(Vallomás)
Szeretet = Isten, Sors, Természet, ki-ki döntse el a saját világnézete szerint
***
Egyszerűen azért, mert a Szeretet velem és nekem űzi a legjobb tréfáit, hozzám és nekem küldi legjobb tanítványait és hírnökeit.
Mondhatják egyesek: boldogságom önzőségen alapul, érzéketlenségen, mert mások tragédiáit nem veszem figyelembe, hogy lehet az Ember manapság boldog? Mégsem hatódok meg, nem érzek boldogságom miatt lelkiismeretfurdallást. Sajnálom, de más véleménye alapján nem tudom magamra erőszakolni az együttérzést, ez belőlem kell, hogy fakadjon. Vannak olyan esetek, amikor pitiánernek tűnő események csordítják túl a szívem, milliók tragédiái viszont hidegen hagynak. Fájdalmam szintje és mélysége mindig attól függ, hogy a tragédia okozásában mennyi szerepe volt a Szeretetnek és mennyi az Ember döntésének.
Ha Ember követi el a hibát (ami jellemzőbb), nincs bennem oly mélységű tragikusságérzet, ha viszont a Szeretet okozza a bánatot, bizony, megsiratom az Embert. Mert lehet, hogy megérdemelte az Ember a leckét, de nem tudom, tanulni fog-e belőle, megtalálja-e ennek alapján visszaútját a Szeretethez, s ezentúl át fogja-e jobban gondolni a döntéseit. A halált és az ebből eredő veszteségérzetet sem tudom tragikusan felfogni, mert meggyőződésem szerint csak a testünk kerül az Anyaföldbe, hogy átalakuljon, míg a magvunk tovább él.
Velem Szeretet folyton viccelődik, de bezzeg vannak olyan esetek is, amikor keményen, tárgyilagosan és kíméletlenül csap a fejemre. Amikor megtörténik a fejbekólintás, nem értem, miért történik, s míg régebben ilyenkor különböző szakkönyveknek jártam utána, vagy esetleg segédeszközöket, tanácsadókat kezdtem keresni problémáim megoldására, mára már az Időre hagyom, hogy megkapjam “büntetésemre” a választ. Néha pár perc múltán megértem a kellemetlenség okát, de vannak olyan fejbevágások, amelyekre csak jó néhány évtized múltán jövök rá. Csak nemrég ismertem fel, hogy valójában mindezek nem büntetések, hanem inkább útmutatások voltak, döntéseim helytelenségére való figyelemfelkeltés. Ebben a kapkodó, idegbajos világban sokan azonnal, most, rögvest kérnek választ minden tettükre és minden rossz eseményre, kapkodnak a szamárlétrán felfelé, amely szamárlétra viszont nem oktalanságból kapta nevét. Engem a Szeretet megtanított, hogy beszéljek vele és figyeljek arra, mit üzen.
A Szeretet viccei között a saját lejáratásaim azok, amelyek nem csak másokat, de jómagam is felvidítanak, képes vagyok saját magam kívülállóként látni. Ezeket az esetlenségeimet sokan ismerik. Léteznek azonban Szeretetnek olyan szép üzenetei, tanításai, amelyek csak nekem szólnak, személyreszabottan, s ezeket jelen írásomban osztanám meg, mert egyrészt elérkezett ennek az ideje, másrészt, mert meg lehet ezekből az esetekből tanulni, nem minden büntetés vagy díjazás, a Szeretet nem így működik, nem ilyen egyszerű képlet.
Az egyik vígasztalását és csodáját akkor mutatta be nekem, amikor krumplifőzelékhez pucoltam a konyhai szekrényben talált, szerény mennyiségű burgonyákat: csupán négy-öt szem krumplim volt, s a legnagyobb (amely a főzelék lelkét, színe-javát képezte volna) picit sérültnek tűnt, mintha a földműves a kapa élével megkarcolta volna. A karcolás nyomán kettévágtam, s elsírtam magam a látványtól: egy gyönyörűen kifejlődött lepke maradványai voltak benne, egy lepkéé, aki a burgonyában született, harcolt az életéért, nem látta a napvilágot, végül feladta és kimúlt… Elfelejtettem éhségem, nyomorúságom, egyre csak a lepkét sirattam szenvedése miatt… S míg néhány perccel korábban a korgó gyomrom foglalkoztatott, keseregtem, a Szeretet küldte kicsi hirnökét…
A fentiekben leírt szomorú eseménnyel szemben a Szeretet a legnagyobb tréfákat mindig akkor űzi velem, amikor a konyhában serénykedek és amikor már alig van élelem a fridzsideremben.
Humorérzékének határtalanságát akkor ismertette meg velem a legképletesebben, amikor lencsefőzeléket szerettem volna készíteni. Soha nem szerettem a lencsefőzeléket, egyrészt, mert anyám, nagyanyám furcsán készítették elő, kesernyés ízük volt, azonban néha az embernek vágya támad a gyermekkorban utált ételek újraízlelésére, ezért megkíséreltem a saját ízlésem szerint elkészíteni, ezért egyik este beáztattam a lencsét annak reményében, hogy másnap reggel megfőzöm. Csakhogy: másnapra a lencsék kicsíráztak (!). Nem tudtam mit tenni, nem szoktam ételt kidobni, hát megfőztem a lencsecsíra főzeléket. Ilyen jó lencsefőzeléket én életemben nem ettem! Sőt, lencsecsíra főzeléket kaptam, nem akármi…
S ha már Szeretet ilyen jókat főz nekem, megemlíteném azt is, hogy bármikor ételt készítek és nem sikerül, tudom, hogy egyedül készítettem elő, csupán megszokásból, rutinszerűen, és nem volt benne sem a szívem, sem a lelkem, de még a segítőtársam sem. Ha viszont ízletes az étel, tudom, hogy Ő is itt volt, figyelte, hogyan kotyvasztok, s a főztömért, engem ért dícséret ilyenkor csak átfut a szivemen, egyenesen Hozzá.
Közvetlen tanításait leginkább a házikedvenceim és a növényeim közvetítésével üzeni nekem, Embereken keresztül régebben nagyon ritkán, manapság már egyre többször. Hírnökei között voltak mindazok a lepusztult növények, amelyek már sikongva könyörögtek a kimúlásért, amikor hozzám kerültek. Nálam összeszedték magukat és úgy elkezdtek búrjánzani, hogy a pici lakásomban rövid idő elteltével már meg sem tudtam mozdulni, főleg télen, amikor az erkélyemről be kellett hoznom az érzékeny gyökerű, déli eredetű virágokat. Az effajta tanítások nem csak jelenlegi világos lakásomban értek, hanem még akkor, amikor egy egyszobás, udvari, sötét lakásban éltem, s erős napfényt igénylő növényeket ápoltam. A növények rendszeresen és fokozatosan kezdték elvenni tőlem életteremet, ilyenkor magamban sziszegtem-káromkodtam egyet, de nem komolyan, és folytattam a növények ápolását mindaddig, amíg egyiknek-másiknak a lakásom területe túl kicsinek bizonyult és ezek után elajándékoztam őket, s jöhettek a következő pusztulásra ítéltetett növények.
Házi kedvencnek Szeretet mindig vagy elesett állatot küldött elém, vagy egy teljesen tiszta lelkületűt, és mindegyikőjük hamarosan átvette tőlem a szeretet- és figyeleméhes tulajdonságot. Még az átmenetileg, nagyon rövid időre örökbefogadott állatok is mintha megbolondultak volna nálam vagy tőlem, amikor hazavitték őket, úgy kellett őket visszanevelni a saját eredeti gazdáik szokásaihoz, ami – a visszajelzések alapján – néha igen nehéz feladatnak bizonyult.
A házi kedvenceim egyébként érzékeny, sajgó pontjaim, mert mindegyiktől el kellett búcsúznom, de amíg velem voltak, mókákkal, bosszúságggal és aggodalmat ébresztve bennem oktattak. Mindegyikőjüket nem említeném, de kettőt mindenféleképpen: Thea kutyusomat, egy fajtatiszta beagle-t, aki szinte majdhogynem megszólalt, s minduntalan zavarban volt, amiért különbözik tőlem, mert értette, hogy másmilyenek vagyunk és más nyelvet beszélünk. Rendszeresen dacoskodott velem, veszekedtünk is rendesen, de mindig megérezte, hogy mikor jöhet pitizni, mikor van szükségem egy bújásra, egy szemcsillanásra. Szemtelensége határtalan volt, papucsaim lassan el-eltünedeztek, a bejárati ajtóm tapacírungját is szépen lemarta, mégis úgy belopózott a szivembe, mint egy kis cserfes gyermek, aki bármit tesz, mégis csak az ember szívében marad. Vendégeimet rendszeresen körülrajongta, ölükbe ugrált, nyalogatta őket, olyan figyelemmel és előzékenységgel várt mindenkit, amilyen vendégvárásra- és szeretetre én jómagam addig képtelen voltam. Amikor pedig beteg voltam, gyermekként bújt az ölembe, szinte kérte, ne adjam fel a harcot a kór ellen, mert ő még nálam is gyámoltalanabb… S amíg Thea kutyusom velem volt, Szeretet általa szórakozott velem, szórakoztatott engem, általa minden erejével igyekezett életemben rendet és rendszerességet hozni.
A másik házi kedvencem (a több tíz közül) egy japán kishörcsög volt, akit egyik ismerősömtől kaptam, mert éjjel-nappal kiabált, panaszkodott, és ezzel az őrületbe kergette mind a barátomat, mind a többi házikedvencét. Közösen ugyan Idegbetegnek neveztük el, azonban hamarosan átkereszteltem Tündérkének. Szobám legnyugodtabb zugába tettem terráriumát, s hagytam, kiabáljon, amennyit akar. Néha-néha odamentem hozzá, beszélgettem vele, s ilyenkor elhallgatott. Csak az első két napban ordított torkaszakadtából, harmadnap síri csend következett, olyan csend, amitől megijedtem: talán elpusztult. Sokáig matattam a vastagon beszórt alomban, mire megtaláltam a kis fekete szemű, fehér szőrű csomagot, aki nyugodtan, egyenesen a szemembe nézett… Sokáig élt, tovább, mint az átlagos japán kishörcsög. S időszakonként olyan maratoni futóversenyt rendezett, hogy alig győztem bekeríteni. Utolsó napján, egy forró nyári napon, haláltusájában is végig a kezem melegségét kereste, s habár már nem látott, ott kellett ülnöm mellette, kezemet a terráriumban lóbálva, hogy érezhesse, mellette vagyok, mert ha egy pillanatra elhagytam, sírni kezdett… A kis tanító megtanított, mennyire fontos lehetek másnak.
Miért mosolygok?
Mert a boldogságtól, szomorúságtól függetlenül ott bújkál a Szeretet. S ott van egyedül értelme annak, hogy létezzek, ahol Szeretet is van. Szeretet pedig mindenütt ott van.
Hornyik Anna
Megjegyzés küldése