ÚJ TARTALMAK

Muhel Gábor -„Kétes létben a bizonyosság.” A hiány teremtő ereje József Attila életművében



„Légy az, aminek kívántalak: kétes létben a bizonyosság” – írja a költő 1937. június 16-án keltezett levelében Kozmutza Flórának, amit a későbbi Illyés Gyuláné visszaemlékezése szerint József Attila nem adott postára, hanem személyesen nyújtott át neki egyik találkozásuk alkalmával. E kései versek egyik közös sajátossága, hogy hiányzik belőlük az a szenvedélyes hangnem, mely József Attila szerelmi lírájának egyik fő jellegzetessége, s e hangnemváltás okaként a költő betegségét, a kozmikus szeretethiány elhatalmasodását, illetve az egzisztenciális és szociális ellehetetlenülést szokás megjelölni. A Flóra-versek címzettje ily módon a költő számára az utolsó menedéket jelentette, olyan kapaszkodót és egyben anyapótló nőt, aki megóvja a Semmibe hullás iszonyatától, s lényével az élethez köti. József Attila utolsó hónapjait meghatározza az életét végigkísérő, a földi szféra csaknem minden aspektusában tetten érhető hiány univerzális mértekre tágulása, mely léthelyzet azonban arra a civilizációs kórtünetre is rámutat, ami a 20. század első harmadára a keresztény kultúrkör egészének alaphangulatává vált. Irodalomtörténeti közhely, hogy József Attila lírája nem egyszerűen személyes érzelmek és gondolatok zseniális esztétikai kifejeződése, hanem létköltészet, s mint ilyen – s témánk szempontjából kiváltképp fontos – az Evangélium egyik alapszavának, a metafizikai értelemben vett Szeretet hiányának megnyilvánulása is. Mint Beney Zsuzsa megállapítja: „ezért terheli mint sokszorosan felfokozott gravitációs erő érzelmi viszonyulását, helyzetét, tragikus kapcsolatait a végzetesség metafizikai súlya, ezért érezzük minden kései léthelyzetében és kapcsolatában a halál potenciális jelenlétét.” (In. Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Argumentum. Bp. 1999. 269-270.) Valóban: József Attila utolsó évében mintegy „két létsík határán” élt, s a világhiánytól való félelem, pontosabban annak kínzó és egyre elviselhetetlenebb érzete és képzete egyfelől olyan vonzó- és húzóerővé lett számára, ami – az egykori példakép, Ady szavaival szólva – a Halál rokonává léptette elő. Ez az attitűd azonban – mint látni fogjuk – végigkíséri a teljes József Attila-életművet. Másrészről, a biográfia felől jól magyarázható hiány olyan teremtő erőként is működött költészetében, ami a létbizonytalanságtól, a magánytól, a szorongástól való félelem tárgyiasításaként is felfogható. Erről a költő maga vall egyik Vágó Mártának írt levelében, amelyben úgy fogalmaz, hogy „én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” (Idézi: Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Bp. 1988. 40.) Ugyancsak ír erről Verstan és versírás című 1936-os önvallomásában, melyben gyermekkori emlékeket felidézvén jut arra a megállapításra, hogy végtére is azért ír verset, hogy a félelmeit legyőzze. (In. József Attila Összes Művei IV. Novellák, önvallomások, műfordítások. Pótlások az I-III. kötetekhez. /Sajtó alá rendezte: Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós./ Akadémiai. Bp. 1967. 27.) Különös azonban, hogy a magánélet szenvedései, a testi-lelki nélkülözések, a beteljesülés hiánya, vagyis a zseni és a művész egyetemes boldogtalansága és teljességigénye az alkotómunka mögött rejlő motivációs erőként működik és olyan művek létrehozására sarkallja szerzőjét, melyekről a Költészet Napja kapcsán csak szuperlatívuszokban illendő szólni. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy József Attila – ha módjába állt volna, hogy sorsától megszabaduljon – a boldogságért és a társadalomban való elismertségért feláldozta volna a költői létet – amint arról számos visszaemlékezés is tanúskodik. Nem véletlenül írja a költő sem 1937-ben, hogy „csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.” Hogyan válik tehát az egyén tragédiája és megpróbáltatásai a nyel segítségével teremtő erővé, ezáltal pedig a művészi koncepció eszközévé?
     Tverdota György írja, hogy „a szenvedésről mint másoknak okozott fájdalomról szerzett tapasztalatokból váratlan nyereségek származtak. Az önismeret felnövesztette az énben a felelősségtudatot, az önbírálat készségét és a képességet az elkövetett hibák vagy bűnök megbánására, a belátást és a megértést. A szenvedésről adott magyarázat ezen a ponton áttörte a társadalmat alkotó antagonisztikus osztályokról kialakított, a költő gondolkodását mélyen átható előföltevést, s gondolkodása eljutott a szenvedés egyetemes uralmáról kifejtett schopenhaueri elmélethez.” (In. Tverdota György: „A fájdalom zsenije.” József Attiláról. = Vigilia, 2012/1. sz. 36.) Mivel az alkotás a világteremtés analógiája, mása – s tudjuk, hogy erről a költő sem vélekedett másképp –, a szemlélhetetlen világegésszel szemben a szemlélhető műegész megfoghatóvá, emberközelivé teszi a nyelv általi mágikus teremtő erőt, ami energiáját, potenciáját végső soron az életrajzból eredő tartós hiányérzetből nyeri. Balogh László szerint ugyanis „a vers jelképrendszere s annak bonyolult mechanizmusú törvényei és szabályai révén […] a költő valamilyen módon vezérli az olvasó készségeit, munkáját, mintegy »társszerzővé« avatva a befogadót újrateremtő tevékenysége által.” (In. Balogh László: Mag hó alatt. Bevezetés Ady költészetének jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.) Megállapítható tehát, hogy József Attila számára a költészet életmegoldási kísérlet és univerzális világteremtő eszköz volt a műegészen belül. Ezt bizonyítják az Eszmélet sorai is („Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed a lázat.”), de idézhetjük az Elégia következő részletét is, melyben a költő maga teszi fel a kérdést: „Tudod-e / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” Még beszédesebb azonban József Attila A mai költő feladatai című, 1937. október 15-én, az Új Szellem című folyóiratban megjelent írása, melyben a következőket állapította meg: „A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberiséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” (In. József Attila Művei II. Tanulmányok, cikkek, levelek. /Magyar Remekírók./ Szépirodalmi. Bp. 1977. 263.)
     Már Bori Imre felfigyelt rá, hogy „mennyi rokon vonás van József Attila szemlélete és a háborús, valamint a háború utáni, ún. egzisztencialista áramlatok között, elsősorban életérzésben, az egyénnek a világba – melyben élni adatott neki – való viszonyában. Amikor a maga léte foglalkoztatja, a szó szoros értelmében is egzisztencialista – Kafka és Camus testvére, szellemi rokona.” (In.Bori Imre: A semmi ágán. In. Bori Imre huszonöt tanulmánya. /A XX. századi magyar irodalomról./ Forum. Újvidék. 1984. 115.) Camus szerint pedig „a metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglévő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát.” (Idézi: Tornai József: József Attila, a metafizikai lázadó. = http: // konyvek_12 / jozsef_attila / jozsef_attila_tanulmanyok / uj_anyagok / 69_tornai_jozsef.htm) Ez az egyik magyarázata annak a dekonstruktív magatartásnak is, mely a költői életmű egyes szakaszait jellemzi. Szabolcsi Miklós álláspontja szintén az, hogy József Attila „beleillik kortárasai sorába avval, hogy a világ és benne a saját helye is kérdésessé lesz számára. Közös velük abban is, hogy mélyen megszenvedi a szerelem kínját, hogy viaskodik a nővel. És abban is közös, hogy mindezt […] a késő avantgárd poétikai eszközeivel mondja el. De különbözik is a többiektől. Játékosabb, szertelenebb, groteszkebb, ugyanakkor talán magányosabb és tragikusabb is. […] De legfőképpen: az ő költészete másfelé tart. Ő is átment, majd túllépett az avantgárdon, de nem hurcol magával posztexpresszionista, szimbolista vagy klasszicista csigahéjat; a kevesek egyike, aki a szürrealizmusból őriz meg szemléletet és képtechnikát, világlátást. […] A tiszta költészet, a bájoló, bűvölő vers eszményét fel nem adva egyre céltudatosabban tör költészetének intellektuális, filozófiai-ismeretelméleti megalapozása és evvel párhuzamosan költészetének racionális gondolati átformálása s mindennek esztétikai-teoretikus megformulázása felé.” (In. Szabolcsi Miklós: „Kemény a menny.” Akadémiai. Bp. 1992. 514.) Hegedűs Géza is úgy vélekedik, hogy „költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól marxizmusig évezredek eredménye ötvöződik óriási egységgé. Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába, minden, ami azóta van, vele kezdődik.” (In. Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. II. kötet. Trezor. Bp. 1992. 769.) Schöpflin Aladár szerint pedig fokozatosan lesz a szintézis költője, s hitelességének mértéke többek között abban mérhető le, hogy ezzel párhuzamosan az élethez, az élő természethez válik hasonlatossá. Pontosabban: „ez az életközelség adja lírájának legjobb ízét.” (In. Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a XX. században. Szépirodalmi. Bp. 401.) Példa a mondottakra a jól ismert Tiszta szívvel című költemény, mely első alkotói korszakának összegző verse, amiben úgy hiányolja a költő a világban fennálló értékek tisztaságát, hogy a talmi és tótágast állt szociális morál ellen lázad és azokat megtagadja. Ez az attitűd az érett József Attila költészetében bukkan fel újra, s többek között ez a dekonstruktív alkotói magatartásforma munkál az 1936 májusában papírra vetett Szabad-ötletek jegyzékében, illetve e szöveg lejegyzése előtt és után néhány hónappal született Gyömrői-versekben is, melyekben a költő kíméletlenül kéri számon az analitikusnőtől saját szeretetlenségét. Mint írja közismert Nagyon fáj című versében: „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kivül-belől menekülő élő elől / a legutolsó menedéket”. A Szabad-ötletek konklúziójaként tekinthető Foglalatban a költő nyíltan ki is fejezi, hogy minden bajának forrását végső soron a szeretet hiányában véli felfedezni: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik a szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” Nem megalapozatlanul írja a fentebb már idézett Bori Imre sem, hogy „a szeretet Sziszüphosza József Attila: életét tette ennek megvalósítására, megtalálására, s amikor már úgy érezte anyja ölén vagy egy-egy szeretett nő mosolyában, hogy megragadta, semmivé vált a kezében, eltűnt szeme elől, és kezdődött minden elölről, anyját elragadta tőle a halál, a szeretett nőket pedig az élet szeszélye. Nem lesz hát véletlen, hogy a világmindenség, a csillagos ég képe és ezzel kapcsolatos képzetek oly sok formában élnek költészetében az emberi állapotok egyetemes érvényűvé vált képeiként.” (In. Bori Imre: i.m. 126-127.) A kolosszális magány tudat azonban nem kizárólag József Attila műveiben kap hangot a huszadik század első harmadának magyar irodalmában – elég, ha csak Tóth Árpád Lélektől lélekig című versére gondolnunk, amiben szintén a csillagos égbolt képével (a csillagok közötti roppant távolság metaforájával) fejeződik ki az emberek közti elidegenedés-érzés. A magány központi helyet foglal el a mester és mentor Juhász Gyula életművében, de felfedezhetjük az Adyt megelőző líra, például Vajda János költészetében is. Nem előzmény nélküli tehát a társtalanság (a társ hiányának) motívuma József Attilánál, s nem marad visszhang nélkül az őt követő nemzedékek lírájában sem. Ám a túlérzékeny költő életében hatványozottabb szerephez jut kortársainál és elődjeinél, s nem csupán személyes életproblémaként definiálható, hanem egyben rámutat a keresztény kultúrkör istenalakú hiányérzetének ontológiai pozíciójára. Érdemes tehát komolyan megfontolni Jókai Anna szavait, aki szerint „József Attila születése percétől a halál beálltáig krónikus Isten-hiányban szenvedett, de tudott róla, hogy valamiképpen, valahol és valamiért igenis van, ezért szenvedett jobban, mint az átlagember, tudott róla, mégsem volt képes a szívére szorítani, testközelbe húzni; valójában ez a gigászi küzdelem emésztette fel – s emelte nagy költővé.” (In. Jókai Anna: Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 42.) Ennek tükrében érthetővé válik, hogy miképpen válhatott költészetében a Nő transzcendens, metafizikai ideállá, akiben megtestesülhetett a Mindenséggel (Istennel) való teljesség és egység (unio mystica) lehetősége. Ez a teljességigény 1933 nyarán éri el egyik csúcspontját a himnikus emelkedettségű Óda megírásával, mely költemény a műegészen belül olyan spirituális aktusként is értelmezhető, melyhez hasonlót a középkori Mária-kultuszokban találhatunk, s számos motívumának előzményét a József Attila-életművön belül – amint arra Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában című tanulmányunkban is rámutattunk – a költő korai szerelmes verseiben kell keresnünk. Nem az Óda az utolsó vers azonban, melyben a költő vallásos emelkedettséggel szólítja meg a kívánt asszonyt. A dolgozatunk címében rejlő idézet ugyanis József Attila 1937 márciusában írt Flóra című versciklusának 5. részében szintén bibliai reminiszcenciákkal juttatja kifejezésre a teljesség utáni vágyát: „Ő a mezőn a harmatosság, / kétes létben a bizonyosság, / lábai kígyóim tapossák, / gondjaim mosolyai mossák.” Ily módon Kozmutza Flóra (mint utolsó menedék) egyszerre válik a költő létezésének feltételévé, s kínálja a megváltás ígéretét. A motívum Mózes első könyve harmadik fejezetének 14-15. verséből ered, ahol az Úr a bűnbeesés után ígéretet tesz erre a megváltásra: „És monda az Úr Isten a kígyónak: mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.”         Tekintettel arra, hogy a 2013-as esztendő (a Weöres Sándor-centenárium és Dsida Jenő halálának 50 évfordulója mellett) egyben a Hit Éve is, talán nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy József Attila „mintegy előélte és lírává szentelte a figurális, szakállas Istenkép trónfosztását, s azt a lassú, de reményt egyedül hordozó folyamatot, amikor megtanuljuk a Teremtő Erőt, a szellem-testű istenséget, meglehet, régi néven, de átvilágított tartalommal szólongatni, terveiben tetten érni és a jóban társául szegődni.” (Uo. 42.) Múlt év december 3-án volt éppen 50 esztendeje annak, hogy József Attila távozott közülünk. Nem múlhat el azonban úgy esztendő, hogy születése napján ne tisztelegjünk a költészet és a művészet individuális világmegváltó ereje előtt, amiben József Attila is oly erősen hitt. Kiváltképp azért sem, mert – írja Beney Zsuzsa –  „a fájdalom szenvedélye ugyanolyan jellegű bennünk is, mint amilyen a költőben volt. Valószínűleg ez az egyik forrása az úgynevezett József Attila-kultusznak. A szenvedés kultusza ez, a mitikus alászállás igénye.” (In. Beney Zsuzsa: Miért fáj ma is? = Kortárs, 1992/10. sz. 103.) Ez a mitikus alászállás azonban egyben mágikus önteremtés és intellektuális önmegismerés is – nem véletlenül tette meg a költő 1934-es Medvetánc című gyűjteményes kötetének mottójául az ismert népdal szövegrészletét: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” Majd épp a költő mondja ki három évvel később méltán híressé vált Ars poetica című versében: „Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szerelem. / Kísérje két szülője szemmel: / A szellem s a szerelem.”
     Keveseknek adatik meg, hogy életükben bérelt helyük legyen a Parnasszuson. Nem volt ez alól kivétel József Attila sem: halála után hirtelen megszaporodtak a – hitelességét tekintve nem ritkán kétes értékű – memoárok; a sajtó, mai szóval élve, „sztárt” csinált belőle, miközben ő maga életében nem kapta meg a kellő törődést, elismertséget, s a szeretettel teljes otthont. Utolsó versében megdöbbentő éleslátással írja, hogy „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” (Íme, hát megleltem hazámat...) Barátok, támogatók, pártfogók segítségére szorult szinte minden életszakaszában, s ez mindvégig kisebbrendűség-érzést, az önazonosság-tudat sérülését okozta. Halála után a József Attila-recepció sem kerülte el a mítoszképzést – ezért is figyelmeztet rá Tverdota György, hogy „hasznos-e, ha a költő kutatója elkötelezettséget, mély érzelmi kapcsolatot érez a vizsgált tárgy iránt, vagy elég, ha a mű virtuozitásul megcsillogtatásának ürügyéül, esetleg az általunk csalhatatlannak vélt elméleti elgondolás illusztrációjául szolgál?” (In. Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái. = Forrás, 2003/12. sz. 10.) A rendszerváltás utáni irodalomtudomány és irodalomtörténet-írás számára megnyílt a lehetőség a költő életművének újraolvasására, szélsőséges és torz József Attila-kép tisztulni látszott, s átadta helyét az ideológiamentes, szakmailag korrekt és tárgyilagos kutatási eredményeknek. Korábbiaknál nagyobb teret (és legfőképpen: nyilvánosságot) kaphatott végre a költő munkásságának új szempontok szerinti újragondolása, hozzáférhetővé váltak és sajtó alá kerülhettek addig tiltott vagy lappangó kéziratok, melyek eredményeképpen műkedvelő olvasó és szakember egyaránt egy olyan József Attila-torzóval találkozhat, mely méltó a költő művészi nagyságához. Fontos azonban, hogy a középiskolai irodalomoktatás is figyelemmel kísérje e kutatási eredményeket, s eloszlassa azokat a tévképzeteket, amelyek a mai napig megkövesedtek a hazai didaktikai tradícióban. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy József Attila sem önálló sziget volt a modern költészet óceánjában, hanem szerves részét képezte az európai kultúrtörténeti hagyománynak, amiből egyenesen következik, hogy munkásságának reális vizsgálatához multidiszciplináris és komparatív szemléletmód szükséges. Még a költő nélkülözésektől mentes élete sem példa nélküli: ami József Attilát kiemeli, az istenadta tehetségének, lelki alkatának, átlagon felüli, zseniális intellektuális és mentális képességeinek köszönhető. Ezért válhatott lehetségessé, hogy a biográfiában gyökerező hiány teremtő erővé válhatott életművében. A kisgyermek József Attila elszenvedett traumái, a ferencvárosi mélyszegénység, az öcsödi lelencsors sajnos nem volt egyedi a múlt század elejének Magyarországán. A költő már a makói internátusi évek alatt rádöbbent képességeire és tehetségére – noha éveket kell még várnunk arra, hogy ez a zsenialitás nyíltan is megmutatkozzon. Ami művészetében óriási előny volt, az személyes életében hátránynak bizonyult: túlzott érzékenysége és öntudatossága révén a kisgyermekkori negatív élmények és megaláztatások sorozata felnőtt életében – más formában ugyan, de – folytatódtak; a traumák ily módon felerősödtek az alapvetően neurasztenia graviszra hajlamos költőben, s voltaképpen e tényezők összessége vezetett el az öngyilkossági kísérletekig, a többszöri idegösszeomláshoz, a borderline személyiségzavarig, majd két ízben is a Siesta Szanatóriumig, s végül a balatonszárszói vasútállomásig. Az a bizonyosság ugyanis, amit e kétes létben József Attila keresett végső soron csupán a halálban realizálódhatott – a lélek erős volt ugyan, de a test, az idegrendszer egyre kevésbé bírta a terhelést. A sors tragikus fintora, hogy az Öcsödön nevétől megfosztott költő – aki teoretikus írásaiban 1929-től tudatosan fejti ki a névvarázs mint a teremtés és az alkotás analógiájának koncepcióját, s nyelvesztétikáját azután a szókészlet és a mű egész világára alkalmazta – még a halálban sem nyerhette el, hogy nevét „hibátlanul írják fölibe”, hiszen első sírfeliratán az Attilát egy t-vel írták.
     Mindent egybevetve: a Nő számára nem csupán menedék volt, hanem – mint az Ódában írja – „eleven ágy, erős sír”, az Anyaföld, mely magába fogadja; a Mamával való egyesülés is halálban volt lehetséges. Ez a magyarázata, hogy már az említett Szabad-ötletek jegyzékében is megemlíti édesanyja nevét (özv József Áronné”), majd rögtön ezután már önmagával azonosítja („özv József Attila”), mégpedig úgy, hogy ehhez a művelethez épp a névátvitelt használja fel. Ennek hátterében pedig éppen az állhat, hogy „a névre találás lehetősége végül a halált követő lehetőségként tetszik föl, a hibátlanul fölírt név valójában sírfelirat.” (In. Fried István: Az ám, Hazám! József Attila meglelte-e hazáját? = Tiszatáj, 2005/4. sz.  101.) Valójában azonban a Nő profán divinatioja és az általa elérendő teljesség és halhatatlanság (mint az élet határait feszegető transzgresszív törekvés) a gyakorlati életben elérhetetlennek bizonyult számára, s az Űr – a hiány kozmikus méretűre tágult kozmológiája révén – képzeletében állandósult és a Semmi képzetévé manifesztálódott. Aligha véletlen ugyanis – s ez épp az Anyával való egyesülés vágyát támasztja alá –, hogy a költő élete 1937. december 3-án, egy nappal édesanyja, Pőcze Borbála névnapja előtt ért véget. Azok a feltevések, melyek szerint József Attila halála baleset volt, összeegyeztethetők az öngyilkossági szándékkal: nem lehetetlen, hogy a költő eredetileg december 4-ére tervezte az életből a Létbe történő kilépést, azonban a sors másképp rendelkezett. A holttest helyzetéből ugyanis arra következtettek a szakemberek, hogy aligha valószínű, hogy amennyiben József Attila aznap este akart végezni magával, akkor a test darabjait ennyire szabálytalan helyzetben találják meg. (Latinovits Zoltán szintén vonat alá vetette magát, s zsebében épp a költő Nagyon fáj című utolsó kötetét találták meg.) Akadnak, akik a költő elvesztett realitásérzékével hozzák összefüggésbe tettét, s így a betegség következményének tudják be a történteket, azonban – ha viselkedése nem is – József Attila gondolkodása saját mikrokozmoszán belül az utolsó percekig többnyire tiszta és következetes volt. Feltevésünk szerint a költő öngyilkossága mindenképpen bekövetkezett volna, csak nem 3-án este, hanem talán egy nappal később. Így a baleset és az öngyilkosság teóriája egyaránt érvényben marad, s voltaképpen e kettő együttesen okozta a költő halálát. Visszatérve gondolatmenetünkhöz: József Attila társadalmi helyzete, gyermekkori traumái sajnos nem voltak egyediek a korban. Érdemes ezzel kapcsolatban Darva József szavait idézni, aki ezt a következőképpen fogalmazza meg: „a külvárosi kisgyermek, félig árván itt maradva, elkerült egy nyomorúsággal teli tiszántúli faluba, szegény mezei napszámos családhoz, lelencnek, nevelt fiúnak – talán ott és akkor kezdődött igazán az az út, amely harminc esztendővel később, egy december eleji, nyirkos estén a balatonszárszói vasútállomáson végződött, egy cammogó tehervonat kerekei alatt. Az anyjától, a családtól elszakadt gyerek nyiladozó értelme a falusi szegénység rideg törvényei előtt tárulkozott meg először. Fiatal lelkébe örökre, kitörölhetetlenül beleivódtak az otthoni évek élményei: az évszázados magyar szegénység magába zárt világa, mely testiek tekintetében csak a mától a holnapig elegendő kenyér vágyáig engedte elnyújtózni az embereket, lelkiek dolgában pedig olyan szűk határt szabott nekik, hogy például őt soha nem szólították Attilának, hanem egyszerűen csak Pistának, mert már ebben a szokatlan névben is valami számukra tilalmas előkelősködés ízét érezték meg. […] ennek a sorsnak elkötelező élményei elkísérték őt egész életén keresztül. […] Így történt, hogy amikor erről az »új népről, másfajta rajról« kezdett komor zengésű, kemény énekeket mondani a munkásságról – nemcsak ennek a társadalmi osztálynak vágyait s akaratát fogalmazta meg, hanem az egész évszázados, ősi magyar szegénységet.” (In. Darvas József: Emlékbeszéd József Attiláról. = Kelet Népe, 1939. dec. 15. 10.)
     Szerb Antal szerint „az irodalomtörténet legmagasabb feladata talán az, hogy előkészítse a nagy egyéniségek megértésére való intuíciót.” (In. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető. Bp. 1934. 14.) Ehhez azonban – a tárgyilagos és hiteles ismeretszerzésen túl – szükség van másra is: az empátia képességére. Gondoljuk csak meg, hogy miféle megoldási kísérletekre sarkallja például a rendszeresen éhező vagy végzetesen szerelmes embert a hiány kitöltésének elementáris vágya. Ha mindehhez hozzávesszük e hiány metafizikai természetét, láthatóvá válik, hogy a teljes és harmonikus élet utáni vágy olykor az életösztönnél is erősebb lehet. Különösen igaz ez a szerelemre, mivel – írja a költő Amit szivedbe rejtesz című versében – „a szerelembe – mondják – / belehal, aki él. / De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér. / S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér ászi ágy.” A Freud nyolcvanadik születésnapjára írt költemény is jól mutatja ezt az elemi teljességigényt, melyet a pszichoanalízis a szimbiotikus deficit fogalmával magyaráz. Ám a halál, a szerelem és a táplálkozás kapcsolata az archaikus kozmológiákban is jelen van, s jelzi, hogy a primordiális lét utáni vágy olykor a vallásos érzülettel rokon magatartásformákban is megnyilvánulhat. József Attila életében a szeretethiány és az éhség többszörösen is összekombinálódott, hiszen – mint tudjuk – mindkettő központi szerepet játszott az életében. Nyilvánvaló és természetes ezért, hogy költészetére is óriási hatással volt mindkét elemi szükséglet, s sokszorosan rétegzett jelképrendszerben, komplex motívum- és szimbólumkészletben jutott kifejezésre, melyhez hozzájárult a költő műveltsége és szerteágazó érdeklődési köre. Kutatásaink során arra jutottunk, hogy a hiány teremtő ereje József Attila életművében létrehozott egy olyan koherens és összefüggő költő magatartást, ami igazolhatóan az emberiség archaikus-atavisztikus tudáskészletéből eredő jelképek, motívumok és szimbólumok formájában nyilatkozik meg a műegészen belül. Ez az alapvetően dekonstruktív alkotói attitűd az irodalmi műben (mint önálló világban) a nyelv segítségével valósul meg, s kicsiben megismétli a nyelvteremtő ember világteremtő aktusát és formateremtő képességét. (Ez utóbbi elképzelését a költő az 1920-as évek végén több cikkében teoretikusan is megfogalmazta.) A hiány mint a teremtés disszonanciája tehát – amint arra fentebb már utaltunk –  József Attila költészetében eredetileg a biográfiából nyeri energiáját, majd az alkotás folyamán mágikus erővé válik a költői nyelvhasználatban. „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja Vágó Mártának 1928. szeptember 30-ra keltezett levelében. (In. József Attila válogatott levelezése. /Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Öt évvel korábban, az 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című szonettkoszorúját szintén e gondolattal kezdi: „Külön világot alkotok magam. / Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak álma, vágya, gondja van.” Bár jórészt irodalmi mintákat követ, a magány-tudat az alig egy-két éve verselő fiúban már igen erős: „Egyedül fogok én állni a világon, / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom. / […] S nem fog borulni rám senkise sírva, / Ha majd távozom az örök-néma sírba” (Magány – 1921). Kozmikus képpel fejeződik ki az elhagyatottság és társtalanság az 1933-as Reménytelenülben is: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Három évvel később, 1936-ban veti papírra Ki-be ugrál... című versét, mely szintén sokatmondó: „Gondoljátok meg: ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen.” Aligha tekinthető kizárólagosan költő túlzásnak a Nem emel föl kijelentése sem: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” Az 1937 novemberében írt Íme, hát megleltem hazámat című versében is egyértelműen fogalmaz: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondották; bár velük / voltam volna én boldogan.”  Még 1936-ban írja a Szép Szóban megjelent Kész a leltárban: „Magamban bíztam eleitől fogva”, s Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét sem ok nélkül parafrazálja ugyanezen költemény záró soraiban: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem.” E kijelentés véleményünk szerint egyszerre fejezi ki a harmonikus otthon utáni vágyat, s a szerelembe történő belehalás szenvedélyes kívánságát. Erre utal a szintén ebből az évből való egyik sokatmondó töredékében: „s ha nem volt még halálos szerelem, / azt akarom, ez halálos legyen, / értelmes kín: mert nincs értelme annak, / ha az embernek üres kínjai vannak.” A Gyömrői-szerelem és a Flóra-versek közti időszakból való a költő utolsó szenvedélyes hangú szerelmes verse, az 1936 októberében, szintén a Szép Szóban megjelent Jaj, majdnem... is. E versben egy elmúlt és egy vágyott szerelem kozmikus képe bontakozik ki: a szerelmi szenvedély immáron a Mindenségen is túlnő, s „a végtelenbe történő átsemmisülést” előlegezi meg. Tekintettel arra, hogy egy másik munkánkban a verset a felvázolt összefüggésben, illetve más szempontokat is figyelembe véve részletesebben elemezzük, e helyen megelégszünk a költemény három versszakának idézésével: „Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem! / Jaj, majdnem összenyom a félelem! / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem? // Oly gyors a nyaram s lassu a telem – / az ősz kockája kit mutat nekem? / A lesi-csősz idő elől ki szállna el velem? // Csillagok rácsa csillog az egen: ilyen pincében tart az értelem! / A mindenséget, asszonyok, / kivetné szét velem?” Ez a – korai szerelmes versek zömében szintén jelen lévő – transz(re)gresszív motívumkészlet tulajdonképpen abban a metafizikai erotikában értelmezendő, melynek csúcspontja a három évvel korábbi Óda volt, ám a Jaj, majdnem... vershelyzete (és bizonyos tekintetben ontológiai pozíciója) túllép az 1933-as költeményen, hiszen utóbbiban már a halálon túl, a szétfeszített Mindenség aktusában válhat csupán egyedül megvalósíthatónak a be- és kiteljesedés. Azt, hogy a teljesség kizárólag a Nő által, a szerelem segítségével jöhet létre, a vers sorai mellett egyértelműen bizonyítják a néhány hónappal korábban lejegyzett Szabad-ötletek is, amiben a költő nyíltan leírja, hogy „egy kedves nő meggyógyítana.” Meglepő éleslátással állapítja meg viszont, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed másban / magadat szereted –  / ilyet nem találsz s ha találsz, nincs az ismert nők között.” E Platón által már a Lakomában is leírt szerelem-ideálnak azonban nem felelhetett meg hús-vér nő; a teljes egyesülés utáni vágy (ami jóval túlmutat az androgün-lét utáni nosztalgikus sóvárgáson) egyedül az anyatestbe való visszatéréssel volna lehetséges, ami nyilvánvalóan ad absurdum egy felnőtt férfi esetében. A freudizmus az anyakomplexussal magyarázza az imént idézett szövegnek azon részletét is, mely szerint a költő leírja: „a mama a gyermek számára nem anya, hanem / maga a nő”, ám amennyiben így van, akkor a Mamával való összeolvadás szándéka, illetve a szeretett lényben való újjászületés igénye József Attila esetében törvényszerűen tételezi a szerelembe történő belehalást. Születés és halál egymást feltételező metafizikai egysége azonban más összefüggésben is felbukkan a költő életművében, ami nem meglepő, hiszen – mint Füzi László írja – „József Attilát a nagy végső kérdések, az abszolútumok foglalkoztatták – különösen szembetűnő ez az ún. teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján ráakadhatunk a végletességre.” (In. Füzi László: A Semmi közelében. Három magatartás. József Attila, Németh László és Márai Sándor gondolkodói alkatáról. Kalligram. Pozsony. 2003. 15.)   
     Első ízben Péter László figyelt fel a költő azon szokására, hogy születésnapjára verset írt. Példának az 1923-as Elköszönő, szelíd szavak és az 1925-ös Április 11 című költeményeket     hozta. (Ld. Péter László: József Attila Makón. = Irodalomismeret, 1957/1. sz. 14.) Mindazonáltal a költőnek ennél több verse köthető születésnapjához, melyeket – a lappangó kéziratok okán – a cikk szerzője akkoriban nyilván még nem ismerhetett. Az 1984-ben, Stoll Béla nyomán, megjelent kritikai kiadás tanúsága szerint azonban a költő már 1921. április 11-én, Makón írt költeményt születésnapjára, s rögtön kettőt is: az egyik az Amióta..., míg A halálról című másik versnek már a címe is sokat mondó és jelzi e két vers bizarr rokonságát a halállal. Egy évvel később született Pesten a Távol zongora mellett című szonett, melyben – kissé Ady stílusához hasonlatosan – mereng a költő Gebe Márta hiányán. A születésnapján feltehetően hatványozottan felerősödő magány-tudat tehát már e viszonylag korai életszakaszában szervesen összefonódik a szerelemvággyal és jóval túlmutat a kamasz fiatalember testi vágyait jellemző erotikus hevületen. Sajátos darab a már említett Április 11 – a kritikai kiadás szerint „ezt a négy verset a költő szegedi egyetemista társának, Szatmári Rózsikának küldte el”. (In. József Attila összes versei. /Közzéteszi és a jegyzeteket írta: Stoll Béla./ Akadémiai. Bp. 1984. 585.) Ezt bizonyítja József Attila Szegeden írt, 1925. április 22-23-ra keltezett levele is: „Kedves Rózsika, ígéretemhez különös lettem. Éjjel 2 óra, s még írtam két verset.” (In. József Attila válogatott levelezése. i.m. 76.) E sorok után írja le a verset a levélben. A költő szavai szerint aznap írta az Ezüst élet és a Szép lobogóval, vagy anélkül című verseket, melyek előtt olvashatjuk az Április 11 – a cím miatt nyilvánvalóan és okkal feltételezhetően a születésnapjára írt – verset. (A kritikai kiadás pontos dátumot nem közöl.) Ezt megelőzően szerepel még a levélben A kert (= A paradicsom életté lesz) című költemény. Két évvel korábban született az Elköszönő szelíd szavak. A kritikai kiadás szerint „az 1923. máj. 27-én megjelent verset a költő valószínűleg születésnapján, ápr. 11-én írta.” (In. József Attila összes versei. i.m. 573.) 1926-os a Bécsben lejegyzett Erősödik: „nagyon valószínű, hogy a verset 21. születésnapján vagy akörül írta.”  (Uo. 589.) A szabadvers középső strófája – a pajkos és játékos megfogalmazás ellenére – ismét csak beszédes: „Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket. / Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt / körülöttem, / én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba, / hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.” 1924-es verseinek nagy része keltezetlenül maradt fenn kéziratban. Ezen évben a születésnapjához legközelebb eső Szomorúfűz 1924. április 16-án jelent meg. A Magyar Írás 1924 május-júniusi számában került közlésre a Hét napja, a Koldusok és az Igaz ember, de egyik sem keltezett, azonban mégis nagyon valószínű, hogy a négy vers közül valamelyik (akár több is) valamiképpen köthető a születésnapjához. (Ennek eldöntése alaposabb tartalomelemzést igényelne, ami jelen munkának értelemszerűen nem feladata.) 1927-es A bőr alatt halovány árnyék című vers; a kritikai kiadást megelőző kiadások a vers első sorát tették meg címnek (Egy átlátszó oroszlán), mivel a fennmaradt párizsi forráson a költő az eredeti címet áthúzta. Sokáig úgy vélték, hogy a költemény Bécsben születhetett, s csak a francia nyelvű fordítása keletkezett Bécsben. Wacha Imre azonban meggyőzően bizonyította, hogy a vers „minden kétséget kizáróan párizsi élményekre utal.” (In. Wacha Imre: Egy átlátszó oroszlán. A költő 1924-28 között írt költeményeinek nyelvi vizsgálatához. = Irodalmi és Nyelvi Közlemények., 1967/2. sz. 121.) Eredeti szövegforrása ismeretlen – a francia nyelvű változatnak megfelelő cím – ami József Attila párizsi egyetemi nyugtáján három másik verscímmel együtt olvasható –  át van húzva. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis az 1926 szeptember és 1927 szeptembere között fennmaradt kéziratait nem keltezte a költő. Annyi viszont mégis tudható, hogy a vers 1927 áprilisában megjelent a L'Espirit Nouveau folyóiratban. Így a francia fordítás áprilisi megjelenése jelentőségénél fogva a születésnap szempontjából nem teljesen irreleváns. A megbízhatatlan források miatt a kritikai kiadás az első megjelenés dátuma (1928. április 10.) alapján keltezi a József Attila című, önmegszólító gesztussal indító költeményt. A vers zárása végett („Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, / hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”) nagyon valószínű, hogy köze lehet a költő születésnapjához. 1928 elejére            datálható a Nemzett József Áron című vers is, ami különös genealógiája miatt köthető talán április 11-hez. 1929 februárja és 1931 márciusa – a Nincsen apám, se anyám, illetve a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetek megjelenése – közötti időből alig maradt fenn keltezett kézirat, míg az 1931-32 közötti időszakból egyetlen keltezett sincs. Megszakad tehát a sorozat 1929-ben: 1937-ig nem találtunk a születésnap környékére eső keltezett verset. 1937-ben viszont napvilágot lát a híres Születésnapomra című „meglepetés-költemény”, ami egy francia Richepin-vers formai megoldásainak mintájára íródott, s játékos módon vet számot a költő elmúlt harminckét évével. Több születésnaphoz köthető vers nem született, „csöndbe fagynak a dalok”, s néhány hónappal később, halála előtt néhány nappal papírra veti a [Drága barátaim...] sorait, ami akár a születésnapos versek groteszk ellenpólusának is tekinthető: „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, / nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, / ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. / Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorú szomorúság. / Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.” Szívszorító és búcsúzó szavak – mintha három epigrammát olvasnánk egyetlen versen belül. Ezután a költő jelenlegi ismereteink szerint már csak egyetlen verset írt, mielőtt elindult volna a szárszói állomásra. Noha 1936 májusában József Attila még komolyan bízott abban, hogy képes lesz testileg-lelkileg rendbe hozni magát, a Szabad-ötletekben már nyíltan megvallja, hogy „borzasztó, hogy az ember egyedül van / borzasztó, hogy van tudata csak azért van egye- / dül.” Ez az egyedüllét-érzés és a monumentális szeretethiány vezetett voltaképpen már korai öngyilkossági kísérleteihez is.
     Mindösszesen 9 éves volt, amikor megtörtént első öngyilkossági kísérlete: lúgkövet akart inni, de szerencsére a lúgot tartalmazó üvegben keményítő volt. Erről az esetről emlékezik meg az 1934-es Öngyilkosság? című vallomásában. Néhány évvel később, 1922. június 26-án este a makói internátusban 60 db aszpirint vett be, ezután néhány napra kórházba került. (Búcsúlevelét előtte átadta tanárának, Galamb Ödönnek „június 27-én felbontható” címzéssel.) E kísérletéről, nem kevés cinizmussal, így számol be 1922. augusztus 17-re keltezett, Kiszomborról József Etelkának írt levelében: „valami dekadens pillanat hatása alatt »megettem« hatvan drb aszpirint, este fél kilenckor, egy óra mulva végig vágódtam a folyóson 41.6 C fokos lázzal. Tíz órakkor gyomormosás, elég kellemetlen valami, istentudja hány nap fekvés, aztán a színjeles bizonyítvány. Klasszikus, mi?” (In. József Attila válogatott levelezése. i.m. 31.) 1923 májusában újabb öngyilkossági kísérlet (vonat alá akarta vetni magát). Erről mintegy „mellékesen” tudósít József Jolánnak Makóról írt, 1923. május 14-re keltezett levelében: „Különben vonat alatt is feküdtem azóta, de engem fölszedtek, mert előttem valakit elgázolt.” (Uo. 38.) Nem kizárt, hogy a Szépség koldusa című első kötetéhez előszót író Juhász Gyula negatív példája is belejátszhatott e kísérletekbe, hiszen tudjuk, hogy a nagy költő és mentor temérdek alkalommal próbált öngyilkos lenni (a Tiszába ugrott – kimentették; szíven lőtte magát – megmentették), míg végül kórházban gyógyszerrel végzett magával. 1936-ban, a Szabad-ötletek jegyzékében is több helyen eljátszik a gondolattal, hogy meg fogja ölni magát; egy helyütt azt írja például, hogy szájába veszi a gázcsövet és úgy végez magával, más helyen pedig azt jegyzi le, hogy „a Gyömrői előtt megölöm magam.” Tény, hogy 1936 augusztusától verseiben megszaporodtak a halál képzetei. Nagy valószínűséggel 1937 szeptember elején írhatta azt a levelet, amit Illyés Gyula felesége szerint nem adott át neki, s melyben újabb kísérletek tervére utal a költő: „Zúg a fejem, mint amikor anyám vert a sodrófával – akkor az egyszer igazán meg akartam halni, de az a fiú, aki a morfiumot adta, becsapott. És én nagyon sokszor gondoltam arra, hogy megölöm magam maga miatt, de soha nem mertem mondani, mert nem akartam »zsarolni«.” (In. Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi. Bp. 1988. 85.) Kozmutza Flóra közli azt a búcsúlevelet is, amit József Attila írt neki 1937. december 3-án. A sorok elég egyértelműek: „Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodákban. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott.” (Uo. 128.) E levél – amit a Fehér Erzsébet-féle kiadás még nem közölt – szintén az eltervezett öngyilkosság elképzelését támasztják alá. A költő Szántó Juditnak (egykori élettársának) is küldött levelet ugyanezen a napon: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek. Attila.” (In. József Attila válogatott levelezése. i.m. 384.) Majd utolsó kezelőorvosának, Bak Róbert doktornak is ír pár sort: „Kedves Doktor Ur! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent. József Attila.” (Uo.) S aznap este 19 óra 36 perckor a balatonszárszói vasútállomásról induló 1284-es tehervonat kerekei között földi útja véget ért.
     Mindent egybevetve, elmondható tehát, hogy a költő önnön diagnózisát saját életével hitelesítette, majd halálával pecsételte meg. A receptet azonban nekünk kell megírni, az Ember Tragédiájára a gyógyírt nekünk kell megtalálni. A keresztény értelemben vett krisztusi szeretet fogalmát nekünk kell megvalósítani. S nekünk kell „nagy tüzeket rakni”, hogy „felmelegedjünk, mi: emberek”. Amennyiben sikerül, úgy van rá esély, hogy beteljesül József Attila munkássága bennünk. Hisszük, hogy nem túlzás: a teljesség igénye, az egységes és egyetemes világ átélésének vágya, a rejtjelekbe öltöztetett ősi világ nyelve, vágya, kódja, bája borong a költő teljes életműve mögött, melyben a hiány teremtő ereje a motiváló energia. Felderítése, átvilágítása a mi feladatunk. Össze tudjuk-e rántani egymástól táguló világegyetemeink, melyek saját természetünk megértése, dekódolása és metafizikai-szellemi síkra emelése nélkül a Semmiségbe tartanak? S tudjuk, akarjuk-e énekelni újra a Kozmosz énekét a „hét pecsét” feltörésének ritmusára, hogy saját hangunk visszhangjai lehessünk a „hetedik égben”? A „szférák zenéje” saját emberi mivoltunk dallamára írt világteremtő szövegvilág kell legyen. Fel tudjuk-e törni tehát mind a hat pecsétet, hogy a „hetedikek” mi magunk lehessünk? Hisz ez a mi munkánk, s nem is kevés. A hiány teremtő ereje legyen ezért bennünk a hozzá szükséges isteni kegyelem: e kétes létben a megszentelt bizonyosság.
(Megjegyezzük, hogy jelen munka a szerző 2013. április 5-én, a Költészet Napja alkalmából, az orosházi Városi Könyvtárban tartott (Petőfi Művelődési Központ) azonos című előadásának összefoglalása és továbbgondolása, valamint alaptéziseinek kifejtése és bizonyítása. Itt említjük meg továbbá, hogy a Szabad-ötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket dolgozatunkban a József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Jegyzetelte, a Bevezetést és a jegyzeteket az egyes sorokhoz írta: Stoll Béla.) című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (József Attila összes versei. I-II. kötet. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk.)

Muhel Gábor




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes