ÚJ TARTALMAK

Muhel Gábor - Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5.rész)



A holisztikus gyógyászat alapelveinek bemutatása után jelen alkalommal megvizsgáljuk, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány néhány hétköznapi pszichoszomatikus betegség okozója, valamint igyekszünk láttatni, hogy mi módon nyilvánul meg testi szinten az istenalakú hiány József Attila életművében és költészetében. Olyan összefüggésekre kívánunk rámutatni, melyek a József Attila-kutatás berkein kívül talán kevésbé ismertek, s amik reményeink szerint magyarázattal szolgálhatnak a népbetegségnek számító emésztési problémák zömére. Összetettségénél fogva a költő többszörösen rétegezett lelki gondjaival e helyen csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire ezt témánk feltétlenül megköveteli: helyette az előző rész tematikáját folytatva a szomatikus tünetek pszichés aspektusainak tárgyalására helyezzük a hangsúlyt.
     
  Tudjuk, hogy rengeteg probléma fakadhat a helytelen táplálkozás és az emésztőszervrendszer nem megfelelő működéséből. Ennek leggyakoribb formája, ha valakinek „ég a gyomra”, illetve „gyomoridege” van. Közismert az is, hogy például „a depressziós emberek konfliktusai testileg különösen a táplálékfelvételi traktus zavaraiban fejeződnek ki, lévén, hogy szimbolikusan az képvisel minden kívánságot, megfogást, befogadást, és bekebelezést. Náluk, ha konfliktushelyzetbe kerülnek, pszichoszomatikusan könnyen előjönnek a garat, a garatmandulák, a nyelőcső bántalmai és a gyomorpanaszok.” (In. Fritz Riemann: A szorongás alapformái. Háttér Kiadó. Bp. 82.) Nem véletlen tehát, hogy nyelvünk valami negatív élmény, stressz vagy lelki probléma sikertelen feldolgozását szintén az emésztéssel hozza kapcsolatba: valaki nem tud „megemészteni” valamit. (Lásd ebben az értelemben József Attila Magad emésztő... című versét.) Szintúgy gondot okozhat, ha a huzamosabb táplálékhiány miatt a gyomorsav a gyomor falát marja, vagyis a gyomor „önmagát emészti.” Mindkét esetben (tehát testi és lelki értelemben egyaránt) a harmónia hiányával és a kiegyensúlyozatlan táplálkozással van dolgunk. Ha például az emésztés során sejtszinten a terminális oxidáció, tehát az „égés” nem tud megfelelően bekövetkezni, erjedés indul be (ugyanúgy, mint ahogyan a cefre szesszé fermentálódik, erjed) és krónikus hipoxiás (oxigénhiányos) állapot léphet fel, aminek következtében a szervezet elsavasodik. Mivel a test energiahiányban szenved, gyakran jelentkezik krónikus fáradság-szindróma, s drasztikusan megnő az ember alvásigénye. (József Attila egykori analitikusa, Gyömrői Edit így emlékezik vissza az analízis kezdetére: „Mikor Attila hozzám került, néha egy hétig, két hétig nem kelt föl.” (Idézi: Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny” (1927-1930). Kész a leltár (1930-1937). Kossuth Kiadó. Szekszárd. 2005. 612.) Ha a szervezet elsavasodik, a tünetek közvetlenül visszahatnak az ember hangulatára, kedélyállapotára, s az ember „besavanyodik”. A haragos, dühös, szívében indulatos személyt pedig, szinonimájával, a „mérges” jelzővel illetjük. Metafizikai síkon vizsgálva, az égés olyan misztérium, amely három létszintet köt össze. Természete szerint átlényegülésen alapul, a folyamat során hamu és füst keletkezik, az eredeti szubsztancia átalakul: anyagi szinten hamuvá lesz, melyből új élet sarjad, de egyben légneművé is szublimálódik – nem beszélve a felszabaduló (hő)energiáról, ami a fény alacsonyabb rezgésszámú formája. Hasonlóképpen, a szervezetben sejtszinten (a mitokondriumokban) éppen ilyen égési folyamat, oxidáció zajlik le a táplálék feldolgozása során, melynek végterméke a „salak” mellett az ATP, vagyis az energia (mint a szervezet energiaraktárának anyagi manifesztációja), de ennek az átalakulásnak a következménye a szabadgyökök felhalmozódása is, vagyis az öregedés. Érdemes ezért figyelembe venni Lenkei Gábor szavait, aki szerint „ma az emberek azt hiszik, hogy táplálkoznak, amikor esznek. Nagy különbség van az evés és a táplálkozás között. Nem minden étel táplálék. A szó őrzi az eredeti bölcsességet: »táplál«. Ebből lett a »táplálék«.” (In. Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 99.) Hippokratész mondása így („A halál a belekben lakik.”) megdöbbentően összecseng Horatius szavaival: „Quod me nutrit, me destruit.” („Ami táplál, az el is pusztít.”). Amint kicsiben, úgy nagyban, amint bent, úgy kint: az egyén életritmusa, mint az óra kis- és nagymutatója, úgy aránylik egymáshoz és függ össze az egyén életritmusa a világ ütemtervével. 
Nem szerencsés azt gondolnunk, hogy a táplálkozás kizárólag biológiai funkció, hiszen „az evés aktusának van [...] egy másik arca is, amely a mágiával és a primitív vallásokkal kapcsolatos – úgy is lehetne fogalmazni, hogy valaminek az elfogyasztása által egyesülünk. A leölt állat, ember vagy isten megevése egyfajta átlényegítő aktus; az áldozat erényei és bölcsessége átszállnak abba, aki a testébe fogadja, és bekövetkezik valamiféle misztikus egyesülés. A szokások és a rituálék változhatnak, de az elv mindig azonos: valamiféle spirituális szubsztancia kerül át az elfogyasztott állatból, emberből vagy istenből abba, aki megeszi, és e szempontból tökéletesen közömbös, hogy ausztráliai vademberekről, a magasfokú civilizációt létrehozó aztékoktól, vagy a Dionüszosz-kultusz fénykorának önkívületes ünnepségein részt vevő görögökről van-e szó. [...] Ennek az ősi egyesülésnek visszhangjai szólalnak meg – a keresztelési lakomáktól a halotti torokig – az asztalközösség különféle szertartásaiban, a szimbolikus kenyér- és sókínálásban, vagy abban az indiai tabuban, amely tiltja, hogy más kasztbelieket hússal kínáljanak. Az orális erotika vagy a legtöbb nyelvben fellelhető furcsa kifejezések, mint »úgy szereti, majd’ felfalja« szintén arra emlékeztetnek, hogy az ember nem csak kenyéren él, és hogy a látszólag legegyszerűbb önfenntartó tevékenység is tartalmazhat önmeghaladó elemeket.” (In. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa. Bp. 2000. 294-296.) Ahhoz, hogy jobban megvilágítsuk ennek a misztériumnak a lényegét, idézzük fel Hamvas Béla szavait: „Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt a szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket a szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé. A csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés. A táplálkozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.” (In. A bor filozófiája. In. Uő: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék II. Medio Kiadó. 212-213.) 
E rövid bevezető után térjünk rá arra, hogy milyen szomatikus tünetei vannak az istenalakú szeretet- és világhiánynak József Attila életművében! A költőnél már párizsi tartózkodása idején vannak gyomorbántalmakra utaló, filológiailag is igazolható jelek, tünetek. (Később, 1931-ben épp e panaszok miatt került kezelésre Rapaport Samuhoz.) Valószínű, hogy a rendszertelen táplálkozás és életvitel („Rettenetes, hogy mennyibe kerülnek a társadalmi kapcsolatok.” – írja József Jolánnak), a stresszes életmód és egyéb hétköznapi okok váltották ki a manapság is nagyon gyakori emésztőrendszeri problémákat. (A szervezetben „ott szakad el a vászon, ahol az a leggyengébb”.) Szintén Jolánnak címzett levelében írja 1927 márciusában: „Az összes hashajtók elfogytak – a karlsbadi só még tart, de nem használ. Szám íze elviselhetetlen – a szagát nem ösmerem, de mindenesetre mentholt szopogatok. Azonban mindezeket nem azért írom, hogy pénzt küldj, ne érts félre. [...] Gyomromat itt meg se vizsgálták, csak fölírtak egy csomó drága vacakot táplálkozás céljából. [...] Olyan vagyok, mint a terhes asszony, mindent megkívánok, és semmit se tudok enni. Még a gyümölcs megy a legjobban, természetesen nyersen, mert főve rá se birok nézni. Mindenesetre ennek nézz utána, mert gyomorbajjal nem vagyok hajlandó élni, de alávetem magam akár egy másfél éves szigorú kúrának.” (In. József Attila Párizsban. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 56. = József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rend., jegyz. Fehér Erzsébet. Bp. Akadémiai Kiadó. Bp. 1976. 142. A gyomorbántalmakra utal továbbá, s lábjegyzetben idézi még: Valachi Anna: A névvarázstól a pszichoanalízisig. József Attila, Sigmund Freud és Róheim Géza. In. Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Szerk.: Tverdota György, Veres András. Balassi Kiadó. Bp. 2003. 161.) A karlsbadi só (pontosabban, annak vízben oldott formája) valóban sokáig használatos volt gyomorpanaszok enyhítésére, s a népi gyógyászat is ismerte. Erről az egyik orvosi szakkönyv a következőképpen tájékoztat: „A gyomorsavtúltengés, valamint az idült gyomorhurut, fekély stb. természetes gyógymódjának legfontosabb kelléke a gyógyvizes ivókúra. [...] Az ivókúránál az úgynevezett alkalikus, lúgos, gyengén szulfátos és gyengén konyhasós, híg vizek jönnek számításba, amelyeknek legklasszikusabb képviselő az egész világ által elismert karlsbadi források. Majd minden ország rendelkezik hasonló összetételű alkalikus gyógyvizekkel, így hazánkban a budapesti gyógyforrások közelítik meg leginkább a karlsbadi vizek összetételét. [...] E gyógyvizeknek azonban nemcsak a gyomor nyálkahártyájára van közvetlen hatásuk, hanem a felszívott víz az egész szervezet összes sejtjeire és azok életfolyamataira, a vér összetételére [ha a szervezet elsavasodik a vér összesűrűsödik – M.G.] is kihat. Így az úgynevezett sav-lúg egyensúlyról gondoskodnak, a betegnek a savi irányban eltolódott anyagcseréjét ismét helyrebillentik.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 124-125.) „Ami a gyümölcsöket illeti, azok hámozva, sütve, főzve, kompót alakjában előnyösek” (= uo. 124.), ám József Attila így „rájuk sem tudott nézni”, csak nyersen tudta elfogyasztani őket. S hogy a költőnek ez sem használt, az arra bizonyíték, hogy oki szinten nem szűnt meg a baj, csupán a tünetei enyhültek valamelyest. Ahogyan Jókai Anna megfogalmazta: „a látlelet, a diagnózis pontos: a tévedés a terápiában van. Drasztikus tüneti kezelés, felületi gyógyjavallat.” (In. Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 44.)  
A táplálkozás, annak nem megfelelő volta, illetve hiánya már a költő legkorábbi verseiben hangot kap („de szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni”) és végigkíséri az egész József Attila-életművet. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – olvassuk a Tiszta szívvel című költeményben. „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – kiált fel Hét napja című versének utolsó soraiban. „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha” – kezdődik az Eszmélet III. verse. Végül című versében a rendszertelen és hiányos étkezéséből vezeti le kínzó gyomorbaját: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem.” A testi rosszérzés megfogalmazásának jellegzetes módja József Attilánál a belső égés vissza-visszatérő képzete, ami az Eszmélet ciklus VI. darabjában eképpen jelenik meg: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat”. Nem mentes a motívumtól a Kései sirató „halotti tora” sem: „Harminchat fokos lázban égek mindig […] / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget”. A költő utolsó versei között számon tartott Bukj föl az árból erről a következőképpen tudósít: „Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” A belső izzás képe a (Szól a szája szólítatlan...) elnevezésű töredék mellett legközelebbi módon a Külvárosi éj záró részletében bontakozik ki: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre.” Fontos kiemelni, hogy a (Szól a szája szólítatlan...) című fragmentum József Attila pszichoszomatikus tüneteinek legrészletesebb kivonata: „Szól a szája szólítatlan, / gondja kél a gondolatban / erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. A öngyógyító ráolvasás-jelleg a folytatásban válik nyilvánvalóvá: „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben / babos vesémet ne vesd ki / ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat ne kanyarogj a karomban / ráncom-redőmben ne rejtezz / ne lúgositsd a savamat / ne szorongasd a szavamat / [...] ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz / ne torlaszd el a torkomat / ne lapulj meg a lépemen / ne kiáltozz a képemen / csigolyáim ne csikorgasd / fürtöm tövét ki ne forgasd / [...] Mintha égnék, láng jár végig / lábujjamról lobog égig / ne nyisd meg az oldalamat”. A töredék ekképpen zárul: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”. A szöveg egyértelműen rokonítható a finn és a vogul népköltészettel, melyet József Attila komolyan tanulmányozott. A Kalevala XVII. énekében található ún. Vipunen-epizódról van szó, melyben Vipunen híres varázstudó, táltos, akinek zsigereiben Vejnemöjnen kovácsműhelyt rendez be, s ott vasat izzít és kovácsol. (Az összefüggés felismerése Varga Domokosnak köszönhető.) A finn nemzeti eposszal való stiláris hasonlóság mellett azonban – írja Tverdota György Huszonnégy sor a testi szenvedésről című tanulmányában – „a (Szól a szája szólitatlan…) páratlanságát az okozza, hogy sehol ilyen teljes körűen és ilyen mélyrehatóan nem vall a költő, mint ebben a művében, a lelki betegsége következtében őt legyűrő elviselhetetlen testi szenvedésről.”  
„A szenvedés lenne a kulcs a költészethez?” – teszi fel a kérdést Orbán Ottó József Attila analízise című írásában. E kérdésben nem feladatunk állást foglalni, azonban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a holisztikus medicína szerint az analógia törvényének érvényre jutását József Attila esetében is megfigyelhetjük. Erhard F. Freitag szerint ugyanis „a gyomorhurut a nyombélfekély előzménye, amely akkor áll elő, ha a korábbi figyelmeztetéseket nem vettük figyelembe. A túlzott savképződés révén a gyomor mintegy saját magát emészti. Ilyenkor »savanyú képet vág« az illető, hisz valami olyat nem tud megemészteni, ami saját környezetében vagy a személyes szférájában adódik A gyomorbetegnek kudarcélménye van, valamit nem tud elfogadni, megváltoztatni, nehézséget okoz neki egy adott helyzet feldolgozása.” (In. Erhard F. Freitag: Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 202.) A máig sok vitát kiváltó Szabad-ötletek jegyzékében azt írja a költő 1936 májusában, hogy „a bajok lerakódnak / az emberben, mint a / csontokban a mész”. A Nagyon fáj kötet egyik kulcsversében, a Levegőt! oly gyakran idézett soraiban is feltűnik a jelenség: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” Tudjuk, hogy József Attila a Szabad-ötletek jegyzéke lejegyzése előtt fogorvosnál járt, s fogfájásának enyhítésére arzént tettek a fogába. Erre a szerző a szövegben nyílt utalást is tesz. Ismert a költő intenzív dohányzási szenvedélye, s a Szabad-ötletek írása közben is többször rágyújt. A népi gyógyászat ismerte a füst „gyógyító” hatását a fogfájásra, mely úgy zajlott, hogy a pipázás során a füstöt „ráengedték a fájós fogra”. A fog másik jelentésében utal a jövő időre, vagyis mintegy „előrevetíti” a gyógyulást. Egy harmadik jelentése pedig az el- és befogadással, a „bekebelezéssel”, a kebelbe, az ölbe fogadással, valmely egzisztenciális „fogódzó” találásával áll kapcsolatban. Ez utóbbit támasztja alá, hogy „rossz fogak arra utalnak, hogy csekély a bizalom az emberben a saját ereje és lehetőségei iránt. A szuvasodáskor maga az immunrendszer is már gyenge, ez viszont megint csak az élethez való általános hozzáállással függ össze.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 201.)  
A befogadásától, kudarctól való félelem miatt kialakuló izgalmi, stresszes nyugtalanság, zavart lelki-szellemi állapot hatására az embernek gyakran „elakad a szava”, vagy össze-vissza beszél, nem tud egy „magvas” gondolatot sem mondani, esetleg „gombóc van a torkában”. A Szabad-ötletek jegyzékében is felbukkan a költő „rágási kényszere”: „hát mit tegyek / valakit föl kellene falni / szájba venni és rágni”. Bányai László, a költő egyik sógora jegyezte fel, hogy „Attila az utóbbi években nála fellépett kellemetlen és állandóan fokozódó gyomorpanaszokról beszélt. Nem egyszer ételundor formájában fellépett étvágytalanság, étkezés után pedig tompa gyomorfájás voltak ennek leggyakoribb tünetei. De ezeken felül is elég gyakori ideges rosszullétei voltak, amely rosszulléteket gyomrának a »bizsergése« vagy »lebegése« kísért. Mint említette, e panaszok eredendő okát az elsődleges vizsgálat nagyrészben a hiányos és rendszertelen táplálkozásban, valamint az ezek által előidézett zavarokat hatékonyan támogató mértéktelen dohányzásban és feketekávé fogyasztásban vélte felfedezni. Mindezeknek romboló hatását természetesen csak fokozta a legyöngült szervezet és az eredendően is érzékeny idegrendszer.” Ugyancsak ő írja, hogy „egyetlen egészen különös és csak nehezen, talán csak alapos lélekelemző kutatással megmagyarázható szokása volt: a legutolsó falatot negyedórán át is majszolta, forgatta a szájában. Már a kínos lassúsággal megsodort cigaretta is ott volt a kezében, már rá is gyújtott, de állkapcsa még egyre mozgott, mint a kérődző állaté. Mikor egyszer megkérdeztem őt erre vonatkozólag, középső és mutatóujjával megkopogtatva az arcát, ezt a megdöbbentő feleletet adta: – Nem tudom lenyelni…” A vastagbél és a gyomor, mint az emésztés kulcsfontosságú részterületei, a szervezet egyéb mikroterületein (pl. haj, fül, nyelv, talp, fogazat stb.) is leképződnek. A fog a férfierő szimbóluma (vö. a költő szexuális zavaraival), s ha huzamosabb ideig fennáll a száj kémhatásának savassága, kimarja a felszínt, a zománcot, s a fog kilyukad. A lyukat be kell tömni, az űrt ki kell valamivel tölteni, a hiányba tartalmat kell sűríteni. Mint látjuk, az emésztőcsatornán lefelé haladva tünetként megjelenhetnek gyomorpanaszok, pl. (savtúltengés), mely áttételesen leképződhet a fogazaton is. „Ha elváltozás keletkezik a fogak tartószerkezetében, fontos belső szervek működése is megváltozhat. A rossz fog okozhat szívpanaszokat, de hat a vese, a hólyag, a máj, az epe, a tüdő, a vastagbél, a gyomor, a hasnyálmirigy és s vékonybél állapotára is.” (= Gyógyhír Magazin, 2006/3. sz. 6.) A költő a diagnózis pontosságával, a tünetek egy részének felsorolásával fogalmazza meg gyomorbántalmait Végül című versében, ám oly módon, hogy a Vágó Márta-szerelem a gyomorbajjal karöltve világgá tágul: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás. / Mert savanykás csönd tölti szánkat, / szívembe rúgtam, ordítson már!” Vessük ezt össze a mondottakkal és a modern gyógyászat eredményeivel! „A gyomorsavtúltengés a gyomor azon megbetegedése, amely nevében hordozza a betegség fő tünetét. A gyomorban több gyomorsav képződik a kelleténél, főleg ideges okok következtében, ami kellemetlen tüneteket vált ki. A beteg gyomortáji fájdalmakon kívül gyomorégésről panaszkodik, mintha parázs égetné a gyomrát, ez felhatol a nyelőcsövön át. Savanyú felböfögés jelentkezik, gyakran hányás, erős nyáladzás. [...] Emellett általános tünetek észrevehetők, mint levertség, fejnyomás, teltségérzet a gyomorban, émelygés, étkezési undor. A nyelv bevont, lepedékes, a szájíz kellemetlen. A gyomormirigyek túlzott savtermelésének oka – mint már említettük – ideges, de gyakran heveny, azaz idültté váló gyomorhurut következménye. Ilyképpen mindazok a tényezők, [...] mint alkohol, nikotin, fűszeres és nehezen emészthető, puffasztó, zsíros ételek, falánk étkezési mód, kevéssé megrágott ételek [a költő az utolsó falatot hosszú percekig rágta, mert – állítása szerint – nem tudta lenyelni – M.G.] lenyelése -, váltják ki a túlzott savtermelést.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 123.)  
Fontos hangsúlyozni, hogy József Attila gyomorpanaszainak zöme kisgyerekkori traumákra és a szeretet hiányára vezethetők vissza, de a komolyabb testi tünetek lejegyzésére első ízben Párizsban került sor. Az egymásnak több ponton ellentmondó visszaemlékezések abban megegyeznek, hogy József Attila kiújult gyomorbántalmait gyógyítandó került pszichoanalízisbe. Hogy a gyomorbántalmak valóban jelentkeztek 1931 tavaszán, arról dr. Weil Emiiné született Leichner Zsuzsanna memoárja is tanúskodik: ,,József Attilának egyszer fájt a gyomra és kijött hozzám röntgen-vizsgálatra.” Nem könnyű eldönteni, hogy mi váltotta ki újra Budapesten a párizsi diákévet végigkísérő emésztési zavarokat. Németh Andor visszaemlékezése szerint a költőt kilátástalan anyagi helyzete és a Nincsen apám, se anyám című kötetének kedvezőtlen kritikai fogadtatása miatti elkeseredés egyaránt kínozta, amikor az émelygés, a gyomorlebegés – a párizsi koplalások óta – újra rátört. Az egykori barát így ír: „Rossz közérzése kivetül a világra. Az is olyan, mint egy gyulladásos, nyálkás gyomor. Végzetére egy napon találkozik egy szegedi orvos ismerősével, aki kevéssel előbb költözködött fel Pestre. Elpanaszolja neki állapotát. Furcsa véletlen. A szóban forgó orvos az ideges eredetű gyomorbetegségek specialistája. Lélekanalitikus. Megígéri Attilának, hogy foglalkozik vele. De az analízisért fizetni kell, különben hatástalan, Attilának pedig nincs pénze. Abban állapodnak meg tehát, hogy Attila a kezelésért járó orvosi díjazás fejében sajtó alá rendezi az orvos kéziratát az ideges eredetű gyomorbajok pszichoanalitikus kezeléséről." (In. Németh Andor: József Attila és kora. In. Uő.:. A. A szélén behajtva. Bp. 1973. 447-448.) Ez a könyv Rapaport Samu Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése című munkája volt, melynek stilizálásával fizette meg a költő a kezelést. Szántó Judit, a költő ekkori élettársa minderre így vélekszik: „Egy nap a 6-os villamoson összetalálkozott egy szegedi orvos ismerősével, dr. Rapaporttal. Nagyon örültek a találkozásnak. Az orvos kérte Attilát, keresse fel, mert munkát tud számára. Ez megtörtént, és megállapodtak abban, hogy Rapaport könyvét ’Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyulása’ Attila stilizálja. Attila elvállalta, és ahogy a különböző freudista alapon vizsgált gyomorbetegségeket az anyag megvilágította előtte, úgy fedezte fel magában a tömeges tüneteket, holott egy fél évvel ezelőtt, amikor kivizsgáltattuk Attila gyomorbaját, az orvos megállapította (nem Rapaport), hogy Attila – ezekkel a szavakkal – félig éhen vagy halva. Előzőleg is Eta már passzírozott ételekkel próbálta kúrálni, eredmény nélkül, mert bizony Attila nagyon sovány volt.” (In. Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte: Murányi Gábor. Bp. 1986. 89.) Más pszichoszomatikus tünetekre is rábukkanhatunk, ha vetünk néhány pillantást a következő két visszaemlékezésre. József Jolán felülmúlhatatlan drámaisággal írja le a költő megérkezését Balatonszárszóra 1937 novemberében, amikor József Attila kvázi-veszélyhelyzetben cserbenhagyja az ereje. A vonatról való leszállás közben úgy érzi, fél oldalára megbénult: „Alig értünk ki vele a peronra, Attila összeroskadt. – Jaj nekem, megbénult a jobb oldalam… Jaj nekem… Arca hamuszürke lett, és olyan rimánkodó, kétségbeesett arccal nézett rám, hogy azt hittem, menten megbolondulok kínomban… – Állj fel, Attila. Le kell szállnunk. Arca rimánkodva grimaszba torzult. Nyöszörgött: – Nem tudok. Megbénult az egész oldalam… Jaj nekem… Kidobtam a kabátokat a sötétségbe, és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött.” A másik nővér, aki az érkező testvéreire várakozott, a következőképpen emlékezik: „Pár nap múlva Attila szemhéjai ujjnyi vastagságúra dagadtak. Kínzó fájdalom gyötörte. Megcsináltattuk Bak dr. receptjét és belecsepegtettem Attila szemébe az orvosságot, aztán bekentem szemeit a kenőccsel és ráhelyeztem két vattacsomót. Végül egy kendővel átkötöttem a fejét… – Hogyan fogok válaszolni Flórának, ha ír! – meredt eléje az érthetetlen kérdés. – Miért, Attila? – faggattam. – Hát nem látod, hogy vak vagyok! – kiáltotta kétségbeesett hangon. – Óh, Attila! Hogy találsz ki ilyeneket? – Vak vagyok! Vak vagyok! – kiáltozta egyre rémültebben. – Csak a hangodat hallom! És nem látlak!” 
József Attila példáján is látszik, hogy számos módja lehet annak, ahogyan a lelki krízisek fizikai síkon megtestesülhetnek. Ezért is lehet tanulságos számunkra a költő életművének vizsgálata a holisztikus gyógyászat tükrében. A költőtől sosem állt távol az önelemzés, s testi-lelki kínjait, fájdalmait zseniális költeményekbe szublimálta. 1936 májusában komolyan elhatározta, hogy testileg-lelkileg rendbe hozza magát, s e kísérlete együtt járt a társadalmi értékek átértékelésével, és egy merőben új énkép, illetve világfelfogás kialakítására irányult. Ennek nyomán a kései József Attila-szövegek nagy része olyan poétikai koncepció mentén szerveződnek, amely kialakulása, fejlődéstörténete kizárólag költészetbölcseletének függvényében érthető meg és előzményeihez a teljes József Attila-életmű ismeretére van szükség. Tekintettel arra, hogy a művészetnek mindig van egyfajta sajátos önterápiás vonatkozása, az alkotás által testet öltött szó – mint a „belső” világ „külső" lenyomata – visszahat a szerzőre, hiszen kimondója épp e szubjektív objektivációs folyamatnak köszönhetően maga is teremt, eszmél, érez, újraél, formál és alakul. Ha meggondoljuk, hogy József Attila a műalkotást olyan külön világnak tekintette, amely „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”, akkor nem meglepő, hogy e poétikai magatartásforma alkalmazása során „a költő versírás közben önmagán kísérletező tudós módjára járt el: egyszerre volt alanya és tárgya, elszenvedője és megfigyelője önfeltárulkozásainak. Saját belső világát külső szemlélete tárgyaként jelenítette meg.” (In. Valachi Anna: Játszani is engedd!. In: Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Anonymus. 2002. 287.)  
Cikksorozatunk befejező részében ezért mi sem vállalkozunk másra, minthogy összegezzük a mondottakat és felvázoljuk egy olyan természetes világlátás alapjait, mely összeköti a messzi régmúlt ősi hagyományát a jelenkor eleven dinamizmusával, s alternatívát kínál egy olyan valóságfogalom kialakítására, mely közelebb visz a Világegyetem valódi természetének megismeréséhez... 


Muhel Gábor  

(folyt. köv.) 




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes