismeri a mai fiatalok életét. Mielőtt elváltak, megkérdezte a
férfitől, hogy segíthetne-e bevásárolni, gyógyszert kiváltani?
– Ha cserében segíthetek felkészülni a
történelem érettségire, hogy mégse legyen egyoldalú a segítség, beszélhetünk
róla – válaszolt őszintén mosolyogva.
Így azután megtapasztalhatta ő is, mit
jelenthetett Dallos tanár úr óráján részt venni. S miután a lány egyke volt, s
a szülei elfoglaltsága miatt gyakran egyedül, egyre több időt töltött a Dallos
házban. Időnként kitakarított, port törölt, és télen elmentek meghallgatni a
minden évben megrendezett templomi hangversenyt. Karácsonykor kis aprósággal
lepték meg egymást, és a lány minden finomsággal elhalmozta, ami otthon az
asztalra került.
Aztán eljött a tavaszi szünet. Kriszta a szüleivel
külföldi rokonokhoz utazott az ünnepekre. Előtte bevásárolt, kiváltotta a
gyógyszereket, és megígérte, hogy ahogy hazaértek azonnal jelentkezik.
A következő héten hatalmas gépek jelentek meg a
gimnázium előtt, hogy átalakítsák a parkot egy díszburkolattal és szökőkúttal
ellátott térré. Dallos tanár úr szokásos útjáról, a közeli kávézóból haladt a
gimnázium felé, de a bejáratott út helyett kerülnie kellett így miután
kaotikusnak tűnt számára az egész helyzet, segítséget kért egy munkástól, hogy
eljusson az iskola faláig. A saroknál járt, és átmenni készült, amikor a
közelében beindítottak egy betonbontó gépet. A hirtelen kelt erős zajtól
megijedve lelépett a járdáról, s a buszsofőr már hiába fékezett…
Öt nap múlva a lány különleges édességekkel
felpakolva sietett a Dallos ház felé. Megdöbbenve látta a nagy átalakulást, és
rossz érzése támadt. Mikor odaért csengetett, de nem nyílt az ajtó. Elővette a
kulcsát, amit arra az esetre kapott, ha a tanárt valamiféle baleset érné a
házban, be tudjon jutni. Éppen letette a csomagot az asztalra, amikor
csengettek. A szomszédasszony tördelte a kezét, miközben elmesélte Krisztának
mi történt.
– Tudja kedveském, nekem azt mondta a tanár úr,
hogy úgy szereti magát, mintha az unokája lenne. – hangzott el az utolsó
mondat.
Másnap délelőtt tíz órára tűzték ki a tér
ünnepélyes átadását. A környék megtelt emberekkel. Diákok, a szüleik,
érdeklődők hallgatták a rézfúvósokat, mellyel indult az ünnepség. Csak egy
fiatal lány zokogott magában egy lesötétített, homályos szobában.
Megjegyzés küldése