ÚJ TARTALMAK

Varga Nóra - Egy csésze kávé



Így délután öt tájékán a belvárosi kávéház mintha téli álmából ébredezne. A délelőtti tespedtségből felrázza magát, megvillantva elegáns márványasztalait és az aranyozott tükrök fényét. Egyszerre ragyogó és zsongó lesz a sok betérő embertől. A különös zamatú kávészemek illata hozzácsapódik a mindenféle márkájú női parfümök kipárolgásához, megadva ezzel a kávéházakra oly’ jellemző kellemes légkört.

   Minden asztal foglalt. Idősebb párok összeszokott tempóban iszogatják a szép porceláncsészékből a napi koffeinadagjukat, magányosan üldögélő, újságot olvasó középkorú férfiak hörpintik le a keserű feketekávét és rosszallóan sandítanak a nyugalmukat megzavaró, csapatnyi veréb módjára csiripelő, fiatal főiskolás lánycsoport felé.
A különböző hangok lágy töredékei közt utat talál magának a rádióból kiáradó hegedűszó is. Belesír a délutáni jókedvbe, kesernyés, bús keretet adva a nemtörődöm fecsegésnek.  A kinti zaj is felerősödik; a kávézó előtt az egymás után elhaladó autók, buszok mormogása alatt meg-megremegnek a pulton üresen várakozó elegáns tányérok és poharak. 
Esteledik. A seszínű ég alja kihasad, mint valami rosszul összeforrt seb. Vörösre gyúlnak a komor felhőóriások. Alatta néma varjak gyülekeznek, fekete segédei a halálnak.
Hirtelen felszikráznak a lámpák, fény közé szorítva a fehér arcokat. Dobbanással csukódik az ajtó, kirekesztve a kinti lármát. Egyszerű fekete kabátba burkolt, öregségében is szép férfi lép be rajta. Kabátját óvatosan akasztja fel az egyik sárgaréz fogasra, majd összehúzott szemmel kémlel üres asztal után. Újságot vesz ki a tartóból, és leül az egyik bejárathoz közel esőhöz. A ruhája is egyszerű; a kopottas, de tiszta fekete öltöny alatt makulátlan fehérségű ing lapul.  Ahogy leül a székre, nadrágja alól elővillan ódivatú, sötét cipője. Talán a ’70-es években hordhattak ilyet, de látszik, hogy féltő gonddal ápolják, minél tovább jó legyen.
A megőszült, rövidre vágott, sűrű haj alatt az arcot márványkeménységűvé faragta az idő. Csak a szem az, amely megőrizte egykori derűs csillogását. Ahogy lapoz az újságban, feltűnik nőiesen formás és finom keze, könnyű ujjakkal.
Valami vicceset olvashatott, mert ajka mosolyra duzzad a pókháló ráncok alatt. Mint amikor a sziklák repedéseibe befészkeli magát a nap és ezerfelé szaladnak a dermedt kék erek.
– Hozhatok valamit? – lép oda hozzá az egyik pincérlány.
A rövid, mohazöld egyenszoknya megmutatja vékony, formás combjait. Rikító vörösre festett, félhosszú, fényes haja jól áll az arcához, kihangsúlyozza a szép kontúrokat. Karcsú ujjai közt papírt és tollat tart, írásra készen. Szinte kicsinyített mása az idős vendég arisztokratikus kezének. Fekete, szép ívű szemöldökét magasra húzva, várakozóan néz a férfira.
– Köszönöm, egy rövidkávét kérnék, tejjel és cukorral – válaszol, majd a barna bőrszíjas, régimódi órájára pillant. Hangja dallamos, ugyanakkor határozott jellemet sejtet.
– Siet? – kérdezi félénken a lány – Láttam, ahogy megnézte az óráját.
Magyarázatképpen teszi hozzá, hogy ne tűnjék tolakodónak. Közben megakad a szeme a férfi csodálatos művészujjain. Kötelességszerűen jegyzetel valamit a papírra, hogy enyhe zavarát leplezze.
– Nem sietek én már sehová sem, kedves kisasszony – szomorkás mosoly bújik meg a szája sarkában – siettem eleget, amíg fiatal voltam. Templomban jártam, aztán meg kimentem a temetőbe. Oda ugyan nem igyekszem vissza.
Az este fényei beszürkülnek a kivilágított kávéház belsejébe, megsötétítve a lámpák csillogását. Lassan a lány is kihozza a kávét, a tejet és a két kis papírzacskóba csomagolt cukrot. A férfi nem tekint fel az újságból, csak kezével int, hogy köszöni. Amikor végez az olvasással, óvatosan széttekint, mindent és mindenkit apróra megszemlélve. Belerakja a kávéba az egyik cukrot, majd hideg tejet tölt hozzá. A kiskanállal megkeveri és belekóstol, hogy elég édes-e.
A lánynak valahogy ismerősek a szép öregember mozdulatai. Mintha látta volna már valahol. De vajon hol? Ezen eltűnődik magában egy ideig.
Az idős férfi is megnézi a lányt jól. A haj szokatlan színe, ami megzavarja. Akit emlékeiben őriz, annak gesztenyebarna volt, nem ilyen közönséges vörös.
– Kisasszony, legyen szíves…!  – A legbelső asztalnál fizetni szeretnének. A lány már nem törődik az öreggel, kiviszi a blokkot, és kedves mosollyal köszöni meg a borravalót. 
A férfi indulna, de nem engedi a lány. A hasonlóság szinte kísérteties. A fejtartás, a szép arc, a finom kéz, a diófényű szem, annyira ismerősek, és mégsem. Végül úgy dönt, nem kérdez semmit. Minek bolygatni már, azt, ami fáj? Hosszú évek alatt csitult, lassan hegedt be ez a fájdalom. Most ismét felfakadt egy tekintettől… Az asztalra rakja a pénzt, leakasztja kabátját a fogasról és távozik.
A hegedűszó szinte belesír a pillanatnyi csendbe, ahogy a férfi után becsukódik az ajtó.
Záróra. A lány szép vonásait fáradtság torzítja el. Eszébe jutnak az öregember szavai. Úgy dönt, ma este ő is kimegy a kis temetőbe. A tükör előtt hosszan nézegeti az arcát és a szemét, pici, formás kezét. Sosem látta az édesanyját, meghalt amikor neki életet adott. És az apját sem ismerte. Mondják, termetre, arcra szakasztott az anyja, de a szemét és a kezét az apjától örökölte.
A temető betonútját apró, pislogó lámpák szegélyezik. A lány úgy érzi, könnyű léptei ütemére ringanak ezek a kis lángocskák. Ikoncsend olvad bele az éjszakába és az alázatosan meghúzódó keresztek mentén mintha egy régi, ismerős alak suhanna nesztelen…
Lassanként gyűlnek a sötét árnyak a kis temető előtt. Ima száll az ég felé, sok száz fekete varjú. Tolluk eggyé válik az ég színével. Holnap is temetnek. Valakit mindig temetnek.


Varga Nóra




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes