Kedves Barátom,
a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.
Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.
Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…
Hol vannak a népiek?
Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?
Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?
„…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval).
A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.
Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.
Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő?
Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező.
Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások.
Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie?
Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent).
Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.
Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.
Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.
Addig is üdvözöl barátod:
Urbán-Szabó Béla
Megjegyzés küldése