I.
A házak között kacsintott a reggel,
A napsugár a cserepekre ült,
Kemencékben illatos cipó sült,
És fecskék keltek rebbenő sereggel.
Vén macska ébredt ásító szemekkel,
Egy ablak szemközt búsan hegedült,
A dallam lassan vállaimra
dűlt,
Míg összenéztünk egy kócos gyerekkel.
A sóhajunk a sarkon csilingelt,
Néhány rózsaszirmot pergetett a nyár,
A szódás minden
A patakparton állt a homokvár.
Árnyammal a napfény összebilincselt,
Déli harangszóra felszáradt a sár.
II.
Déli harangszóra felszáradt a sár,
A réten vígan dorombol a szél,
Egy búzavirág pipaccsal beszél,
Lassan lépkedek, az út is muzsikál.
Kaptatóra értem, lábam meg-megáll,
Tüdőm levegőt, a torkom vizet kér,
A völgyben utcák sziluettje kél,
Piros háztetőkkel vígan szalutál.
Szénabála gurul végig a mezőn,
Ezer ecsettel tájat fest a nyár,
Fölöttem a Nap ragadt delelőn,
A falu szélén tábla int: megállj!
Amott fenyves alján jár a legelőn
Szőke domboldalon göndör birkanyáj.
III.
Szőke domboldalon göndör birkanyáj,
Lovak léptetnek kerítés mögött,
Őket lesem én, és a sás között
Kanális vizében sűrű békanyál.
Büszkén lép egy deres, megfeszül a szár,
Szorítja a láb, fordulóra jött,
Nekivág, ugrik, száll a rúd fölött,
A zabla körül nézd, habzik már a száj.
Lovászfiú kérdi:
„Átugrik? Mit mond?”
Szem összehúzva, fojtott lélegzettel –
Átugorja jól, nem lehet itt gond.
Tapsolunk nekik izzadt tenyerekkel,
Pejcsikó szalad, porzik a porond,
A távolból néz ránk a bérc a heggyel.
IV.
A távolból néz ránk a bérc a heggyel,
Ha kedvünk támad, fel is mászhatunk,
A semmi szélén lábat lógatunk,
Légy óvatos, vigyázni ne feledj el!
A fenyvesekből kihátrált a reggel,
Jövünk, Öreg-kő, és ma támadunk,
Messze ég alatt árnyékot hagyunk,
Kúszunk felfelé, sok vidám gyerekkel.
Barlangokba szórva csontok, csigaház,
Szemlehunyva szállj a képzelettel,
A sarokban egy medve ott tanyáz'.
Fenn is vagyunk, nézd, lépés már csak egy kell,
Odalenn ragyog milliárd kalász,
A csúcsok között szikla, feszülettel.
V.
A csúcsok között szikla, feszülettel,
Amott meg a réten emberek hada,
Imádkoznak, estig nem térnek haza,
A búcsújáró barlang régi kegyhely.
Egy stáción madár ül sárga beggyel,
És hátra még az útnak harmada,
Az erdő szélén fenyő, egymaga,
Az ujjaim közt bogár, hét kis pettyel.
A nyárfán kövér felhő ácsorog,
Ott, a kapun túl egy megszentelt világ,
A rendház udvarára fény csorog.
Zsolozsmára hívó zümmögő imák,
Sírkövekre vésett megfakult sorok,
Templom csendjét őrző szagos hársvirág.
VI.
Templom csendjét őrző szagos hársvirág,
Az ablakrésben pókok és molyok,
A padlón fáradt napfény imbolyog,
Míg a sárga csendben mondasz egy imát.
Festett faliképről Krisztus néz le rád,
A karzatokról aranyfüst csorog,
Vén toronyóra nyikordul, forog,
Üres padsorokban a szú perceg, rág.
Az öreg orgona néha-néha szól,
Vasárnapra gyűlnek nénik, bácsikák,
Egy másik harang is viszontválaszol.
Felleg gyűlik, szél kel, felnyögnek a fák,
Az ég meg közben esőkönnyet szór,
Nyári zápor verte, elázott világ.
VII.
Nyári zápor verte, elázott világ,
A téren eső áll a kőpadon,
A fákról rám is pereg még, hagyom.
Felhők mögött nyíló szivárványvirág.
Szellő jár az utcán, hajlik minden
Az úton ragyog néhány keréknyom,
Cseppet rászitál, de eláll, jól tudom,
Természet rendje, nem összevisszaság.
A járdán követem friss tócsák sorát,
És versenyezve borzas verebekkel
A legnagyobbat futva ugrom át.
Nézd, a nyár egy vérvörös ecsettel
A gyümölcsfáknak festett koronát.
A vadcseresznye neked termett, vedd el.
VIII.
A vadcseresznye neked termett, vedd el,
Az ágak közt a fény is rezzenő,
De árnyékunk megnyúlik, egyre nő,
És szél borzong a sápadt levelekkel.
Körbe-körbe alszik száz kataszter,
Hajnal borul rá, mint pára-keszkenő,
Szeptember kacag, nagy varázsmester ő,
S a napkorong ruhája sárga pasztell.
Utolsó erejét próbálja a nyár,
Jóízűt ásít, s a délután eljő,
Szomorúfűz ágán vidám napsugár.
Tánca véget ért, elnyugszik a szellő,
A fecskepár is készülődik már,
Lám, kimosva minden
IX.
Lám, kimosva minden
A pára elszállt, valahol madár szól,
Az alkony rőt szalagja leng a fákról,
Egy kémény füstöt sóhajt: szép, tekergő.
És érzem már, felém int, hív az erdő,
Itt minden
Egy vaddisznó is arra malacol,
Az avar sáros lábnyomokat rejtő.
A kaptatóról visszanézve látom:
A házak szeme meredten figyel,
De felettünk a Hold a jóbarátom.
S itt az út előttem, melyre lépni kell,
Csillagokba néz a nagykabátom,
A régmúlt lassacskán porrá omlik el.
X.
A régmúlt lassacskán porrá omlik el,
Évszázadok léptét őrzi ősi nyom,
Immár szél fütyül, sárgul őszi gyom,
Mégis, sok emlék a kövek közt figyel.
Találkozunk, nézd, hisz mindig van kivel,
Itt Bánk jő szemben, amott meg Simon,
És ők kísérnek vándorlásimon,
Együtt indulunk hát velük messzi el.
A Duna mellett vár, s templomkupola,
Az országút porából száll a felhő,
A dombtetőről ellátunk oda.
A múlt itt marad, a holnap is eljő,
De összedől az öreg iskola,
Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő.
XI.
Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő,
Sok szürke év majd mindent eltakar,
Az élet lomha, futni nem akar,
De addig még sok port kavar a szellő.
Utca tekereg, karolja az erdő,
A forrás mellett aranyszín avar,
Odébb őz megy el, senkit nem zavar,
A díszkút vize csendesen csepergő.
Hazafelé fordul lépteim sora,
Egy falevél a vállamon figyel,
Repedt járdán kréta-ugróiskola.
A szódás kürtszava messze hallik el,
S én meg-megállva ballagok tova,
Nézek körbe: itt van minden
XII.
Nézek körbe: itt van minden
A völgy, a hegy, az erdő és a lombja,
A kert, s ahogy sok madár benne mondja,
Zengő estharang, mi messze hangzik el.
A házak tetején füst tekereg fel,
Bukfencet vetett már az ősz bolondja,
Földre hullt a fák színes, tarka rongya,
S én arra indulok, hol a csend figyel.
Az utcazajt az este szórja széjjel,
Varázslat ez, holdsugárban rejlő,
A kocsma hangos, telve jó kedéllyel.
És kék a fény köröttem, alig sejlő,
Csillagokkal beszélget az éjjel,
Hazatérek én, mire a Nap feljő.
XIII.
Hazatérek én, mire a Nap feljő,
És kezdődik egy másik fejezet,
Szőlő levelén újabb erezet,
S a bokrok rejtekében vadszeder nő.
A pincesor sem más, csak búfelejtő,
Integet a hegyoldalból erre,
Jókedv mindegyikben, csapra verve,
De néha-néha meredek a lejtő.
Kiürült a hordó, kiszáradt a lant,
Tűnődöm: hová, mennyit érek el?
Milyen lesz az új s a még újabb kaland?
Elfáradt a lábam, már nem érdekel,
De látom tán a házat is alant,
Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel.
XIV.
Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel,
Fehér keresztekkel sír a temető,
Kerítésébe a bodza belenő,
Hantok között sok száz dolgos év hever.
Két lassú keréknyom tart a hegyre fel,
Egyre bámulom a halványkék eget,
Magányos festő fest furcsa képeket,
És a felhők között madárraj megy el.
Körbeért a séta, többször is talán,
Egy magaslaton megpihent a fény,
Itt a fejem mellett kóró és csalán.
Akármerre jártam, bírtam könnyedén,
Hová visz az út, nékem is talány.
Remélem, marad még néhány költemény.
M.
A házak között kacsintott a reggel,
Déli harangszóra felszáradt a sár,
Szőke domboldalon göndör birkanyáj,
A távolból néz ránk a bérc a heggyel.
A csúcsok között szikla, feszülettel,
Templom csendjét őrző szagos hársvirág,
Nyári zápor verte, elázott világ,
A vadcseresznye neked termett, vedd el.
Lám, kimosva minden
A régmúlt lassacskán porrá omlik el,
Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő.
Nézek körbe: itt van minden
Hazatérek én, mire a Nap feljő,
Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel.
Megjegyzés küldése