A nő, ki inkább volt jelentéktelennek mondható, mintsem szépnek, a szombaton is dolgozni kényszerülők fáradt vonásával lépett be a metrókocsiba. A szerelvény enyhe rándulással suhant be az alagútba.
A feje fölött lelógó foggantyúba kapaszkodva, rezzenéstelen arccal vette tudomásul a poros, sötét ablakból felé visszatükröződő képet.
– Ismét rám rakódott pár kiló – futott át az agyán – és persze a karomon látszik a leginkább…no meg az arcomon…kevesebbet kéne nasizni…és a hajam, hát igen, csak lóg, se fazonja, se fénye…a fehér térdig érő szoknya sem a legelőnyösebb választás ezekre a sonkás lábakra…
Batthyány tér. A gondolatok tovarebbentek a metróval együtt, ő pedig sietős léptekkel megeredt a hév felé. Szombat esti kerti parti várja a családdal, barátokkal együtt. Már mindenki biztosan ott lesz, mire odaér…mindenki…
A nő, kinek élete inkább volt hétköznapi, mintsem érdekes, őrizgetett egy maréknyi kamaszos álomképet a szívében. Ez az álomkép volt számára a pezsdítő öböl sekélyes napokon. Csöppnyi buta rejtély, amiről soha nem beszélt senkinek, még a barátoknak sem. Nem akart csorbát ejteni az elvárások alapján róla kialakult képen.
Hiszen ő volt – az anyu készen van már az ebéd…megvetted a füzeteket amit kértem…kimostad a kedvenc pulcsimat, mert holnap azt szeretném felvenni…
És ő volt az is, aki – drágám kivasaltad az ingem…hová raktad el megint a zoknimat…csak nem fáradt vagy, pedig ezen a héten még csak kétszer…
Lehetne még sorolni munkahelyi, barátnői, gyermeki szerepeket, mik szorosan satuba fogták, dobozba zárták, s felcímkézték a lelkét.
Csak a kis álomkép volt érinthetetlen, melyben egy férfi volt, csillagokkal a szemében. Csillagokkal, amilyet az ember a képzelgés fényeivel fon meg vékony aranyszálakból úgy, hogy azt csak ő láthassa.
A meleget lehelő aszfalton hangtalanul lépdelt fel a ház felé, meg-megigazgatva a kelleténél fentebb csúszott fehér szoknyácskát a térdénél, majd lágy mosollyal az arcán lenyomta a kilincset. Hirtelen zajosan nyüzsgő, nevetgélő világ hatolt a tudatába, egy kert, ahol a barátok kisgatyában, fürdőruhában, vizesen szaladgáltak, napoztak, vagy bográcsot kavargattak hosszú, sárgult nyelű fakanállal.
Elöntötte a boldogság, tudta, itt leteheti a világ gondjait, az aznapi fásultságot néhány órára.
Szemével izgatottan keresett valakit, majd mikor megpillantotta, alig tudta palástolni zavarát. Tettetett higgadtsággal üdvözölte Őt is, csakúgy mint a többieket. A viszontmosoly úgy érezte, hogy tovább tartott a kelleténél, de meglehet, csak képzelődött.
Bohém délután volt és tiszta szép borozgatós este, kevéske politizálással, tarka humorral, időnként elcsent pillantásokkal a másik szemében.
A társaság lassan fáradni kezdett, s az utolsó poharak kiürítésével egyre fogyott a még ébren maradni szándékozók létszáma. Hiába no, már senki sem olyan fiatal, mint azelőtt…
A kihűlt fűszálak simogatásában már csak két ember duruzsolt a fehér műanyag kerti székekben. A szomorúfűz hosszú karjaival körbeölelte jelenlétüket az éjszakában. A nő tudta, hogy ami most jön, azt felejteni kell majd, hogy amit dobol a szíve, lüktet a halántéka, perzsel a bőre, az bűn, nem helyes. És mégis…
Feltette lábát a férfi székére, hagyta, hogy a kis fehér szoknya fentebb csússzon a kelleténél. Fejét kacéran hátravetette, s gyöngyözően kacagott a férfi humoros történetén.
A mosolygós elbeszélés a végéhez ért, a csend elhevert a kertben. A férfi sóvárogva nézett a meleg szempárba, mely úgy ölelte át, mint sziromlevél a porzókat, gyengéden, odaadással…
Majd lassan, egy végtelenbe elhajló pillanatban tenyerével átfogta a nő tarkóját, ujjait belesüllyesztette a meleg pihékbe, s hosszan szenvedélyesen megcsókolta.
Ezt a csókot csak egyszer lehet elcsókolni, s csak egyszer lehet megélni az életben, ezt tudták, hitték mindketten, s hagyták, hogy a boldogság átkarolja s messzi hamis vizekre ringassa őket ezen a fülledt nyári éjszakán. Hétfő reggel a nő, aki inkább mondható szépnek, mintsem jelentéktelennek, két csillaggal a szemében ébredt, reggelit készített a családnak miközben vidáman dudorászott. A gyerekei meg is jegyezték:
– Anya, csak nem új a frizurád?
Erre már a férje is felkapta fejét az újságból és saját maga is meglepődött azon, hogy ottfelejti hitvesén.
– Drágám, ma különösen szép vagy… – mondta, s azzal kortyolt egy jólesőt a forró kávéból.
Bernárd Emese
Megjegyzés küldése