ÚJ TARTALMAK

Varga Nóra - Szodoma gazellája



A kora esti órákban, amint a lemenő nap ereje kissé alább hagyott, az élet is megélénkült Bera király városában. Amíg égetett, addig az alsórészében lakók, akiknek nem volt saját kertjük, igyekeztek az árnyékot adó narancs- és babérligetekben menedéket találni. Némely élénkvörös és kék színben pompázó ház tetején is voltak ugyan buja zöld bokrok és fák, de ide az emberek csak estefelé szoktak kiülni, amikor a ligetek felől narancsvirág és leander fűszeres illatát lehelte a felbátorodott szél.  

A felsőrészen, ahol a tehetősek fehér és vörös márvánnyal burkolt aranykupolás palotái állottak, a szolgák sarkig tárták az aranyszárnyú szantálfa ajtókat, hogy a hatalmas termekből a bizsergetően édes levegő kiűzze a nappali forróságot. A kupolákról még egyszer szétfröccsent a lebukó nap sugara, majd eltűnt, átadva helyét a csendesen kigyúló csillagoknak.
Csak a templomok voltak méltóságteljesek és hűvösek; az oltárokról fel-felszálló tömjén szaga körbelengte a bálványok egykedvű aranyarcát. Minden fenséges és időtlen volt.
A paloták sora felől egy könnyű, aranylemezkékből készült, nyitott hintó közeledett, melyet két szelídített, éjsörényű oroszlán húzott. Az emberek mind utána fordultak és megbámulták.
– Tabithá… – szédítő virágillat kavargott a levegőben. A kocsiban Tabithá, Szodoma mindenható urának, Bera királynak kerubarcú szeretője ült.  Azt mesélték az öregek, hogy Tabithának olyan szeme volt, mint két csillag, két gyönyörű türkizcsillag; aki egyszer belepillantott, az mind megvakult a fényétől. Így járt a kis púpos fővezér fia, és Szodoma legnemesebb ifjai is mind vakká lettek, mikor a türkizragyogású szemekbe tekintettek.
Most a gazdag és előkelő Áháb fia, Malakiás volt soron. Az éjjeli holdfénynél néhányan látták, amint a leány háza előtt összekuporodva sír. Hiába hordta a mesés Holdváros öklömnyi gyémántjait Tabithá kényes lábai elé, az ajtón mégsem nyert bebocsátást.
Szodoma gazellája fenn a dombon, egy szép tágas, aranytetős palotában lakott. Rendszerint a késő délutáni órákban kelt fel baldachinos ágyából. Kinyújtóztatta karcsú tagjait és megrázott egy finom, áttetsző zöld kőből csiszolt apró harangot. A kristályos zenére két fedetlenkeblű fekete leányzó lépett a hálókamrába. Aranyos tálcákon nyújtották át úrnőjük reggelijét, mely szőlőből, narancsból, érett gránátalmából és hegyi barlangból feltörő, tiszta forrásvízből állott. Amíg Tabithá lustán felült, addig az egyik lány az ágy mellett álldogáló szantálfából faragott asztalkára helyezte a tálakat.
– Azt álmodtam – hangja olyan volt, mint a lágyan csobogó patakvíz  –, hogy ma éjjel is a kicsi Malakiás ült kapum előtt. Palotám lépcsőjét könnyeivel öntözte, türoszi bíborból varrt ruhájával törölgette.  – Hattyútoll fehérségű, szépívű ujjaival szájába tolt egy kimagozott szőlőszemet.
– Úrnőm, álmaid eddig még sosem hagytak cserben! – felelte huncut mosollyal az egyik szolgáló –  Most is elmondták neked az istenek, ó Asztarté lánya, hogy ki volt az a pimasz, ki álmodat zavarni merészelte!
Hirtelen olyasféle ordítás hallatszott, mint mikor a makacs szamarat bottal továbbhaladásra ösztökéli a gazdája. Tabithá összevonta gyémántos szemöldökét.
– Mi történt? – kérdezte haragosan. Szolgálói kitekintettek a boltozatos ablakon.
– Csak egy koldust kergettek el az őrök – felelték –, mert tiszteletreméltó házad előtt ült.
– Ó, igazán? –  pici szája a csalódástól lefelé görbült.
Eközben a kis Malakiás megalázva botorkált a liget irányába. Arca égett, szemeit bánat felhőzte. Orra már-már az utat súrolta. A szomorúságtól mintha még jobban összement volna. Apró termetű volt ugyan, ám származása és a vagyona miatt minden nő szívesen fogadta. De Tabithá nem olyan volt, mint a többi drága szajha.
– Úgy látszik – gondolta Malakiás -, hogy még több elsőrendű kost és mirhát kell vinnem az isteneknek…
– Az emberek már nem is emlékeztek arra, hogy a leány a keleti hadjáratról hazaérkező katonákkal jött, elcsigázottan és rongyos ruhában. Sűrű, rézszínű fürtjeivel, halovány arcával rögtön nagy feltűnést keltett ezen a helyen, ahol mindenkinek szurokfekete haja és sötét bőre volt. Amikor esténként a kikötőbeli csapszékekben túl sok bort ittak az evezőslegények, akkor néha Tabithá is szóba került. Az ital megoldotta nyelvüket és furcsa meséket terjesztettek róla. Azt suttogták, persze csak halkan, hogy Tabithá nem is húsból és vérből való asszony, hanem maga Asztarté, minden gyönyörök istennője.
Miközben Szodoma előkelőit mind őrületbe kergette, keskeny kezéből észrevétlenül csorgott ki a sárga arany, liliom lábaival kincseken taposott. Pedig még ma is borzongva gondolt a végeláthatatlan izzító sivatag hevére, és a mindenhova behatoló alattomos homokszemek roppanására egészséges gyöngyfogai alatt. A hosszú út alatt sokat áldozott a szerelem istennőjének, úgy látszik nem hiába. Rengeteg katona ágyában megfordult, főleg a magasabb rangúak érdekelték. Így aztán nem is csoda, ha az istennő kegyes volt hozzá, és egy hét múlva már Bera király palotájában, az asszonyok részére elkerített lakhelyen aludt. Tudta, hogy szerencse csillaga felragyogóban van, mert Asztarté malachitból faragott, mozdulatlan arcán mintha megrebbentek volna a redők…
A kis Malakiás megcsúfolása után Tabithá rózsaolajokkal és bódító fűszerekkel illatosított fürdőt vett, majd bokáig érő, dús rézhaját művészi fonatokba rendezte, és smaragd tűkkel tűzte a feje tetejére. Szemöldökét picit meghosszabbította, pilláit megsötétítette, ajkaira akácvirág fényt lehelt. Ruhája finom és áttetsző opálszínű szövetből készült, apró smaragdok ragyogtak rajta. Gyűrűi egy-egy összetört élet és egy fél birodalom. Utóbb kocsiba ült és a királyhoz hajtatott.
A szürkületben puhán nyújtózva siklott a két szelíd oroszlán vontatta hintó. Az egyik fényűző ház előtt dühösen összeverődött tömeget látott.
– Kinek a háza az? – kérdezte szolgájától, pávatoll legyezőjével csiklandozva meg annak oldalát.
– Lót lakik ott, a gazdag és híres kereskedő, úrnőm – felelte készségesen.
De hogy mit akarnak tőle azok az emberek, arra már ő sem tudott válaszolni.
Bera király termei zsúfolásig teltek pompásan öltözött férfiakkal és nőkkel. Mind részeg volt. Tabithá leheveredett a király melletti ágyra. Fejét rózsás tenyerébe hajtotta, úgy figyelte a mulatozókat. A meztelen táncosnők után zenészek következtek.  Sípjaik egy ismeretlen, szomorú nótát kísértek.

„Bort és álmot adjanak az istenek,
fedjen be fénylő csillagok sátora,
örökre búcsúzom tőled szerelmem,
testem takarja szétmálló föld pora.” 

Tabithá hirtelen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy valaha ő is szeretett. Igazán szeretett egyszer valakit.
A király intésére visszajöttek a táncosnők és a rikoltó zenére puha, kígyózó mozgásba kezdtek. Talpuk alatt megdobbant a padló, ahogy egyszerre mozdultak.
Reggelre sárga párát és különös kénes szagot hozott a városba a feltámadt szél. Ez a szag, mint valami rossz előjel, végigszaladt a szűk sikátorokba, felszökött egészen a fényes palotákig. Megtöltötte aranyosan csillogó termeiket. Hirtelen megremegett a föld, a házak falai mind megrepedtek. A lezúduló kövek között sikoltozva futottak az emberek. Senki sem tudta mi történt.
Lót és a kis Malakiás izzadtan és rémülten ért a hegy tetejére. A várost épp akkor nyelte el a föld. Odalettek a tornyos paloták, a csúcsos templomok. Az emberek és az állatok. Papok és szajhák, gyermekek és vének. Mind egy szálig odavesztek.
Malakiás csendesen sírdogált.
– Hát nem örülsz annak, hogy élsz? – kérdezte tőle csodálkozva Lót.
– Csak annyi hibátlan kost és mirhát ne áldoztam volna… – és poros szakállába törölte a lecsorduló könnyeket.


Varga Nóra





Oszdd meg:

1 megjegyzés :

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes