Üldögélek a Héven nyakig merülve
a könyvembe, utasok szállnak fel-le, ajtók nyitódnak-csukódnak, de én csak
falom a fejezeteket egymás után, lábammal a kocsi oldalához szorítva a frissen
restaurált festményt. Este lakkoztam, hiába bugyoláltam dupla nejlonba,
pillanatok alatt megtölti az étert a penetráns terpentinszag, ami nekem ugyan
ínycsiklandó csemege, műteremhangulat, hivatásom ambróziaillata, de az utasok
egymásra nézve fintorognak, felemelt szemöldökkel továbbadva a kérdést a
nemzetközi jelbeszéd szabályai szerint, majd felém biccentik a fejüket, aztán
beindul a láncreakció, és a rögtönítélő bíróság döntési mechanizmusával egyszerre
sújtanak le rám a pillantások.
Miután
válltáskám apró mérete kizáró oknak ítéltetett, tekintetük a terebélyes
csomagomra esik, egyre közelebb hajolnak, megbizonyosodni a bűzforrás felől,
röntgenszemükkel mintegy átvilágítva találgatják, milyen káros hatásnak vannak
kitéve miattam, hány generáció fog károsodni felelőtlenségem következtében,
hogy nem gyalog teszem meg a tizenöt kilométeres utat ezzel a bőröndnyi
csomaggal a hatalmas hóesésben.
Én közben
nyakig merülve a könyvlapokban próbálom beleélni magam Theophylus presbyter
középkori receptjeibe, hogy kell szarvasagancsból, vagy sajtból és mészből
enyvet készíteni, melyik profestékhez keverünk mézgát és melyikhez
tojásfehérjét; remélve, hogy így elkerülöm a lesújtó pillantásokat, bár tartok
tőle, az enyvszag így is kiszivárog a veretes szövegből.
A lapozási
technikám újfent mély nyomot hagy rögtönzött közönségem lelkében, ugyanis a
képtől még reggel lakkos lett a kezem, így körmömmel piszkálom fel a következő
lapot és egy laza csuklómozdulattal, behajlított ujjpercemmel lendítem át a
másik oldalra, ami nem megy mindig elsöprő sikerrel, de pótcselekvésnek
tökéletesen megteszi. A negyven perces út alatt a felém irányuló gyanakvás
mennyisége az utóbbi négy évtized detektív-állományának is becsületére vált
volna.
Mikor végre
megérkezem a végállomásra, felnézek a könyvemből, látom, már senki nincs a
kocsiban. Lekászálódom, térdig süppedve a puha hóba sietek a múzeum felé, ahol meghányjuk-vetetjük
az összes felmerülő kérdést a muzeológussal, de induláskor nem találom sehol a
válltáskámat. Átvizsgáljuk az egész épületet, az emberiség hatszázezer éves
kultúrájának ásatási leleteit a paleolitikumtól napjainkig, de a ridikülnek nyoma
sincs. Visszafelé minden kukát, bokrot, útszéli padot, ablakpárkányt és
kirakatot átkutatok, egész gyűjteményt találok elveszett holmikból, de egyik
sem az enyém.
A Héven
hagytam volna? Nem, ott körülnéztem, emlékszem, vállamra vettem, utána emeltem
hónom alá a becsomagolt képet. Levágták volna a bőrszíjat a vállamról
észrevétlenül? Hiszen a nagy hó felfogja a léptek zaját, nem hallani, ha
szorosan mögém lépnek. Állítólag ez is bevett szokásuk az útszéli tolvajoknak.
Több órás
keresés után bemegyek a rendőrségre. Nincs nálam semmi, csak Teophylus
presbiter Scehdulája, de sajnos erre a helyzetre nem ad receptet, az ezerszázas
években még nem találták ki a személyit, és a pénzt a derekukra kötött
zacskóban hordták a ruha alatt.
Röpke két órás
várakozás után behívnak. Az ügyeletes leültet, keze a klaviatúrán, rám se nézve
kérdezi:
– Neve? Lakcíme? Foglalkozása?
– Festő-restaurátor –
mondom a többi adat után mechanikusan.
– Akkor kérem a szakmunkás-bizonyítványát.
– Nincs szakmunkás-bizonyítványom.
–
Hogyhogy nincs?
– Nem
vagyok szakmunkás.
– Most
mondta, hogy festő.
– Igen,
festő - restaurátor.
– Az
nem szobafestő?
– Nem,
festő-restaurátor művész, és nem szakmunkás-igazolványom van, hanem
egyetemi
diplomám, a Képzőművészeti Egyetemen végeztem.
– Akkor
azt adja ide. És minden iratot, amivel igazolni tudja magát.
– De
hát épp most jelentettem be, hogy ellopták a táskámat a személyimmel, pénzemmel
és minden iratommal. A diplomám szerencsére nem volt benne, otthon van
Budapesten, utólag be tudom mutatni.
Ezek után
talán bosszúból, hogy így beégett, töviről-hegyire kifaggat életem minden apró
eseményéről, folyamatosan lebegtetve, hogy bármit mondok, ők már rég tudják.
Átfut rajtam,
hogy mit erőlködöm, ha nem tudom igazolni, hogy valaki vagyok, akkor nem vagyok
senki, így ez a hivatalnok sem tehet semmit egy nem létező személy ellen.
Amennyi
bizonyíték maradt utánam, az a néhány, lakkos ujjlenyomat Theophylus presbiter
lapjain, de ezt gondosan titokban tartom.
B.Tóth Klára
Megjegyzés küldése