Böröczki Mihály versei - Vakondország; Anyám most keserű; Cigányok fenékpusztán; Templombajárók

Vakondország

Vakondtúrásos ország,
hogy boronálja sorsát
szíve vízszintesére?
És hogy lesz a foszlottság
sárgálló búzakéve?
S mi lesz a Góliáttal,
ha izma-feszült háttal
küzd törpék birodalmán,
ki pörget jó beszédet,
ki vet a rosszba szépet,
s ki szédül meg hatalmán?
Mi kéz-kézbe fogódzunk,
magunkba hallgatózunk,
becsülve még a morzsát!
Jaj, vetni lenne kedvünk,
de beléd minek vessünk
vakondtúrásos ország?
Ritmust és dalt felejtünk,
parancsos rajtra lejtünk,
kikezd bennünk a kórság,
pénzt teszünk a vonóba,
Istennel leszünk jóba,
szőjük szemfedőnk gyolcsát.
Vagyunk jó ezer éve,
gúzst kötve, gúzsba téve,
s Alpok, Kárpátok alján
a talp marad – a talpán!
Szél fútta szerte népünk,
e körbebolygón élünk,
nem izgat bennünk nagyság,
de büszkén vagyunk itthon
vakondtúrásainkon,
s úgy hívják – Magyarország.

Anyám most keserű

Anyám most keserű.
Nehezedik rá árva szeretet,
fekete csöndje tegnapi szavaknak.
Kezével fölvert álmot simogat,
nézése hallgat, mozdulatait
a süveghegyű nappalok befödték.

Én gyerekmagam hószínű óriását
idézem fényre,
vezesse most anyámat,
mert kötéllé vastagodtak a szálak,
és lépések nem koppannak,
és nincsen hír az elmaradt utakról.

Anyám most keserű.
Míg küszöbre vert meleget keres,
egykori fényes hajára zuhog
imák és káromlások fehér ütése.

Cigányok Fenékpusztán

Az elhagyott állomás puszta kövén aludtak,
nyűtt pléd volt takarójuk, párnájuk kő.
Álmodtak föld-ízű szerelmet
óvó lélegzet vigyázta frissen fonott kosarak
vesszőillatában.
Augusztus egén tömérdek csillagok hunyorogtak,
fönt valamivel – a római kori erődítmény
huszadik századdá vakolt törpe falai
lestek álmos idegenséggel
a sziporkázó kék burok felé,
idelent két férfi, s a két asszony
kutyák melegített nyugalma.
Iszonyú csönd volt.
A kőre kuporodott béke
szuszogta egykedvűen,
hogy ez itt talán már Európa,
huszonhét fokos Balatonvízzel,
kínlódó nyárral, emberteremtéssel.
Aludtak a cigányok.
Figyeltem őket vajúdó lelkiismerettel
- bent vetett ágy várt,
új asszonyom tápászkodó meleggel –
szemközt – fogadott barátom,
a kéttörzsű nyárfa
őrizte még a terjes, szép nappali árnyat.
Meleg volt, s kint, az elhagyott állomásépület
szalmazsák-kövén,
négy ember, s két kutya hevert, akár
az örökbe fogadott Magyarország.

Templombajárók

Fekete kalapkarima
gyűrődik kérges markukban, ahogy
lelkükben az ima.
Fekete fejkendő alatt
megenyhül és fohászba fog
a világi harag.
Szószék. Oltár. Padok.
Kántáló öregemberek,
sipító öregasszonyok
fekete sora.
Föntről dallamot szór az orgona.
Holt idők, tűnt korok
a néma oszlopok,
s a fények lábnyoma.
Nagy, göcsörtös kezek.
Parasztok. Istenek.
Kint bűn. Bent temploma.

Oszdd meg: