„[A] nagy hatalom megrontja és megváltoztatja a
jellemet: büszkévé, féktelenné és embertelenné teszi. Hogy a jellemnek ezt az
átalakulását a szerencse idézi-e elő, vagy inkább az történik, hogy a hatalom
napfényre hozza a már meglevő, rejtett gonoszságot, ezt más műben kell
kifejteni.” (Plutarkhosz: Párhuzamos
életrajzok – Sulla)
Már majdnem pirkadt, de Caius
Caesarnak csak nem jött álom a szemére. A villa emeleti teraszáról nézte, ahogy
a hajnali fény elnyújtózik a végtelennek tetsző tengeren, és jobb elfoglaltság
híján – hiszen a még éjfél után is javában tartó, duhaj mulatozással
fűszerezett lakoma rendesen megfeküdte a gyomrát – a szerencse Janus-arcú
természetén gondolkodott. Nemrég jutott a fülébe, hogy Khariklész, a császár
orvosa, mielőtt visszautazott szülővárosába megmondta, Tiberiusnak legfeljebb
három napja van hátra. Ez pedig azt jelenti, hogy a rettegett princeps hatalma
kisvártatva az övé lehet. Ha megéri.
Amióta az
eszét tudja, nem emlékezett, mikor aludt utoljára egy jót. Az éjszaka java
részét a fekhelyén üldögélve vagy az utcán sétálgatva töltötte el, és sóvárogva
várta, hogy megvirradjon. Így vált a papi áldozatok, a kínvallatások és a
kivégzések rajongójává, hiszen ilyenkor egészen közelről csodálhatta meg mások
szenvedését és halálát. Kicsi korában először csak látta, később kegyetlen
ötleteivel bátorította is a katonák leghitványabb, fajtalan és erőszakos
kihágásait. Ezek a korai, durva élmények és az állandó rettegés megedzették a szívét,
megkeseredett és telhetetlen lett. Vendéghajjal járta végig a bordélyokat, mert
úgy tartotta, hogy mivel nem tudhatjuk, mikor ér utól bennünket a végzet, az a
leghelyesebb, ha mindent minél előbb kipróbálunk, nehogy lemaradjunk róla.
Huszonhárom évesen – már-már belefásulva a testi gyönyör hajszolásába, de
ugyanakkor tele erővel és akarattal –, amennyire meg tudta ítélni, éppen a
legalkalmasabb korban van arra, hogy a civilizált világ ura és az emberek
pásztora legyen.
Éjjel
többnyire a legapróbb váratlan mozgásra vagy neszre megriadt. Azt hitte, az
elfogására küldött katonák érkeztek meg, mert jaj neki, ha édesanyja és két
bátyja után valakinek eszébe jutott őt is feljelenteni, és az öreg császár, aki
engedve a gyanakvásnak szinte az egész családját kipusztította, hitelt ad a
rágalmazó szavaknak. „Mennyivel emberségesebb valakit bérgyilkosokkal pár perc
alatt megöletni, mint megkínozni a szerencsétlent az ítélettel és az ítélet
végrehajtásával” – morfondírozott magában. – „Mennyivel boldogabbaknak tűnnek
ma az első, gyermeki évek, amikor még játszótarsaknak hittem a katonákat,
akiket Tiberiusunk apám és családunk őrzésére a nyakunkra küldött. Meglehet,
édesapám aljas megmérgezéséhez semmi köze, hisz mégiscsak a tulajdon öccse,
Drusus fia volt, de később jóváhagyta a senatus ítéletét, amely miatt két
bátyámat éheztették halálra a börtönben. Az ifjabb Drusus állítólag a vánkosát
is megette kínjában mielőtt kiszenvedett. Ugyan mit remélhetek magamnak?”
A felkelő Nap
egyre nagyobb területen tette láthatóvá a víz sima tükrét. Caius idegesen
beletúrt ritkás hajába, és félszeg mosolyra húzódott a szája. Elképzelte a
senatorok arkifejezését, akik megszavazták a rokonait sujtó ítéleteket, amikor
felesküsznek rá. „A jelen pillanat kétségtelenül az elrugaszkodás a szakadék
szélén. Vagy a túlsó oldalra, vagy a mélybe vezet. A császár az este kétszer is
rosszul lett, lehet, hogy máris itt az én napom?
Hát
Tiberiusért is eljön a halál, és úgy tűnik, életben maradok. Nem sok esélyt
adtam volna ennek pár nappal ezelőtt, amikor az öreg a szokásos vacsora utáni
vedelés közben egyszer csak magához szólította kisunokáját, Tiberius Gemellust,
megölelte, és a vendégek meg a meztelen felszolgálók előtt mondta a szemembe,
hogy «ezt a gyermeket te fogod megölni, téged pedig más!» Ezek után
csodálkozom, hogy még élek, ha élek egyáltalán. Nem álom ez?
Miért ne? Azt
hiszem, hogy gondolataimba merülve álldogálok a teraszon, miközben a
szenvedéstől öntudatlanul várom a közelgő halált egy távoli szigeten. Ha
ennyire rossz a helyzet, akkor azon már nem múlik semmi, hogy néhány pillanatot
elfecsérelek erre a jelentéktelen szofizmára. Tegyük fel, hogy álmodom. Nem
igaz, hogy akkor is vagyok valaki, aki ezt a szóban forgó álmot látja? Ez több,
mint a semmi, és jobb híján, kénytelen vagyok minden reményemet erre a soványka
bizonyosságra alapozni. Rendben van, immár tudom, hogy vagyok, de azt még nem,
ki vagyok, és azt sem, hol vagyok, ha csakugyan álmodom” – gondolta, és
körülnézett. – „Nekem határozottan úgy tűnik, hogy ez az én álmom, és nem csak
egy mellékes szereplője vagyok valaki más álmának, aki velem ellentétben,
valóban létezik. Ha pedig így van, akkor nincs más dolgom, mint megvárni az
ébredést.”
Ahogy egyre
világosabb lett, hűvös szél támadt a tenger felől, így Caius jobbnak látta, ha
visszahúzódik az épületbe. Megállt egy tükör előtt, és elégedetten méregette
magát; úgy vélte, meglátszik, hogy derék, ha nem a legderekabb kocsihajtó.
– Herkulesre, nem értem, mire tanítottál
hatalmas princeps – mondta, mintha Tiberiushoz beszélne. Végiggondolta az
elmúlt hat évet, amióta a császár meghívására egy fedél alatt éltek Caprae
szigetén, és eszébe jutottak a serdületlen fiúk – szinte egytől egyig előkelő
római családok leszármazottai –, akiket a vén kéjenc megrontott vagy meg is
öletett. Közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban lássa az arcát, így folytatta.
– Bármit megtehettél bárkivel, ezért állandó rettegésben éltem, hogy
pillanatnyi szenvedélyed éppen mit tartogat nekem. Kár, hogy nem láthatod,
miként élek nemsokára uralkodói jogaimmal.
A mondat
végére olyan fertelmes grimaszt vágott, hogy a rabszolga, aki mindezidáig
csendesen takarított a háta mögött, ijedtében elejtette a törlőrongyot, amikor
meglátta a szeme sarkából. Caiusnak tetszett a hatás, de úgy tett, mintha észre
sem venné a beszélő szerszám jelenlétét a teremben, és tovább grimaszolt.
Élvezettel nézte, hogy arcizmai haladéktalanul engedelmeskednek az akaratának.
– Ez a sors vár az egész birodalomra! –
kiáltotta a kardja markolatára csapva, és intett a rémült rabszolgának, hogy
kövesse a teraszra. Miután a szerencsétlent a biztonság kedvéért a mélybe
taszította, nehogy idő előtt eljárjon a szája arról, amit az imént hallott,
elindult, hogy valami harapnivalót kerítsen. Fejben már a halottdicsérő
beszédet fogalmazta, amelyet Tiberius máglyájánál intéz a római néphez. „Milyen
emlékezetes lenne, ha úgy kezdeném, ahogy Cornelius Sulla kezdte a magáét száz
évvel ezelőtt!” – Széles mosollyal nyugtázta az ötletet, és útban az étkező
felé felidézte a dictator emlékiratainak vonatkozó részét.
Sulla bátran
harcolt, és kis híján el is pusztult a csatában, amikor VI. Mithridatész
pontoszi király megszorongatása után visszatért Asiából, és seregei élén
másodszor vonult be Rómába, amely távollétében fellázadt ellene. Ekkor történt,
hogy a senatust Bellona templomában hívta össze, katonáinak pedig azt az
utasítást adta, hogy a beszédével egy időben kezdjék meg a közeli Circusban
összezsúfolt mintegy hatezer zendülő felkoncolását, akiknek korábban
büntetlenséget igért, ha átállnak az oldalára. A senatorok hallva a keserves
jajveszékelést rémülten zúgolódtak, de Sulla szenvtelen arccal utasította őket,
hogy a beszédére hallgassanak, hiszen odakint csak néhány gonosztevő megfenyítése
folyik, amire ő adott parancsot.
„Ez aztán a
drámai érzék!” – tűnődött lefelé a lépcsőn. – „Mikor elhagyta szülővárosát,
hogy megmérkőzzön Mithridatésszal, aki Asiában hadüzenetként egyetlen napon
több tízezer ott tartózkodó római lemészárolását rendelte el, Marius és Cinna
minden családtagját és barátját kivégeztette, aki nem tudott valamilyen módon
elmenekülni. Érthető, hogy visszatérésekor kiegyenlítette a számláját, és örök
időkre megtanította Rómának, ki is ő valójában. Pedig ki ő hozzánk, Caesarokhoz
képest? Elképesztő, hogy több ezer polgártársa halálba küldése után, mint aki
jól végezte dolgát – ahogy ő fogalmaz, helyreállította a római nép szabadságát
–, azzal tette le a dictatori hatalmat, hogy bárki nyugodtan felelősségre
vonhatja a forumon, ha kívánja.” – A földszinten megállt, és gúnyosan
elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Sullát visszavonulása után titokzatos
betegség támadta meg. Testét utolsó hónapjaiban állítólag férgek lepték el,
melyek a gyakori fürdők és a szolgák erőfeszítései ellenére is elszaporodtak,
és belülről rágták szét, mintha az istenek végül ezzel a lassú és gyötrelmes
halállal büntették volna meg.
Az ablakon át,
ahogy a reggeli napfény megvilágította Misenum kikötőjét, a halászok apró,
mozgó pontoknak látszottak az árbocrudak között. A folyosón egyszerre legalább
húsz rabszolga serénykedett körülötte, mindenki a dolgának szentelte magát, de
Caius semmi közösséget nem érzett velük. „Akár rabszolgák, akár szabadok, a
princepsszel szemben mind alattvalók” – okoskodott magában. – „Hogy a császár
is olyan ember, mint ők? Ugyan már! Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy a
birkákat birkákra, a teheneket meg tehenekre bízták? Jól mondja Arisztotelész,
hogy a gazda parancsolásra, a szolga pedig – hisz nem más, mint beszélő szerszám
– engedelmességre termett, mert ura nélkül nem tudja, mitévő legyen. De vajon
pár tucat lelkes peripatetikuson kívül ki ismerné Arisztotelész írásait, ha az
annak idején Athént elfoglaló és felforgató Sulla nem szállíttatja őket a többi
rablott kinccsel együtt Rómába? Herkulesre, a nagy emberek akarata irányítja a
világot! A többiek élő díszlet csupán.”
A tenger
nyugodt volt, ha ilyen marad, nemsokára hajóra szállnak, és Caprae felé veszik
az irányt. Macro testőrparancsnokot kereste a tekintetével, de nem találta,
ezért hirtelen ötlettől vezérelve hangosat tapsolt. Elégedetten vette
tudomásul, hogy néhány rabszolga összerezzent ijedtében. „Hol lehet az a
talpnyaló? Talán éppen valami fiúcskát hajt fel Tiberiusnak, hátha attól erőre
kap? Ravasz fickó ez a Macro, de tudom, hogy azért osztja meg velem a
feleségét, mert azt hiszi, így rajta keresztül irányíthat, és biztonságban van.
Úgy dörgölőznek, mint a macskák, de én átlátok rajtuk” – mindkét keze ökölbe
szorult, amikor felidézte Macro elődjét, Sejanust, aki a senatusban annak
idején előterjesztette a családja elleni vádat. „Azt képzelte, magának
kaparinthatja meg a hatalmat, ha Tiberius családjából mindenkit eltesz láb
alól, de nemsokára utólérte a császár haragja, mert gyanút fogott, hogy köze
lehetett egyetlen fia megmérgezéséhez.” Ezután hívta meg Caius Caesart és
Tiberius Gemellust magához a princeps, mint új örököseit.
Az emeletről
lábdobogás hallatszott, és kisvártatva Macro jelent meg a lépcsőn, izgatottnak
tűnt.
– Köszöntelek Caesarom! Tudd meg, hogy
Tiberius Caesar Augustus az imént meghalt – szólt, és átnyújtotta az elhunyt
gyűrűjét, amely még meleg volt, ahogy megbújt Caius tenyerében.
– Az istenekre, hogyan? – kérdezte gyanakodva,
hogy a császár próbára teszi, hogyan viselkedik majd, amikor eljön az idő. Ha
azonban mégsem, akkor túlélte Tiberiust, alig bírta leplezni az örömét.
– Magad is láthattad, hogy az éjjel milyen
állapotban vonult vissza, és reggelre elállt a lélegzete. Órák óta
mozdulatlanul feküdt, amikor a hatalom jelképét lehúztam az ujjáról, hogy
elhozzam neked.
A hallottak
eloszlatták kétségeit, felhúzta hát az ékszert, és a szabadság mámorító érzése
egészen magával ragadta, de a felső szintről leszűrődő, egyre erősödő lárma
kisvártatva kizökkentette. A lépcsőn rohanó szolgák azt kiáltozták, hogy a
császár magához tért, inni és enni kér. „Ez az ostoba Macro buzgalmában mindent
tönkre tett” – gondolta, és szinte felnyársalta haragos pillantásával. – „Vajon
mit tesz velem ezért Tiberius? Elevenen megnyúzat, vagy csak száműzetésbe küld?”
Úgy vette le a
gyűrűt, mintha nem is lett volna rajta.
Szecsődy Kristóf
Megjegyzés küldése