ÚJ TARTALMAK

Hajgató Lázár - Édith dala



/Feleségemnek/

Ki későn ébredve nedves álmoktól értette meg, hogy soha nem fogja tudni a dolgok furcsa tűzét, sem fonákját, s kinek telehányt szíve két horizont között botorkál tétlenül, vágyát és könnyeit szárnyai idegen fehérjébe temeti. Talán óvó kart remél az el nem morzsolt imákért, vágyakkal takart gyertyacsonkokért, szerelemtől fájó vért, és csak annyi velőt, hogy a lélek zsilipek megteljenek, és talán – andalító, puha nyári estéken kilenc grammot a henye agyvelőn izzón feloldódó bujaságtól parázsló képzeletből is.

Attól tartok, hogy már nem leszek biztos többé abban, hogy valaki voltam, előtte. Szerelem, rúzs, eső, sodródó boros poharak és hálóingre tapadt ajkaim előtt – minden előtt. Tartom magam a fecnikre hányt mondatokban, el-elejtett szótagokban, mint az az édes itt hagyott báj az arcom mellett, már nem is próbálok beleolvadni, egyszerűen csak megnyugtat, ha úgy csodálhatom, mint valaki más béklyóit. A parfüm az évek múlásával elpattan a levegőben, otthagyva a gerincre rajzolt kecses vonalakat, elborítva az elmét, de a homályt megőrzi magának… Igyekszem nem suttogni róla a falaknak, hogy majd el kell menni az utolsó utazással, és az élet nem más, mint imáink visszatartása. A kettő egymás alternatív görbéje, egyforma perspektívitással a tenyérben.
„​Már megint elkésem” – ​gondolja magában Édith, aki egyébként vendéglátói diplomája után egy teljesen más jellegű cégnél dolgozik. Az ilyen különös váltások és döntések, tökéletesen árulták el személyiségének perfomansz attitűdjeit.
Édithről tudni kell, hogy igen sokat agyal az élet nagy dolgain, aztán természetesen, mindent másképp vezényel le. Számára az élet különös mágia.
Amint éppen várakozik az elágazóban, elsétál előtte egy kislány. Rövid, göndör barna hajú, zöld szemű kis angyal. Egy hatalmas fehér tojás jelmezben sétál édesanyával, akin tyúkanyó jelmez csúszkál.
„​Milyen aranyos” – ​gondolja magában Édith. – ​Ha majd kislányom lesz, én is farsangkor így fogok vele beöltözni.” Aztán egy pillanatra édesanyjára gondol, de a mögötte lévő autós dudája széttépi az andalító ábrándokat. Aztán belefutnak a körforgalom mögötti zebrába. Fék, szigorúan fék.  Édith csak áll a zebra előtt és elmereng, egy idős párt lát meg az utca másik oldalán. Tekintet a tekintetben, kéz a kézben.
„​Talán lesz férjem és én is így fogok vele sétálni.” – megbotlik az ajka a szavakat követően, így gyorsan hozzáteszi: „Hatalmas fehér tollas jelmezben​.”
Szerelemnek hívná a kecses rózsákat cipelő udvarlóit, a nyílt utcán, minden pillanatot, amelyben a női test végre megnyílik, hogy kivethesse vörös királynőit. Szenvedélyeknek hívná a hegedűt a forgószélben és gyengédségnek arca vonalán pulzáló érintéseket. Zenének hívná a parkokban felszakadt sóhajok ütemét, mert érintetlen és anyaságról álmodik. Olykor azt kérdezi magától, hogy milyen érzés lehet, ha belül élet lakozik, vajon melyik szeretett az. Szeretné megcsalni magát, már nem tetszik neki, ahogy táncol. Valójában belefáradt, hogy feltárja hajlatait az elosztogatott álmokért. Elszomorodik, mint nő és elmosolyodik az elpattanó pillanatban, mint gyermek.
Vannak sebek melyek nem forrnak össze.
Édith, ahogy egyre jobban elmélázik, egy nő áll meg mellette. Körülbelül egyidős lehet vele. Bár Édith szemtelenül fiatalabbnak tűnt a koránál. Főleg kötött rénszarvas motívumokkal díszített sapkájában.
Magas, fekete hajú, finom lilára festett tincsekkel. Exkluzív, érzéki finom megjelenés, szinte tökéletes eleganciával.
Idegen érzés keríti hatalmába – deja vu. Ismerős mozdulatok egy ismeretlen nőtől. Nem nézhet vissza, de deja vu-jének minden pillantását intenzíven érzi auráján.
 „​Miért nézhet ennyire? Talán, megint beleültem valamibe?”​ –​ gondolja.
– ​Feltételezem most azt a kérdést tetted fel magadnak, hogy beleültél e valamibe? – szólal meg finom suttogásként gyönyörű nő.
– ​Egyébként nem, nem ültél bele semmibe... – mondja, aztán eltűnik az ébredő város forgatagában.
Édith mereng, aranyosan, bájosan – de mereng. Figyelmezteti magát, hogy vezetés közben nem szabad. De az egész olyan, mint egy édes ájulás. Ismerős neki ez a nő. Mintha érezte volna már.
Mintha régóta érezné…
Idegeneket gyűrt a lelkébe, de az életnek van egy olyan pontja, amely visszaköpi az emlékeket.
Másnap reggel az autórádiójában, pont az a szám szólt, melyet drága édesanyja, mikor ő beteg volt, az ágyánál ülve dúdolt neki. Tovább kell menni. „Földvár felé fél úton” – Bródy János hangjától megrezdül minden lélek. Az emlékekre nem lehet emlékezni, az túl sok elveszett idő. Elindul a járdán, keresztül a nedves zöld fák alatt. Egyre csak azt a dalt dúdolja és dúdolja és dúdolja…..   
Ahogy tekintetét a járdakő, vonalfutásaira szegezi, megpillant egy virágot. Egy apró lila virágot. Árvácska.Leszakíthatná, és finoman beletűzhetné a hajába. Valamiért mégis úgy érezte meg kell hagynia a téli napfénynek.
Édith elkezd visszafelé sétálni.
Odalép a kávézó ajtajához, Számára ez olyan, mintha édesanyja kezét fogva belépne, gyermeki emlékei tisztására.
– Édith, gyönyörű név, csak nem az édesanyja után kapta?! – az  a különös nő volt, kinek még mindig furcsán remegett a tekintete őrajta.
– ​Bocsánat a zavarásért! Ismerjük egymást?
A nő csak mosolyog.                                    
– ​Talán, mindnyájan Földvár felé tartunk kedves Édith, nem gondolja?! .
– ​Beszéltünk már? ​–​ kérdezi.
– ​Nos… ​– ​a nő gondolkozik. – ​Nem tudhatom. ​– ​mondja és mosolyog.
 – ​Még kisgyermek    voltál, mikor utoljára találkoztunk. Azért nem ismerhetsz meg.
– ​Nos, igen, ezt most már lehetségesnek tartom.
– Tudod, néha be kell zárnunk olyan ajtókat, melyek nem engedik nyitva tartani az életet.
– Ezt nem értem.
– Nem is fontos érteni a dolgokat, elég, ha érezzük azokat. Tudod Édith, talán minden ébredés egy újabb álom.
A nő feláll és kisétál a mosdó felé. Édithtel forog a világ. Hirtelen felpattanik és a nő után fut – de mosdó üres volt… és a nő már eltűnt.
Álmai már nem selejtek. A szép szavak kiférnek torkából, elvirágoztak benne, elvitték levedlett szirmaikat a vihar napjai. Tekintete nem fehér, mint a feltámadás és nem fekete, mint a halál, egész egyszerűen csak áttetsző, akárcsak azok hangja és tekintete, kik szép, puha nyárestéken a szaxofonok hangja mellett ülve, szerelemről beszélgetnek.
Édith elkezd visszafele sétálni.
Az ajtónál egy levél, régi századfordulós motívumokkal díszítve és egy lila árvácska hever mellette. Óvatosan felnyitja a borítékot. Kihajtogatja a dombor nyomott papírokat, majd elkezdi olvasni.
„​Születési anyakönyvi kivonat”
„ H. Édith, Született: 1988. február 27.”
Katapultálás. Landolás. A racionalitást már nincs idő bekötni. Az ajtó kinyílik, de nincs ott senki..
 „​Vajon ő volt itt? Az a nő, állhat mindezek mögött? Talán én magam voltam? Ennyire magányos lennék? Vagy az egész csak körülleng, mint egy elfelejtett álom?” ​– elméletek folynak át benne.
Az érzések mélyén egészen halkan dobogott a szív. A nyílt szemű rebbenéseken keresztbe tett lábakkal ültek a gondolatok és mind Édithtet figyelik.
Hogy megnyugtassa magát, azt a régi dalt dúdolja.
Édith elkezd visszafele sétálni.
Félúton” – dúdolja magában, amint a gondolatába botlik. Abba a nőbe, aki első találkozásuk óta különös érzéseket kelt benne.
A nő elmosolyodik.
​Látom megtaláltad a papírt. Akkor talán, ideje bemutatkoznom. Vagy megismersz e nélkül is?
Ahogy a különös nő szájából kihullnak a szavak, a szemközti szoba antik szagú Orionjának hangszóróiból recsegve előbújik Édith dala.
Különös dolog a szeretet. Nem várt törésekben az idő palástján, bújik elő. Elsodor. Beléphetünk egy teljesen más uralomba, dimenzióba, körbe. Mintha a sorsunkban a technológiai forradalmaink óta lenne egy erős irányultság a teljesítés, a fejlődés felé. Talán minden még nem teljesedett be, még úton vagyunk. Az eszkatológia szerelvényeiről azért ne felejtsünk el néha leszállni, együtt lenni a szeretteinkkel. A tökéletesség felé állandó űzöttségben, nem szabad elengednünk az emberi kezeket. Az önzetlen, tiszta szeretet nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy vízjelként lobogva az idő mögött. Együtt kell cselekednünk lélekben, hisz csak így lelhetünk egymás szívében otthonra, hogy aztán egy régi dalt dúdolva, a másik kezében; tovasétáljunk a naplementében gyerekkori cukrászdánk felé. 




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes