Öreg volt már és beteges. Nem szeretett tükörbe nézni. Az összes tükröt leszedte a falról, még a fürdőszobában sem hagyta meg. Minek is? Amit látott, az nem vidította fel egy cseppet sem. Ritkás, gubancos fehér haj, ráncok a homlokon és a száj környékén. De nem ám hajszálvékonyak, hanem erős mélyedések. Mintha vésővel faragta volna azokat oda az Úristen. A vizes táskák alól alig látszott ki a szeme. Két keskeny vonal csak. A bőre foltos és száraz. Még az ablaküveget is kerülte, nehogy véletlenül megpillantsa szánalmasan vén külsejét. És a teste… Szétfolyó, löttyedt, dohos, savanyúszagú vénasszonytest. Hiába fürdik, mosakodik rendszeresen ezt a szagot nem tudja lemosni magáról.
A sétálás is egyre jobban a nehezére esett. Bal térdét valamilyen gerincbetegségből kifolyólag szinte nem is tudta terhelni. Ha délutánonként lement a közeli boltba egy kis felvágottat, szalonnát, kenyeret, tejet, no meg valami olcsó tésztafélét, hozzá hol túrót, hol krumpli, vagy kevés mákot, diót venni, botjára támaszkodva csoszogott végig a rövid úton.
A teleket szerette leginkább, mert akkor vastag kötött, fekete sapkáját úgy az arcába húzta, hogy alig látott ki alóla. Nem akart semmit se látni, azt sem akarta, hogy őt nézzék. Becsukott szemmel is eltalált a közeli üzletbe. No meg amikor olyan hideg van, hogy a leheletből jégfelhő lesz, senki nem bámulja a másikat, hanem minél gyorsabban igyekszik meleg helyre jutni. Igaz, a csúszós, jeges úton vigyáznia kellett minden lépéssel. Óvatosan, megfontoltan rakta a lábát, szinte centiméterről centiméterre haladva. Ha elfáradt, hát rádűlt a botjára, és szusszant egyet. Néha ugyan előfordult, hogy elesett, de kisebb zúzódásokon kívül sosem tört csontja. Szánalmasnak és megalázónak érezte, amikor néhány jobb érzésű fiatalember próbálta őt felsegíteni a földről. Nehézkesen mozgott kövérsége miatt, így többször visszahuppant a járdára mire a nagy húzás-vonás után a saját lábán is meg tudott állni. Szégyellte tehetetlenségét, mint ahogy csúnya és öreg külsejét is. Sosem mert a kedvesen segítő emberek szemébe nézni, félt attól, hogy rácsodálkoznak elcsúfult arcára. Ezért aztán lehajtott fejjel mormogott valami köszönet félét és sajgó üleppel, lüktető derékkal indult tovább.
Hatvan évvel ezelőtt bezzeg nem ilyen volt…! Akkor még kapkodtak utána a jóképű férfiak, köztük megboldogult ura is. Volt olyan udvarlója, aki amikor megtudta, hogy Kálmánhoz megy feleségül, hát az apja szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Szerencsére túlélte, de a beszéde haláláig dadogós maradt.
Igaz ugyan, hogy sosem tartozott a magas lányok közé, inkább alacsonyka volt, de formás. Hihetetlenül karcsú dereka, kerek feneke, kecses lábszára és szép, kicsi, kerek melle vonzotta a férfiszemeket. A haja dús volt és aranybarna. A színe leginkább az ősszel rozsdálló falevelek színéhez hasonlított. A szeme, mint két huncutul csillogó borostyánkő megbabonázta a körülötte forgolódó fiatalembereket. Ő pedig élvezte azt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet. Élvezte a barátnők irigy tekintetét, amikor egy-egy táncos mulatság alkalmával szinte úgy szédült bele egyik fiú karjából a másikba. Mert elbódította a zene, a tánc és a férfiak bókjai. A fiúk pedig kézről kézre adták, mind vele akart táncolni. Ő pedig naivul azt hitte, hogy az idő sosem megy tovább, mindig húszéves marad. Összerázkódott az undortól, ha egy-egy csúnyább öregasszonyt látott. Utána órákig nézegette magát a tükörben, sehogy sem tudta elképzelni szép arcát elcsúfultan. Akkor még úgy gondolta, az ifjúság ragyogása örök, vele sosem fog megtörténni az, ami mindenki mással. Arcát sosem barázdálja ránc, fogai mindig gyöngyként ragyognak majd, és termete is kiállja az idő próbáját.
Gúnyosan mosolyodott el egykori naiv önmagán, de a szemét hirtelen elfutotta a könny. Épp hazafelé igyekezett napi bevásárlásából, amikor megrohanták a régi emlékek. Nem szeretett nosztalgiázni, ezért erővel fojtotta magába az eltemetett történeteket. Igaz, néha napján ki-kitörtek, mint a vulkán. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, mintha kést forgatnának a szívében. Úgy érezte összeroskad, nem bír tovább menni. Egy fiatal, barna nő sietett el mellette farmerben és fekete kiskabátban. Divatos, nagy táskája is fekete volt, melyet a vállára akasztva vitt. Az is mintha lesajnálóan nézett volna rá.
– Megállj – gondolta magában kicsit kajánul – , leszel még te is ilyen fogatlan, csoszogó vénség… Akkor téged is el fog lökni magától az urad, hogy szebbet, kívánatosabbat keressen magának…
Mint ahogy Kálmán tette, Isten nyugosztalja a vén kujont. Gondolatba keresztet vetett, majd továbbszőtte az emlékfonalat. Igaz, akkor még ő is fiatal volt és szép, lám Kálminak mégis más nő csókja kellett… Igen, igen, már akkor érezte, hogy valami nincs rendjén, amikor az első leánykájuk Erzsike megszületett. Valahogy furcsa lett a Kálmi ölelése, és mindig kerülte a tekintetét. Mintha el akarna bújni előle. Akkor még nem tudta, hogy ez miért van. Azzal magyarázta, hogy Kálmánnak is szokni kell az apaság gondolatát. Hogy most már nemcsak ketten vannak, hanem az Úristen akaratából hármasban, gyarapodva egy kicsi leánygyermekkel. Erzsike után egy évre megszületett Évike is. Bizalmas hunyorításokból és a részvétteljes pillantásokból, egy-egy elkapott szófoszlányból lassanként összerakott mindent. Amíg a kórházban volt a picivel, Kálmán nem átallotta azt a némbert az ő ágyába fektetni. Mint előzőleg Erzsike születéskor is tette. Fájt, nagyon fájt neki a férje hűtlensége. Főleg azt nem tudta megbocsátani, hogy az ő egyik kolléganőjével szűrte össze levet. Persze a külvilág felé nem mutatott ki semmit. Úgy tett, mint aki nem érti a célozgatásokat és a félmondatokat. Nyugodtnak látszott. Élte tovább a kisgyermekes édesanyák mindennapos életét. Etetés, séta, fürdetés. Főzés, mosogatás, takarítás és bevásárlás. Rutinszerűen ismétlődtek nap, mint nap. És ő lélektelenül végezte a tennivalókat. A kislányokat szerette nagyon, hiszen mit tehet két ilyen ártatlan csöppség az apjuk természetéről…
Aztán letelt a Gyes és visszament a patikába dolgozni. Gyógyszertári asszisztens volt a szakmája, ő pedig imádta a munkáját. Szerette a patika kámforos szagát, szeretett orvosi receptre mindenféle kenőcsöt, és gyógyporokat keverni. Szívesen elbabrált a tégelyek, papírtasakok között, méricskélte a hozzávalókat. Izgalmas volt, hogy olyasminek van a birtokában, amit a legtöbb ember nem tud, vagy fél tőle. A gyógyszerek tökéletes ismerete hatalomérzéssel töltötte el.
Szinte jobban szeretett a kis patikában lenni, mint otthon, ezért sok túlórát vállalt. Pénzben is jól jött, no meg nem kellett Kálmán szánalmas hazugságait hallgatnia, hogy miért csak estére ér haza. A lányok növekedtek, okosodtak, sosem volt velük gond.
Akkor ütött be a krach, amikor Erzsike és Évike is középiskolás volt már. Kálmán hirtelen ágynak esett. Régóta voltak fájdalmai, főleg a szívét, a kéz- és lábízületeit fájdította, de a vizsgálatok nem mutattak ki nála semmiféle kóros elváltozást. A körzeti orvos hipochondernek nevezte és már be sem hívta, ha kint ült a rendelő várótermében. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a férfi ereje hétről hétre fogyott, mígnem egyik reggel nem bírt felkelni az ágyból. Kék volt a szája és a körmei is, mint az érett szilva, olyan színűek. Mentőt hívott hozzá, akik szívelégtelenségre gyanakodtak. Ott helyben csináltak egy EKG-t, amely kimutatta, hogy csakugyan a szívével van a baj, ami ki-kihagy néha. Bevitték a kórházba, ahol ő és a lányok mindennap meglátogatták. Mindig vittek be neki egy kis húslevest, vagy rántott csirkecombot krumplipürével. Amikor neki nem volt rá ideje, akkor a lányok mentek megpakolva, had egyen az apjuk a kórházi koszton kívül egy kis hazait is. Ettől biztosan jobban erőre kap majd.
Egyik nap, amikor férjét ment látogatni, nem találta a szokott helyén. Az ágy szépen be volt vetve frissen mosott, fertőtlenítő szagú ágyneművel, mintha már nem is várná vissza lakóját. A nővérpultnál érdeklődve az egyik orvostól megtudta, hogy Kálmán a hajnali órákban meghalt. Minden előre látható ok nélkül leállt a szíve. Próbálták újraéleszteni, de hiába…
Ahogy gondolkozott, közben óvatosan rakta a lábait, egy középkorú férfi jött vele szembe. Nem érdekelte különösebben, meg aztán a szeme sem volt már egészen jó, de a férfi valahogy ismerősnek tetszett.
– Kálmán…! – akarta kiáltani, de nem forgott a nyelve. Elszédülve esett le a járdára. A férfi, akit Kálmánnak nézett, megsajnálta a földön ájultan fekvő ismeretlen nénit, meg is ijedt hogy valami komoly baja lehet, és a mobilján kihívta a mentőket.
Amikor felgyógyult, sokszor meglátogatta őt otthonában ez az ember, aki talán ötvenéves lehetett. Még a szemüvegét is direkt feltette, hogy megnézze, tényleg hasonlít-e Kálmánra, vagy csak az ő gyenge szeme tréfálkozik vele. De nem, a férfi Kálmán kiköpött mása volt. Szorosabb érzelmi kötődés alakult ki kettejük között, többször érezte úgy, mintha fiúgyermeket kapott volna ajándékba a jó Istentől a lányok mellé.
Egyik nap arról beszélgettek, mivel is foglalkozott ő fiatal korában. Kálmán – mert érdekes módon Kálmánnak hívták őt is – meglepődött , amikor elmesélte neki, hogy melyik gyógyszertárban dolgozott hajdanán.
– De hiszen akkor a néni biztosan ismerte az édesanyámat! – Mondta izgatottan. – Ő is abban a patikában volt sokáig!
– Ugyan ki lehet az? – gondolkozott magában. – Talán valamelyik takarítónő? Vagy gyógyszertári gyakornok…?
Amikor meghallotta a gyűlölt nő nevét, uralkodott magán. Nem ájult el, nem kapott hisztériás rohamot. Pedig a legszívesebben ezt tette volna… Annak a némbernek nem volt elég, hogy a férjét elvette tőle, még fiút is szült neki… Hát ezért tűnt el a nő olyan hirtelen a környékről. Ezért váltott munkahelyet. Most már mindent értett. Hidegen nézett az előbb még kedvelt férfiarcba. Tudta, hogy mit kell tennie. Botjára támaszkodva, a férfi segítségét szinte durván visszautasítva kiment a konyhába.
Kálmán zavarba jött. Nem értette, hogy az előbb még kedves néni vajon miért változott meg ilyen hirtelen? Talán valamivel megbánthatta.
– Hiába, ezek az idősek olyan érzékenyek… – Mosolyodott el magában. Szinte az édesanyjának érezte már az ismeretlen nénit, úgy megszerette a hosszú hónapok alatt. Sajátja néhány éve egy kis sír alatt nyugszik. Vele már nem tud úgy elbeszélgetni, mint ezzel a nénivel. Isten kezét érezte abban, hogy ők ketten összetalálkoztak. Hitte, hogy meghallgatta odafönt a könyörgését, és adott a másik helyett egy drága anyát, akit szeretni, gyámolítani lehet. Akinek el lehet mondani a gondokat, akit vezetni kell, mintha kisgyermek lenne, és aki néha napján úgy simítja meg az arcát, ahogy azt csak az igazi édesanyák tudják.
Bejött a néni és egy szép kis porcelán csészébe teát hozott.
– Biztosan szomjas vagy fiam – sikerült az arcára mosolyfélét erőltetnie. – Igyál egy csésze finom teát!
Kálmán jókedvűen kortyolt bele az italba. Tehát mégsem haragszik már a néni! Még egy darabig maradt, de aztán elköszönt, mert kissé szédült. Az éjszaka vért hányt, ezért ijedten hívta ki az ügyeletet. Mire a mentő a kórházba ért vele, márt nem volt pulzusa.
A néni minden nap egy csésze teát tett az asztalra, mintha vendéget várna. De Kálmán fattyú fia soha többet nem jött hozzá látogatóba.
Megjegyzés küldése