Amikor kiléptem az ajtón, már tudtam, hogy Londa újra itt van velem, újra bennem él. Minden egyes pórusom tudatosan lüktetette az információt, hogy újra változásban vagyok. Fréziából újra Londa leszek, újra elborít a vágy és a szenvedély. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy két emberként éljen, és uralkodjon az éjszaka felett. Legalábbis, nem mindenkinek adatik meg ez úgy, ahogyan nekem.
Tíz éves koromban jöttem rá először a változásra, amikor éjjelente álmatlanság kínzott. Akkor döbbentem rá először, hogy veszélyes vagyok, egy aljas kis ragadozó, de arra, hogy egy bomba nő, egy szenvedélyes, visszautasíthatatlan szerető lakozik bennem Londa személyében, csak jóval később döbbentem rá, valamikor 18 éves korom körül, ha jól emlékszem. Azóta már legalább három év telt el úgy, hogy kettős személyiségben tetszelgek a világ előtt. Nappal hű vagyok, igaz, értelmes, okos, visszafogott, s képes vagyok úgy szerelembe esni, hogy sohasem lábalok ki belőle. Racionálisan látom a dolgokat (kivéve a szerelmet) és végtelen intelligenciával rendelkezem. Mondhatni egy zseni bújik meg bennem, mihelyst koronáját felüti a nap a föld felett, és ártatlanságom vérében fürdik meg. Joggal gondolod, hogy képmutató vagyok. Amikor rádöbbentem az igazságra én is pontosan erre tudtam csak gondolni, és elvesztem a két énem között. De nappal már tudom, hogy a feladatom, hogy csendes legyek, mozdulatlan és szemlélődő. Meg kell figyelnem az emberek érzéseit, oda kell figyelnem rájuk, meghallgatnom őket, és eltűrni a naponta hozzám vágott szitokszavakat, hogy éjjel Londa megbosszulhasson mindent ezeknek az embereknek, vad szeretőként ráborulva kedveseikre. De reggel visszacsupaszítom egoizmusom gyökereire, és újra kezdetleges magokként süppednek el a virágágyások között, miközben a lelkemben tudom, hogy alig pár órával azelőtt éjfekete virágot hajtott zsenge águk. De azt hiszem így van ez rendjén. Megbékéltem önmagammal, és Londával is. Tudom, hogy mindketten én vagyunk, csak különböző személyiségünk a napszakok váltakozásával ütközhet ki igazán.
Egy pillanat, hallom a távoli toronyóra elüti az éjfélt, és forró vérem tudatja velem, hogy újra a szőke hajú istennő lettem, akinek bőrén elsápad a holdfény, s tűz gyullad körülötte. Elérhetetlen és izgató. Megismertem annyira az embereket Fréziaként, hogy tudjam, az elérhetetlenség izgatja őket a legjobban. Sokkal inkább képesek vágyni valamire, ha fantáziájukban még inkább kiszínezik azt. Az a legérdekesebb az egészben, hogy túl tudom szárnyalni a képzeletüket, s többet adni nekik annál a világnál, ami a fejükben született meg. Az első férfi, akivel találkoztam az utcán vánszorgott a megrészegítő pillanattól, amikor meglátott engem. Tudtam, hogy szép vagyok, nem kurvásan kívánatos, hanem egyszerűen gyönyörű. Ma újra hűtlen lehetek, úgy ahogyan tegnap éjszaka, s tudom Frézia semmire sem fog emlékezni az egészből, mert úgy intéztem, hogy agyának azon része elnémuljon, melynek tudomása van arról, hogy minden éjjel más férfival bújok ágyba. Nem bírná elviselni a fájdalmat, ha tudná, hogy megcsalja Jaket, vagyis hogy én megcsalom, de tulajdonképpen együtt tesszük, csak ő nem tud róla teljes valójában. Amit érzékel az egészből az csupán annyi, hogy gyönyörű szép, kívánatos, és imponál neki, hogy bármelyik férfit megkaphatná, akármelyik szerelmét birtokolhatná, amikor én vagyunk. De Frézia gyenge, túl hűséges és odaadó ahhoz, hogy talpon maradhasson ebben az öntelt emberekkel teli világban. Ha tudná, hogy ezek a szerencsétlenek ebben a bárban még élvezik is hogy kihasználom őket…! Azonban az is igaz, hogy akkor is elítélné, amit csinálok. Neki az egészből csak az érzés tetszik, hogy felfigyelnek rá, és istenítik pillantásaikkal. Így egészül ki teljesen elnyomott személyisége. Nem is gondolja milyen érzés, amikor heves szeretkezés közben a tűzben égő férfi kezei szinte a húsomba vájnak, és belehalunk az élvezetbe. Nem tudja milyen, mert sosem akarta felszaggatni azokat az istenverte rácsokat önmaga körül, sosem akarta letépni a láncait, inkább meggyötört oroszlánként tűrte a cirkusz által ráruházott megaláztatást. Néha, felbosszant a személyisége, ahogyan tudom, hogy másokat is. Alkalmanként irigy vagyok rá, hogy ő tiszta, mint a hó, és én vérpecsétektől áztatott kendőszerű foszlány vagyok csupán, ami minden hajnalban szertefoszlik. Én vagyok az a kielégülés, amire minden ember vágyik. Személyiségének szárnyaló része. A kettőnk kapcsolatában egy dolog nem vált világossá számomra: hogyan maradhat ép a teste, amikor minden éjjel pusztítom alkohollal, cigivel, drogokkal. Ő mégsem érez semmit az egészből, amikor reggelre visszaalakul. A legjobban azt az állapotot szeretem, amikor éppen egyikkünént sem vagyunk teljesek, amikor félig én vagyok, félig pedig ő. Azt hiszem az a néhány perc, az a fél óra az aranyközépút, amit elvesztettünk. Olyankor érzem, hogy beszélgetünk valamiről, amit mindketten fontosnak találunk. Nem hangosan, csak úgy gondolatban, és a válaszok is csak teljesen megérzés szerűek, de tudom, hogy Frézia szeret engem minden rosszaságom ellenére, viszont borzalmasan fáj, hogy felnéz rám. Becsülendőnek tartja azt az életet, amit én élek, pedig ha tudná milyen féltékeny vagyok az ő tisztaságára és ártatlanságára és irigylem a naivságát, hogy bízik bennem, s abban hogy hű voltam az ő helyében is Jakehez, pedig ha tudná, hogy mi mindenre használtam fel a testét a tudta nélkül, hogy mennyiszer volt hűtlen anélkül, hogy tudomása volna róla…
S mire letelt az éjszaka, álmok és alvás nélkül, újra Fréziaként néztem a napfelkeltét. Tudtam, hogy Londa nem csinált butaságot. Ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, nem tenne olyat, ami engem bántana. Végül is egész éjszaka ott voltam, valahol elnyomva a szíve alatt, hallgatva annak apró remegésit, amikor rádöbbent, hogy ott vagyok. Az elégedettsége belém szállt, amikor megbámulták kebleit, és rövid szoknyája alatt gömbölyödő combjának vonalát. Szerettem volna ilyen lenni, vagy legalábbis egy kicsit ilyen, így megnyugodtam, hogy valahol bennem él a rosszaság… Milyen nevetségesen hangzik. Szavamra mondom, olyan érzésem van, mintha egy álszent, buta lány lennék, aki jónak hiszi magát közben pedig egy romlott senki.
Miközben a pirkadatba vesztek szememnek apró fénypontjai, Jake mögöttem állt, és testemhez simulva cirógatta végig vállam vonalát, miközben belecsókolt a nyakamba.
– Azt hittem sose érsz haza. Jó sokáig voltál a szerkesztőségben ma éjjel is.
Ne haragudj! – suttogtam és elborított a szégyen, mert neki sohasem mesélhettem Londáról.
Így azt gondolja, hogy a szerkesztőségben dolgozom még éjszakánként is. Nem szokott belegondolni abban, hogy esetleg a bárokat járom, valaki más személyében, mert ha nem velem történt volna, biztos, hogy a képzeletemben sem merülne fel ilyen butaság, ahogyan az övében sem. Bízott bennem, és tudta, hogy hűséges vagyok, éppen úgy, ahogyan én megbíztam Londa hűségében.
– Ne butáskodj! Nem haragszom! – suttogta a fülembe, ajkait végigjáratva a fülcimpámon, és a vágyódás sóhajait lehelte fülembe.
Orrának vonala végigaraszolt a hajam vonalát kísérve a nyakamon, mélyen magába szívva az illatomat, ami az éjszakázás ellenére az én tiszta illatom volt, nem Londa szenvedélyes és érzéki illatfelhője.
Szeretlek! – szembefordultam vele és mélyen a szemébe néztem.
Mielőtt ő is kimondhatta volna, a szájára tettem a mutatóujjamat. És halkan megkérdeztem:
– Nem baj, hogy ilyen vagyok? – suttogtam remegve.
– Mire gondolsz? – mondta mosolyba futott ajkakkal.
– Nem zavar, hogy nem vagyok olyan, mint azok a lányok a bárból, akiket korábban ismertél?
– Ne viccelj! Ha azok a lányok kellettek volna, nem lennék most veled.
– De valaha kellettek. Nem hiányoznak?
Elgondolkodott, és meredten nézett kifelé az egyre felfelé araszoló napba.
– Nos lássuk csak…– tűnődő arckifejezést vágott – nem, egy cseppet sem!
– De biztos vagy benne? Elég vagyok én neked?
– Hidd el, hogy te sokkal többet adsz nekem, az élet minden területén, mint azok a lányok adhatnak bárkinek is. Többet érsz náluk, mert te vagy a végtelenben csapongó pillangó, aki szárnyaival simogat, és nem pedig a vad oroszlán, aki szétszaggat a karmaival. És nekem éppen erre van szükségem, rád… – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet – Most már mondhatom hogy szeretlek? – törte meg egy őszinte és kisfiús mosollyal az elpityeredős hangulatomat.
Csak bólogattam némán, mert nem tudtam felelni neki, nem tudtam kimondani semmit, annyira őszinte volt az a pillanat kettőnk között.
– Szeretlek! – suttogta, és megcsókolt.
Ez volt az egyetlen olyan ölelés a világon, ami betöltötte az egész testemet, és egyetlen kézből, hirtelen száz termett a hátamon, védelmezően körbeölelve az egész lelkemet.
Hallottam odabent, hogy Londa is örült, valahogy ő is boldog volt. Jake pedig az ölébe vett, és az ágyra helyezett puhán, óvatosan. Minden egyes együttlétünk olyan volt, mintha először csinálnánk, éppen úgy vigyázott rám minden alkalommal. S ekkor jött el a pillanat, amikor megtanultam kontrollálni Londát, s hevességét kamatoztatni az egyetlen, számomra létező férfival való szerelmeskedés közben. Londa elégedett volt, hogy újra egyek vagyunk, s megtaláltuk az arany középutat, hogy lehetünk egy testben egyszerre ketten, és hogyan segíthetjük egymást a mindennapok során. Azóta ugyanolyan maradtam, mint azelőtt, csak Londa hevessége, szenvedélyessége mostanában az én külsőmre is kiült, az én személyiségembe is belekeveredett. Jake nem vette észre a változást, mert ő mindig is látta bennem Londát… csak én nem láttam őt magamban.
Konkoly Ramóna
Megjegyzés küldése