„Már elindultál. Ne félj a
világtól. Csak az
ismeri
önmagát, aki a világ fölé hajolt
egyszer.
Látott mélységet, magasságot, és
nem szédült
el."
(Márai Sándor:
A kassai polgárok)
Philoktetesről*
nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha
mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem
vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az
ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge,
amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja
el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény
óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát
mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz
szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a
győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk,
nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink
szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink
nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot
rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig
olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan:
folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak
folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a
világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.
Aggastyán
ráncosak, de nem bölcsek.
A világ egyre
kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok
kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben
folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van.
Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a
felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az
égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a
falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán
ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"
Pedig
megígérték, hogy „Very wonderful world” lesz a mienk csak úgy, sui generis,
csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt,
lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás.
Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban
hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is,
nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos
tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen
kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk
majd egymásról...
Mert az
elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz
tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső
robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól
való paradox félelmet.
***
* Philoktetes
a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak
királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe
olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt
tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül
a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles
hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította,
s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.
„A fényből,
amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi
életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor:
A kassai polgárok)
Gyermekkoromban
minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint
Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett
ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás
gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök
ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák
virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem
utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak
egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében
felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan
réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett
világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen
lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas
bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk
előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű
botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek
végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették
valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott
otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban
lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is
kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de
még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A
Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves
út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a
nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna
ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy
énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait
kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is
teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban
imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival
vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor
összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás
keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk
játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának…
Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám,
Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami
mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban
vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok
képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt
a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más
íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává
nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló
melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az
enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem
rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és
reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám
kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború,
valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott.
Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak
bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a
virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen
nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem
volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították
magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben
keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában
élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége
az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd
tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan
peregtek könnyei.
Gyökereinkben
rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor
Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a
koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a
háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink
begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és
a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk…
Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a
sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük
egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére
ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
M. Fehérvári Judit
Megjegyzés küldése