Untam magam itthon. Elindultam, sétának indult az egész, legalábbis én annak terveztem. Túl sokat mentem, elmerülve a gondolataimban észre sem vettem, hogy közben mennyire elfáradtam.
Bementem egy kocsmába, az az egy volt a környéken, nem válogattam. Leültem egy asztalhoz, sietni akartam nem tetszett a hely, úgy éreztem valami megfertőz. Sűrű cigifüst volt, pia szag, és még valami bűz keveredet hozzá, amitől majdnem felfordult a gyomrom.
Egyvalami viszont szép volt bent. A sok poros asztal meg szék mellet valahogy feltűnően csillogott. Egy zongora. Valami olyan fenséges volt benne, hogy az egész helyet elviselhetővé tette, pedig senki nem játszott rajta. Megittam egy kólát, míg ittam, végig a zongorát néztem, vonzotta a szemem, belemerültem. Nem volt ott más, csak a pincér, az is kiment miután kitöltötte a kólám. Egyedül maradtam, a zongorával. Valami zenét hallottam – mintha belülről jönne –, de mégis, a zongorába fulladt tekintetem, onnan éreztem. Gyönyörű volt, nagyon megfogott, elöntött boldogsággal, nem akartam elmenni.
Odaragadtam, s belemerültem egy képbe: egy régi bálteremben vagyok gyönyörű és hatalmas bíborszínű bársonyfüggönyökkel, körülöttem ezer gyertya, megvilágította a termet. Ott táncolok a bálterem közepén, egyedül, minden bajt elfelejtve, boldogan! Hatalmas ruhában, alig tudtam lépkedni, de gyönyörűnek éreztem magam, megszállt valami új érzés, valami, amire nagyon rég vágytam.
A zene megállt. Tapsoltam. Tapsoltam egyedül a poros kocsma közepén. A pincér azt hitte megbolondultam, ezt finoman közölte is velem és kitessékelt, azt mondta záróra. Záróra? Hát mennyit ültem én ott? 12 óra, tehát 4 órát üldögéltem abban a poros kiskocsmában, a bálteremben, a zongorával. Kimentem hát és elindultam hazafelé. Nyomott lett a hangulatom, mint mikor kirántanak egy szép álomból, vissza akartam menni, hiányzott, megszerettem, kellett!
Másnap úgy ébredtem, mint egy másnapos, kiordibáltak az ágyból olyan déli 1 óra fele, rossz kedvem volt. Ordítottam, össze is vesztem anyámmal nagyon, nem akartam megbántani, de valami úgy nyomta a lelkem. Ittam egy kis vizet és ettem, jobban voltam, de eszembe jutott a zongora – ijesztő volt belegondolni–, mintha egy álom lett volna, halovány volt az emlék, de tudtam, hogy ott voltam, s megrémített. Megőrültem?
Aztán megláttam a plakátokat a kapun:
”…Szerda este, 2010. július. 15-én 20 órai kezdettel a tábor negyedi Sóhaj bárban zongoraest…”
Nem kellet tovább olvasnom, tudtam, hogy az az én kocsmám az én zongorámmal. Hirtelen izgatott lettem, elkezdtem rohanni, megengedtem a kádban a vizet, gyorsan felléptem még a Messengerre, beszéltem Borókával, el akartam mondani, de nem tudtam volna úgysem elmagyarázni, így csak annyit mondtam, hogy a kedvenc zongoristám lesz, azért izgulok, bár nem tudtam ki lesz a zongorista, nem olvastam, és nem is érdekelt. Csak a zongora.
Ott álltam, zuhogott az eső, teljesen eláztam, próbáltam vigyázni a hajamra, meg a sminkemre, szép akartam lenni, tetszeni akartam – nem tudtam, hogy kinek de éreztem, hogy engem vár. Beléptem, szépen rendbe szedték a helyet erre az estre és elég sokan voltak bent. Egy kis terem volt az egész, sarkában egy ütött-kopott fapulttal, 5 kis asztal volt meg 2 nagyobb. A két nagy asztalnál sokan ültek meg még három kisebbnél is, az egyiknél egy magányos részeg vénember ült, szánalommal töltött el ha csak ránéztem is, – talán ő is vár valamit ettől az estétől. Két szabad asztal volt, próbáltam dönteni melyikhez üljek le – amelyik közelebb van a zongorához…
Ugyanaz a pincér volt, mint múltkor. Zavart, hogy egyedül vagyok, de nem akartam hívni senkit csak magamnak akartam azt az érzést, önző voltam, és rettentő izgatott. A zongora nem szólt. Vártam, de eluralkodott rajtam az elkeseredettség, és a csalódottságtól ordítani akartam hogy „Hé, figyelj rám! Hozzád jöttem! Zenélj!” – de semmi!
Akkor belépett valaki az ajtón ki volt öltözve. A zongora felé haladt. Elkezdett lüktetni a szívem, nem, nem akartam, hogy odamenjen, az ott az én zongorám, ő ma nekem játszik nem nyúlhat hozzá senki! Leült a zongora elé. Hatalmasat dörgött kint az ég és úgy villámlott, hogy megvilágította az amúgy sötét kiskocsmát. Csend lett. A zongorista rárakta kezét a billentyűkre.
Nem a zongora szólt, nem ő zenélt nekem. Felálltam és kirohantam. Nem érdekelt, hogy zuhogott, nem érdekelt hogy hol vagyok, csak rohantam előre a nagy esőben, nem is láttam semmit. Egybefolyt könnyem az esővel, mely lemosta őket arcomról. Gyengék voltak az én apró könnycseppjeim a zuhogó esővel szemben, de én tudtam, hogy mit jelentenek: mély és erős fájdalom volt a szívemben.
Szerettem egy zongorát, őszintén, feltétel nélkül, és ő nem játszott nekem!
Lőrincz Eszter
Megjegyzés küldése