Az
öreg író a könyvtár előtt sétálgatott. Régi könyvtár volt, amikor itt
dolgozott, azóta többször felújították. Csak nézte az ablakokat, tetőket
teljesen le volt a technika – építészet csodálatos haladásának az eredményével nyűgözve.
De valahogy az akkori mégis nyugisabb volt. Ez nem az ő ízlése. Éppen az egyik
fiatal lány – raktáros jött lefelé. A könyvtáros úgy harminc év körül lehetett,
szép arcú volt ugyan, de szemüveges. Habár attól még semmi gond nincs még
önmagában vele. Észrevette az öreget. Látta rögtön hogy értelmiségi ember, a
tudatalattijában érezte hogy író lehet csak.
– Miért nem megy be a könyvtárba? – kérdezte a fiatal
nő
– Nem akartam, csak a postán igyekszem s úgy gondoltam
ide is benézek – mármint úgy értem kintről.
A nő nem értette.
– Nem akarok semmit olvasni!
– Ja vagy úgy! – vette tudomásul a nő
– Én régebben itt dolgoztam!
A nő meghökkent.
–Tényleg?
– Igen, de nagyon régen. Közben szerkesztő is voltam,
de ma már nyugdíjas vagyok.
– Maga nem író?
– De, az vagyok.
– S miket ír? – kérdezte kíváncsian a könyvtáros
Az író először elmosolyodott, de rögtön válaszolt:
– Jó novellista voltam valaha!
– Valaha?
– Ma már nem nagyon írok! Még mesét sem
– Akkor nyugdíjasként hogy telnek a napjai?
Az író várt egy pillanatig aztán nagyot sóhajtott.
– A kiscicám a mindenem! Rejtvényt fejtek meg ilyesmi!
Eléggé monoton életet élek.
– Nincs senkije?
– Hiszen most mondtam hogy a kiscicám a mindenem!
A könyvtáros fura képet vágott, szemeit dörzsölte,
látta hogy egy kissé kótyagos íróval van dolga.
– És maga mióta dolgozik itt? – kérdezte az író
– Lassan öt éve.
– Én tizenhármat dolgoztam.
– Szép.
– És jól érzi magát itt?
– Hát.. néha a fő könyvtáros tud elviselhetetlen
lenni, de amúgy semmi gond nincs itt.
– Elég régóta állok itt s nem látok valami nagy
forgalmat.
A könyvtáros nem akart abba a közhely szerű beszéd
dologba belevágni, hogy kevesen olvasnak manapság.
– No mindegy! Én már öreg vagyok, régóta nem olvasok
szépirodalmat.
– Miért?
– Mert fiatalon nekem elég volt falni a könyveket.
A nő síri csendben némaságba fulladt. Az író kíváncsi
volt, mi az érdeklődési területe, milyen írókat szeret?
– Megkérdezhetem kik a kedvenc írói?
– Hát.. Szeretem Móriczot, Nagy Lajost, Fúst Milánt..
– A világirodalomból?
– Balzac, Tolsztoj, Rilke
– Aha. Hát ezek nagy írók voltak…
– És magának?
– Én fiatal koromban Gorkijért rajongtam. Meg a német
filozófusokért is, szerettem Thomas Mannt, Benn-t, Karl Krausz-t. De sorolni
tudnám.
A könyvtárosnő valamin rágódni kezdett láthatólag.
– Valami baj van?
– Karl Kraust nem ismerem!
– Hogy-hogy? Nem tanították az egyetemen?
– Az az igazság hogy nem fejeztem be az egyetemet.
Az író fura arcot vágott, olyat – mint aki valamit nem
ért. Bár ha ez a nő ha befejezte volna az egyetemet, ha nem, azon se lepődött
volna meg, hogy ilyen nevet, ilyen írót nem is tanítanak mint Karl Kraus. Vagy
ha tanítanak is ez az öreg író biztos tudott olyan német vagy orosz írót, akit
manapság már nem tanítanak az egyetemen. Akárcsak a magyar irodalomból.
– Tudja az én koromban minden más volt. Műveltebb
nemzedék volt. A maiakat se ócsárolom de hogy nem ismeri Karl Kraust – ez tudja
számomra furcsa.
A nő nem tudott mit mondani zavarában.
– Na mindegy, ne sértődj meg!
– Szó sincs róla!
Majd elköszöntek. Az író meg legszívesebben betért
volna a könyvtárba, de nem volt nála könyvtári jegy. Ment a postára s
akaratlanul is elgondolkodott a lányon, meg hogy mennyivel más világ van már…
Megjegyzés küldése