HIVATALOS EREDMÉNYHIRDETÉS A VIDEÓBAN:
Nyertes pályaművek:
Hrabovszki Diána: Este
Ellentmondás-szülte kesergő árnyék:
játék-rontó, szépszemű lány épp
hazatart, nagy a baj, mit akart
volna, ha végigmondja
a kitakart
dialógusból az obszcén szavakat,
hogyha kihagyjuk a lényeg lemarad,
vagy lehazudjuk a csillagot, ami már
hullani készült, ilyen ez,
vele jár.
Múlni igyekszik a rámnőtt akarat,
maradok, hazamész, lepkét madarat
görget a gyomrod, a torkodon megakad
a szó, ami tagadható.
Belesajgó
szívvel száll fel az éjjeli buszra
láb a pedálra, pedál letaposva,
nem vár a sofőr, ő meg le nem ül,
nem marad itt velem,
inkább menekül.
Tíz körmévél marja a karfát,
zajokat lát és színt hall, tarkát
álmodik éppen és én meg nézem,
akár a filmeket
értem egészen.
Az aszpirin nem hat kamutünetekre,
holnap is pontosan ide születek le,
ugyanúgy jössz és ugyanúgy várlak,
nulla beugró,
nyitva a tárlat.
(Addig meg minden a régi marad,
mindenre volt és lesz mentség.
Megértethetnéd végre magad,
Én meg akár fel is nőhetnék.)
Jóna Dávid: koldus az éjben
az álmom néha magához kéret,
a száműzött remény érvei jók,
az ösztönöknek szép elégtétel,
a kikötőt felejtő búvárhajók
mázsás hitének dől be a rítus,
levét ereszti, ha szorít a prés,
ujjbegy ha néha porba is rajzol,
átmenet lesz, nem megérkezés
koldus zsebében ott lesz a holnap,
miközben gyötri a penészes múlt,
virrasztott szemnek hideg a reggel,
árnyékot látott, hát utánanyúlt
megszokást féltő voltaképp ember
törékenységét védi a csend,
homokba ásott fejjel nem hallja
a vétkező múltat mi jelent teremt
kőpadlón koccan az üres pohár,
tompa magány, ha alámerül,
itt hagyott mondat ránt le a mélybe,
s a kobalt-kék éjben ellenszegül
a nyugalom csikkjét tapossa más is,
parazsát veszti az élet megint,
fekszik a földön a kidobott lélek,
káromkodik egyet, s megint beint
kidobott paplan, zacskó a zoknin,
kartonra feküdt újra az est,
rongyos felhők alatt a város,
koldus a lélek, koldus a test
Lukács Izabella: Ma
Ma csupán röpke gondolat vagy,
némán átszökve a függönyön.
A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy,
és én újra emlékedbe ütközöm.
A párkányon ülsz, onnan nézel,
rád mosolygok és felöltözöm.
Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel,
de kihűlt mostanra ócska ösztönöm.
A férfiak gyakran túl kéjesen mondják,
hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll,
kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem,
de azt akarom, hogy te sohase láss szebben!
Akkor tekints, ha remeg a comb, és
minket nyúz cafattá a feledés,
s előtted bátran lehull fakó bőröm,
összes foltom elkenődik és pöttyöm
szétgurul. Együtt keressük halkan aztán,
hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc,
és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán,
ha elmúlt az egész élet, s vele a románc.
Üres az ágyam. Velem a szoba
rikoltva üvölt már át a füstön,
hogy miként lehettem ilyen ostoba...
Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön
bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki
ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom.
Buta vagyok, hagytalak menni,
és hiába futok már vakon.
Ujjamra halva ég a cigaretta,
és szemembe fagy csendben az esti könny.
Neked adom, ó, mindenem ma!
Szeretkezz velem, Édes Közöny!
Mikus Vilmos: A senki fiáról
Senki fia sétál
egy kietlen parton,
oszlopnak, ha téved,
ennyit mond: - Ó, pardon!
Senki fia játszik
egy halott kutyával,
csontot is vet neki és
nevetgél magában.
Senki fia éhes,
szel egyet magából,
a kutyát is kinálja, de az
nem eszik a "tálból".
Senki fia alszik,
álmában egy herceg,
csoda-palotákkal, meg
kincsekkel henceg.
Senki fia sétál
egy kietlen parton,
oszlopnak, ha téved,
ennyit mond: - Ó, pardon!
Senki fia vérzik,
megvágták egy késsel,
ő nevetve nézi és szalad:
- Úgysem érsz el!
Senki fia játszik...
mivel(?) csak magával,
sebeit nyalatja egy
rongyos utcalánnyal.
Senki fia alszik,
álmában egy herceg,
dobozba bezárva
a halállal henceg.
Nagy János: Kócos vitéz
Csillagot hizlal a távoli égbolt,
angyalok ülnek a semmi falán,
éjjel a szilvafa ága is kék volt,
pillanat tűnik el végleg talán?
Rám nevet, halkul az éj puha szárnya
tapsol a csendben a szunnyadozás,
álmait írja a régi kaszárnya,
most hol van hát a bor,... szórakozás?
Lobban a lángja a sejtelmes fénynek,
alszik a város, - az éjszaka kiált,
rém alak surran a meghalt remények,
vágyak nyomában, - ha jó éjt kívánt!
Csendes az éjjel, a fényt vigyázza
gyermeki szívvel a kócos vitéz,
múlik a fájdalom, csillapul láza:
édesen alszik el, bár ha kinéz…
Dobban a szív szava, számol az óra,
felleget kerget egy vándormadár,
virrad a hajnal, ma végső szóra
- tűnik a francba a csúfos halál!
Pánti Mária: Álomcsere program
Felfogtam, hogy ebből se jár.
Nem ezért volt, nem ez a nyár.
Sem a másik. Ez se, az se
Fakéreggé fázott lepke
csak a tegnap.
Csak az múlna el.
Csak a ma!
Csak az sem felel.
Fülel inkább holnapokra
Mindig másra, nem egymásra.
Az álmok nőnek nagy rakásra;
Válogassam színek szerint,
kimossa a gép reggelig (?)
Teregetem, hajtogatom.
Halogatom. Elpakolom. Előveszem,
méret szerint rendezgetem.
Túl nagy álmok hálóingnek,
Túl színesek konténernek.
Túl szűkeket nyújtogatom,
ha elég nagy lesz, neked adom.
Elcseréljük. Viszont látjuk.
A viszont látás néha átok!
Tudod? Tudtam!
S csak azért is odaadtam.
Szöllősi Bernadett: Műveletek
A szív macska-egér játékot űz:
van, hogy teljesen kivon magából.
Ilyenkor marad utánad az űr
és nem kér semmim a világ zajából.
Néha meg belőled magához ad mindent-
azt is, amit inkább megtartanod kéne.
De akkor nem lenne miért szidnunk az Istent
és nem kopna a szemünknek se fénye.
Kivon minket mindig, aztán összead.
ruhák – évek, mind csak halmazok.
Rajtunk kívül-belül minden összehat…
Ebbe bele még hányszor halhatunk?
Tamaskovics Róbert: Sátramba csillagnak
Dobogásod halk, éhes félelem.
Szemed nem talál, arcod kémlelem.
Menekült idő, neki a világnak,
sötét nyomodban kopók zihálnak.
Bekerít az éj. Simuló átok
utól ne érjen, érted kiáltok:
Állj meg! Karomba foglak, mint
elvadult rókák tekintetét.
Sátramba költözz be bátran!
Csillagnak magánya hajol feléd.
Kit a hajnal vár, kit a tétlen szó.
Könnyed átölel, félni volna jó.
Néma éveink táncba rejtsük el,
fussanak velünk, ha menekülni kell.
Fáradt gondolat fekhelyét veti,
álma ráhajol, s odasúg neki:
Állj meg! Karomba foglak, mint
elvadult rókák tekintetét.
Sátramba költözz be bátran!
Csillagnak magánya hajol feléd.
Állj meg! Karomba foglak, mint
elvadult rókák tekintetét.
Sátramba költözz be bátran!
Csillagnak magánya hajol feléd.
***
Akiket a mezőnyből kiemelnénk:
Mezei Marianna: hová a lelkek...
hová a lelkek vissza-visszatérnek
s néma sóhajok az égig felérnek
hol megtöri a csend szíved ritmusát
s önmagaddal vívsz késő-lázas tusát
honnan gondolatban hosszú útra kélsz
s enyhet sebeidre Istentől remélsz
hol titkodat megőrzi a kies táj
s nem tudod elengedni mert nagyon fáj
oda a lelkek vissza-visszatérnek
nyugtalanul bolyongnak de nem kérnek
hol bánatod örök magányba zár
s gyertyaláng lobban, ha a szél arra jár
és ha visszanézel nyomuk nem leled
hiába érzed hogy ott vannak veled.
hová az emberek gyakran betérnek
s örökös búval, fájdalommal élnek
hol szomorú szívek vigaszt remélnek
oda a lelkek mindig visszatérnek.
Albert Zsolt: Papírmadár
Aludj mellettem
s halkuljon az est
lapozzon az emlék
hamvadjon ma el,
lélegezz mélyen
sodorjon álom
napból szőtt
lepedőráncok
ringassanak el.
Az ajtó előtt
tedd le pakkod,
a fáradt tegnapot
száz lakattal
kulcsra zárva
a választ talán,
vagy biztos megkapod..
ha mellettem alszol
s gyengéden tova lököd
álmom láng tengerén
ringó ladikom.
Légy ott, hol véget ér,
elszakad
s izzik
kettőnk között
parázslik
a mindenség.
Lépj értelmem peremén
gondolataim habján
szivárvány buborék,
legyél lapjaimba zárva
papírmadár tintakék,
együtt evezünk
könnyes szemeid
háborgó tengerén.
Szuhay-Havas Marianna: Azt mondtad
addig itt ülsz, amíg elolvadnak a tükrök,
átfolyik rajtuk a valóság, az a másik,
így nem lesznek közöttünk többé apró trükkök,
a kimondhatatlan finoman szembemászik,
kikerülve a láthatatlanná lett foltokat,
tér és idő szeretkezéséből felszületünk,
egy magasabb régióban leszünk boldogak…
hiába, nem történt semmi, tovább figyelünk,
mozdulatainkban nyöszörög egy ígéret,
a tiéd, elfelejtetted vagy már emlékszel,
addig itt ülsz amíg elolvadnak a tükrök…
és így maradtak közöttük az apró trükkök
Böröczki Mihály: Hintaló
Néha röpülni volna jó,
suhogva, mint a hintaló,
mikor a sárga hold kerek,
és örül, mint egy kisgyerek.
Néha álmodni volna jó,
kilesni, honnan jön a szó,
cirógatni a sós szelet,
dúdolni, mint a tengerek.
S csak vergődök a semmiben,
a tejút hossza-széliben,
ahol sohase látható,
hogyan is leng a végtelen
az Isten útvesztőiben,
suhogva, mint a hintaló.
B. Tóth Klára: Pillérek íze
Hová tűnt a sok hajdani ereklye,
a méter-széles fafogú gereblye,
amivel apu vízből kikotorta
fél pár szandálom, és hol az a torta,
mit fiam készített húgának este
meglepetésként, szakkönyvből kilesve,
melyik lehet a legmodernebb design,
túl az építészet-vizsga optikán,
az ízekből rakott piskóta-pillér.
Hová lett a hús, mikor Miklós vízért
ment, hogy szomját oltsa, s elfelejtette,
a tarját hűlni a kútba engedte –
hová lett a vödör, hová lett Miklós,
s hol van Alaine, aki nemrég még itt volt,
kortyoltuk a kávét, tornácon ülve
s vizsgáltuk a térképet elmerülve,
merre visz útjuk; s hol a svájci rokon,
Jacques, kinek pincéjében Napoleon-
sisakot találtunk, s kamra hűvösén
felbukkant a régi kalapgyűjtemény,
hogy nevettünk, mikor fejére tette
a mexikói sombrerót, s pengetve
húrjait, elharsogott egy rancherát,
zsáknyi tüdejéből forró ének szállt
szíve hölgyének, hogy elcsuklott hangja,
de már fején kínai sáskalapja,
majd tizennégyes bőr pilótasapkát
húzott – favázas repülő divatját –,
s mikor davaj csaszit kiáltva toppant
elénk, tányérsapkás feje megroggyant
testére billent – a szíve vitte el,
nyugtatott az orvos, úgy megtelt örömmel,
nem fért több bele. – Hová tűnt a villám,
mi léket vert a tükröző pupillán,
hol kiáramlott szeméből az élet.
Visszavonhatatlan ízű ítélet.
Biró Erika: Nyomokban embert
Hol van a lelked?
Régi, kopott?
Nincs többé álmod,
másét lopod.
Miért is hittem?
Falánk a hit.
Falja a gőgöm
szilánkjait.
Mosom kezem!
Naiv kis áldás,
lyuk a zseben.
Nekem te túl jó?
Gőgöm nyakán
marad a csalfa,
csinált magány.
Legyél te innen
elérhető,
hangod, ha untat,
cserélhető.
Érts meg, ha embert
bennem találsz.
Nyomokban mogyorót,
allergiám!
Balázs Csilla Kinga: VégSzó
Gömböcként dagad az erős,
s a gyenge legalul
kezét csak ritkán tördeli,
míg vétkezni tanul.
Vakok lesik világtalan
próféták ajkait
s telt hassal pörgetik avas
jóslatok lapjait.
Paloták súlyos tornya áll
futó homok helyén.
A kő a kövön nem maradt-
megbillent tengelyén
a Föld és bomlottan forog:
levendulalevél,
ernyedt madár, tavasz az ősz,
zizegő nyár a tél.
Éjjel a Nap, Nappal a Hold
suttogva omm-ozik
s a hiénákkal új koncon,
új tájon osztozik.
Halott halat öklendenek
a néma tengerek,
az ember sáska, tarajos
vetésen szédeleg.
A rablótól tolvaj oroz,
fogat fogra cserél,
a holló szemre áhitoz,
here herét herél.
Új Edwárd királyok előtt
Ötszáz dilis dalol.
Túl hosszú már a dáridó,
a szolganép pakol.
„Jézus él, mint az oxigén!”,
zengi egy víg torok.
Mámoros a Halleluja:
„Megtértem, jól vagyok!”
Holt kőbe zárva könnyező
Madonna s gyermeke;
hűlt helyüket hívők helyett
az eső mossa le.
A pápa fentről prédikál,
hallgatják legalul
és sírásra görbül a száj
míg átkozni tanul.
Elönt a szer-etet, de kár,
hogy nincs hozzá kanál.
Öregisten tenyerében
az élet fényfonál.
Egy koszos utcán csap le rád,
a lélegzet kihagy –
falfirka csak az üzenet:
a megmentő
TE
vagy.
Bak Rita: Eltűntek a szörnyek
Eltűntek a szörnyek
Végre
A szomszéd hajléktalan az erdőben
Vidáman köszönt hajnalban
Próbál pozitív lenni
Mint mindenki úgy általában és mindig
Hiába hasad a faág
Mindennek szépnek kell lennie
Ezt kívánja tőlünk a rend
A csúnya is csodálatos, tudod
Tudnod kell
Különben áldozat leszel
Hűseges lúzer
Láss reálisan, ne álmodozz
Mert a helyes valóságérzékelés
Nagyon fontos, sőt
Hiszen
A szörnyeket már a szigetre szállították
Lúzer vagy, ha azt hiszed,
A bolt előtt ülnek
A mi kis jólétünket
Nem fenyegetik
Már eltűntek
A szörnyek
Megjegyzés küldése