Egészen biztos nem lenne jó, ha mindig minden sikerülne, amit eltervezünk, mert akkor talán észre sem vennénk, hogy létezünk. Úgy száguldana el mellettünk az élet, mint az expresszvonat, amely meg sem áll az állomáson, ahol a restiben újságolvasás és kávékortyolgatás mellett kényelmesen várakozunk. Mire fölfognánk, hogy az a sikítva tovarohanó szerelvény tulajdonképpen a mi lehetőségeinket, örömeinket, bánatainkat, szenvedéseinket, szerelmeinket viszi magával, már el is tűnne a messzeségben minden hasznos holminkkal együtt. Lekésnénk a saját életünket. Szerencsére a mi világunkat nem így rendezték be.
Ehhez hasonló dolgok jártak Anna fejében, amikor utoljára lépett ki az iskola kapuján. Mindenkit meglepetésként ért bejelentése, hogy számára nem csupán e nyárra ér véget a tanév. Megélt itt szép és örömteli órákat is, de az utóbbi időkben inkább csak a nehezebb vége jutott. Úgy döntött, abbahagyja, mielőtt még túl késő lenne. „Fiatal vagyok még a halálra”, magyarázta értetlenkedő kollégáinak és ismerőseinek, akik szerint örülnie kellene, hogy van állása. Tudta, hogy ha most nem lép, örökre itt ragad, és megkeseredett gyermekgyűlölővé válik, pedig nagyon szeretett volna végre családot és saját gyermekeket. Mihez kezdesz munka nélkül? Miből akarsz élni? – nyaggatták unos-untalan. Ilyenkor mindig azt felelte, hogy a megtakarított pénzéből.
Valójában egészen más terveket szövögetett. Írni fogok, határozta el, és ezt a tervét szülein kívül csak a legjobb barátnőjének árulta el. Igaz, Margó is meghökkent, de legalább nem bölcselkedett, mint az apja, hogy a cipész maradjon a kaptafánál, egy biológia-földrajz tanár maximum térképekhez vagy növényhatározókhoz írjon magyarázó szövegeket, az irodalmat meg műveljék azok, akik azt tanulták, és a többi. Apjától nem is várt mást, hiszen a matematika világában élt, és el sem tudta képzelni a gondolatnak azt a korlátok nélküli szárnyalását, amit az írás nemcsak megenged, hanem egyenesen feltételez is. Anyja megértette. Féltette ugyan, hiszen túl sok bizonytalanságot rejtett magában egyetlen lánya jövője, főként, ami az anyagiakat illeti, de ugyanúgy féltette attól is, hogy az iskolában egyre szaporodó konfliktusok előbb-utóbb lelkileg nyomják padlóra. A mérleg egyik serpenyőjében az anyagiak, a másikban a lelkiek, mondta egyik alkalommal a férjének. Melyik a fontosabb?
Ilyen érvekkel – no meg Anyával egyébként is – nem lehetett vitatkozni, így Anna hamarosan bírta mindkét szülője támogatását. Szerencsére tényleg tudott félretenni egy kis pénzt. Úgy tervezte, elegendő lesz arra az időre, amíg nem talál magának olyan munkát, amit nem kell hazavinnie, mert az estéit írással akarta tölteni. Volt már néhány novella, és egy regény is az íróasztalfiókban, de még csak Margónak mutatta meg. Ahhoz sokkal többet kell írnia, hogy felfedezze egy lap, vagy egy kiadó.
Első iskola nélküli napját azzal kezdte, hogy előző nyáron írt regényét több kiadónak is elküldte. Attól a pillanattól kezdve, hogy föladta a kéziratokat, különös, új érzés költözött a szívébe. Valahogy másnak érezte magát, mintha mostantól valami titokzatos kapcsolat szövődött volna közte és a már ismert írók között. Hazafelé azt számolgatta, vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy megérkezzen a kiadók válasza. Tudta, hogy a regénye jó, olyasmi meg sem fordult a fejében, hogy nem tetszik majd. Délután nagy izgalommal és még nagyobb munkakedvvel ült le íróasztalához. Már előző este odakészített mindent, amire szüksége lehet. Úgy tervezte, hogy novellát ír, és amolyan hagyományos módon, a vérbeli írókhoz hasonlóan, kihegyezett grafitceruzával rója majd a sorokat a fehér papírra. Kezébe vette a ceruzát, és rágcsálni kezdte. Már hosszú percek óta ült az asztal fölé görnyedve, de a papírlap még mindig makulátlanul fehér volt. Nem értette a dolgot. Mostanáig tele volt ötletekkel, sokszor aludni sem bírt tőlük. Hiába csukta be a szemét, bekopogtattak a fülén, és amikor a fülét is bedugta, akkor a fejbőrén keresztül szivárogtak be a gondolataiba. Azt hitte, első alkalommal addig meg sem áll majd az írással, amíg el nem fogy a ceruzája, és most tessék, egy fia ötlete sincs. Aha, világosodott meg hirtelen. Az lehet a baj, hogy nem ittam kávét. Elfelejtettem a nagy izgalomban. Gyorsan fölpattant a székről, és a konyhába sietett. A második fekete után már látta, mindhiába. Aznap nem ment az írás.
Másnap reggel holtfáradtan, táskás szemekkel ébredt. Egész éjjel nem aludt, annyi téma nyüzsgött a fejében. Jobbnál-jobbak. Kiemelt egyet a készletből, egy gyermekeknek szóló fantáziatörténetet. Úgy látszik, nem tudok szabadulni a múltamtól, gondolta némi malíciával. Gyorsan magába döntött két adag kávét, és írni kezdett. Egy óra múlva az erőfeszítéstől begörcsöltek az ujjai, és csodálkozva állapította meg, hogy mindössze két oldalt írt. Megadta magát: inkább jöjjön a számítógép. Az írás sokkal gyorsabban ment, viszont újabb meghökkentő felfedezést tett. Mindeddig meggyőződéssel hitte, hogy nincs baj a helyesírásával. Most viszont azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban nyúl a helyesírási szótárért.
Lassanként mégis belejött az írásba. Kezdte élvezni a munkát, úgy érezte, hogy a történet szinte magától szövődik, neki csak le kell írnia. Egy hét alatt egész szépen haladt, péntek estére csaknem ötvenoldalnyi szöveggel büszkélkedhetett. Már tudta, hogy ebből regény lesz. Még szerette volna lefekvés előtt elolvasni, amit addig írt, de a fáradtság olyan erővel tört rá, hogy inkább gyorsan ágyba bújt.
Eljött a szombat reggel. Izgatottan ült a géphez, hogy egész heti munkáját átolvassa. Magában ezt a napot a nagy csalódás napjának nevezte el. Nem az történt, amire számított. Hihetetlenül rosszak találta az egészet. A szöveg döcögött, telis-tele volt szóismétlésekkel, helyenként olyan laposnak és unalmasnak tűnt, hogy már azt gyanította, valaki belekontárkodott a munkájába. Nem értette. Amíg írta, élvezetesen izgalmasnak tűnt, most meg érdektelen sémák és klisék sokaságával szembesült. Az első pillanatban megfordult a fejében, hogy törli az egészet, aztán meggondolta magát. Kikapcsolta a számítógépet, és úgy döntött, engedélyez magának egy szabad hétvégét.
Orvos barátnőjével gyakran jártak el kirándulni, színházba, mikor mi adódott, de most egyedül kell kikapcsolódnia. Margó két hétre külföldre utazott egy konferenciára. Egyébként is, nemrég megismerkedett valakivel, emiatt valószínűleg még kevesebb ideje lesz arra, hogy vele lógjon. Bárcsak ne kellene mindig Margóra számítanom! Igazán megérkezhetne már az én életembe is a királyfi, az sem érdekelne, hogy nincs fehér lova, sóhajtotta bánatosan az ablakon kinézve. Nem mintha onnan várta volna az igazi érkezését, csak az időjárást akarta fölmérni. A ragyogó napsütés és a szikrázóan kék égbolt láttán azonnal megszületett a terv: napozás, fürdés. Magára kapta fehér sortját egy egyszerű kis toppal. Kész is vagyok, penderült a hálószobai nagytükör elé. Elégedetten szemlélte magát. Elmúlt harminc éves, de akik nem ismerik, még mindig csitrinek nézik. Szabályos arcát vállig érő, egyenes szálú, sötét haj keretezte, s az összképet hatalmas, ibolyakék szemei még izgalmasabbá tették. Alakja karcsú, egyesek szerint hibátlan. Mialatt összekészítette a strandoláshoz szükséges holmikat, agya folyamatosan az elrontott történet körül forgott.
A strandon telt ház volt. Minden medencében, mint heringek a dobozban, szorosan egymáshoz préselődve hullámzott az embertömeg. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy még ő is csökkentse az egy főre jutó szabad vízfelület és zöldterület mértékét. Úgy határozott, inkább ellátogat valamelyik közeli tó partjához, ott talán még arra is lesz alkalma, amire a strandokon a nagy tömeg miatt nyáron semmi kilátása, hogy ússzon egy jót. Sarkon fordult, és az autójához sietett. Úgy látszik, ez sem az én napom, morogta rosszkedvűen, mert már messziről meglátta, hogy a jobb első kerék leengedett. Most mihez kezdek, dühöngött. Kerékcserében nem volt éppen a legjobb. A csomagtartó fölé hajolt, hogy megkeresse az emelőt. Valaki megkocogtatta a vállát.
- Segíthetek?
A váratlan érintéstől összerezzent és villámgyorsan megfordult. Csaknem eltátotta a száját meglepetésében, de a férfi is, akivel szembetalálta magát. Máté állt előtte, egyetemi éveinek nagy szerelme. Magyar-történelem szakos volt, egy bulin ismerkedtek meg. Három évig jártak együtt, dúlt köztük a nagybetűs szerelem, és a diplomaosztó után már a házasságot tervezték, amikor rajtakapta Zsuzsával, a kollégiumi szobatársával. Aki egyszer belekóstol a hűtlenségbe, az nem is akarja majd abbahagyni, hárította el rendületlenül a fiú bocsánatkérését. Akkor borzasztóan fájt, és alaposan megviselte az eset, most mégis megdobbant a szíve, amikor meglátta. Alig változott valamit, ha lehet, még jóképűbb volt, mint rég. Az a néhány év csak vonzón férfiasabbá tette. Lezserül, zsebre dugott kézzel állt, és nem titkolt tetszéssel nézett végig a lányon.
- Szebb vagy, mint valaha! – mosolygott azzal a jól ismert kisfiús mosolyával.
- Te sem panaszkodhatsz – nevetett Anna zavartan. – Jól karbantart az asszony.
- Honnan veszed, hogy megnősültem? – kérdezte csodálkozva. Előhúzta kezét a zsebéből, és felmutatta gyűrűtlen ujjait. – Én egyedül csak téged vennélek el.
- Bocs, csak azt hittem. Egy ilyen férfi, mint te … – mentegetőzött a lány elvörösödve. – Úgy tudom, a fővárosban laksz. Mit keresel errefelé?
- Egy munka miatt jöttem. Három napja itt vagyok, holnap már vissza kell mennem. És te, férjhez mentél?
- Nem – mosolygott a lány. – Az én fejemet sem kötötték még be.
A férfi szeme felcsillant.
- Hisz ez remek! A legjobb hír, amit mostanában hallottam. Mindketten függetlenek vagyunk, miért ne csaphatnánk együtt egy görbe estét?
Annában azonnal felszakadtak a régi csalódás sebei.
- Csak ne olyan hevesen! Tudod jól, hogy köztünk nem lehet semmi.
- Ugyan már! Én csak egy laza estéről beszélek. Egy mozi, vacsora, kellemes séta, ilyesmi. Közben jót beszélgetünk, és kitárgyaljuk a volt csoporttársainkat. Na mit szólsz?
Már a város közeli tó felé autózva is egyre csak a férfi járt az eszében. Nem értette magát, miért mondott igent az esti találkozóra. Ezek szerint még mindig ennyire hatással van rá. Sokszor elgondolkodott már, hogy miért nem sikerült a szakításuk óta tartós kapcsolatot teremtenie. Csak egyetlen választ talált: mindenkiben Mátét kereste, de eddig még nem talált hozzá hasonlót.
Valósággal meglepődött, amikor meglátta a tó megcsillanó, sima tükrét, mert úgy érezte, mintha még csak alig egy-két perce vált volna el a férfitól. Beállt a parkolóba, és elsétált a vízpartig. Itt is sokan voltak, de korántsem annyian, mint a strandon. Hamarosan elégedetten szelte a hűsítő habokat. Gyors, erőteljes tempókkal jó mélyen beúszott a tóba, odáig, ahol már nem labdáztak felnőttek és nem játszottak gyerekek. A kiadós mozgás következtében gyorsan, kapkodva szedte a levegőt, de ez jól esett. Hátára feküdt, és behunyt szemmel, széttárt karokkal és lábakkal lebegett a vízen. Ettől megnyugtatóbbat, békésebbet elképzelni sem tudott volna. Mindig is a víz volt az ő igazi kikapcsolódása. Ha hinne a lélekvándorlásban, azt gondolná, hogy előző életében delfinnek vagy fókának született. A hullámok lágy ringatása eszébe juttatta a Mátéval eltöltött szerelmes éjszakákat. Csodálatos szerető volt, majdnem mindenben tökéletes, egyetlen téren bizonyult gyengének. Anna számára azonban épp az a legfontosabb egy férfiban, ami belőle hiányzott: a megbízhatóság. Ezért nem bocsátott meg neki. Valószínűleg a kapcsolatuk mindenképpen zátonyra futott volna. Máté képtelen a hűségre, ő pedig többé nem tudott megbízni benne.
Egyszerre minden elsötétült, érezte, hogy valami rácsúszik, és a víz alá nyomja. Olyan hirtelen történt minden, hogy képtelen volt bármit is cselekedni, tehetetlenül tűrte, hogy maga alá szippantsa az a valami. Pillanatok alatt rengeteg vizet nyelt, és fuldokolni kezdett. Akkor már megpróbált kimenekülni, de a fölötte lévő tárgy sodorta magával, végig a víz alatt tartva.
Amikor köhögve, vizet hányva magához tért, a parton feküdt, ijedt arcú emberek gyűrűjében. Fiatal férfi hajolt fölé aggódva.
- Hogy érzed magad? – kérdezte vizsgálódó tekintettel.
- Nem tudom – felelte elgyötörten.
- Próbáljuk meg, sikerül-e lábra állnod!
Sikerült. Az emberek arcán oldódott a feszültség, mindenki megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a szerencsés kimenetelt. A férfi felajánlotta, hogy hazaviszi. Elfogadta, mert érezte, hogy most képtelen lenne vezetni. Anna kocsijával mentek. Útközben a férfi elmesélte, mi is történt valójában. Néhány gyerek egy gumicsónakon éppen arrafelé tartott, ahol Anna ringatózott, de későn vették észre. Már nem tudtak mit tenni, a csónak a lány fölé csusszant. Viktor a közelben úszott, és felfigyelt a gyerekek kiabálására. Gyorsan partra vitte és elsősegélyben részesítette.
- Köszönöm – mosolygott Anna fáradtan. – Szerencsém, hogy értesz az életmentéshez.
- Orvos vagyok, muszáj értenem hozzá – nevetett a férfi.
A lány titokban felmérte megmentőjét. Jóképű volt, markáns, de kedves arcvonásokkal. Pillantása önkéntelenül is a férfi volánon nyugvó ujjaira esett. Nem viselt karikagyűrűt. Milyen furcsa, gondolta, évekig semmi, most meg egyetlen nap alatt két klassz pasit is útjába sodort a sors. Azon morfondírozott, mit tenne, ha választania kellene köztük. Micsoda hülyeség, józanodott ki azonnal, hisz egyik sem ostromolta meg a szerelmével. Újra Viktorra nézett. Talán ő lenne a vágyott fehér lovag? Kellemes bizsergést érzett, ahogy találkozott a tekintetük.
Az ajtóban sokáig zavartan toporogtak mindketten, mintha egyikük sem akart volna elválni a másiktól. Anna végül azzal oldotta meg a helyzetet, hogy beinvitálta egy udvariassági kávéra. A kávéfőzőnél foglalatoskodott, amikor megérezte Viktor kezét a csípőjén, és forró leheletét a nyakán. Kiejtette kezéből a kávésdobozt. Elemi erővel tört fel benne a vágy, hogy valaki szeresse. Megfordult, átkarolta a férfi nyakát, és teljes testével hozzásimult. Az első hosszú, szenvedélyes csók úgy érte, mint egy áramütés. Minden porcikáján áthullámzott a gyönyörűség. Őrülten kívánta a szexet, mégis, valahol agyának egy eldugott, hátsó kis szögletében váratlanul megszólalt az a bizonyos jelzőcsengő. Reszkető kezekkel tolta el magától a férfit.
- Ne haragudj, de ez nekem túl gyors. Én nem tudok ilyen hamar…
Viktor arcára először a hitetlenség ült ki, de aztán gyorsan megenyhültek a vonásai.
- Semmi baj. Megértelek. – Elmosolyodott. – Azért kávét még kaphatok?
Késő délutánra járt az idő, amikor elment. Órákon át ültek egymás mellett a kanapén, és csak beszélgettek, mindenről, ami eszükbe jutott.
Anna a fürdőkádban elnyújtózva azon gondolkodott, vajon visszajön-e? Két hétig biztos nem várható, mert elutazik egy konferenciára. Még az is megfordult a fejében, hogy talán ugyanoda, ahová Margó is. Mindegy. Mielőtt elment, elkérte a telefonszámát, a címét tudja, hát minden lehetősége megvan rá, hogy visszajöjjön, ha akar. Anna nagyon akarta, hogy így legyen. Máté óta egy-két rövid kapcsolata volt csak, és egyik sem érintette meg igazán, egyiktől sem rezdültek meg azok a lelki húrok, amik jelezték volna, hogy ő lenne az, akire várt. Most megtörtént, amikor nem is számított rá. Igen, Viktort tudná szeretni. A szeméből azt olvasta ki, hogy a férfi is őt. Remélte, hogy nem ijesztette el a tartózkodása, és lesz folytatás. Meglátjuk, idővel minden kiderül, zárta le magában a témát a kádból kiszállva.
Az este Mátéval egészen jól telt. Sokat bókolt, de egyáltalán nem nyomult, sőt, kifejezetten kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. Anna elmesélte neki a tónál történteket, persze kihagyva az intimebb otthoni részleteket. A vacsora utáni séta alkalmával valahogy előkerült Anna írói ambíciója. Alaposan meglepte ezzel a férfit, akinek rögtön eszébe jutott, hogy van egy barátja, aki kisebb kiadót működtet. Megadta Annának a kiadó elérhetőségeit, és azt is megígérte, hogy beszél a barátjával
- Hagyjuk ezt a lehetőséget későbbre – mondta a lány. – Már elküldtem néhány helyre a könyvemet. Először megvárom, mit reagálnak. Szeretnék a saját erőmből boldogulni.
- Értem én, de túl sokat ne remélj – figyelmeztette Máté. – Nem szeretném, ha csalódnál. Manapság egy ismeretlen írónak nem könnyű bejutni a nagy kiadókhoz. Főként, ha magyar az illető. Azt is mondhatnám, lehetetlen.
- Ugyan, honnan tudhatod te ezt? – vetette ellene a lány. – Tényleg, ha már itt tartunk, mivel foglalkozol egyáltalán? Te még nem mondtál magadról semmit.
- Történelmet tanítok.
- De mit keresel itt, nálunk?
- Meghívtak az egyetemre előadásokat tartani. Én meg szívesen jöttem, mert titokban reméltem, hogy lesz alkalmam veled beszélgetni. Ma mindenképp megkerestelek volna, ha véletlenül nem találkozunk, akkor is. Tudod, nagyon hiányzol. Azóta sem találtam senkit, aki a nyomodba léphetne, ezért is nem nősültem meg.
- Ugyanolyan lehengerlő vagy, mint rég – nevetett Anna felszabadultan. – Kár, hogy nem hiszem el egy szavadat sem.
- Gondoltam, hogy így lesz – felelte a férfi csalódott grimasszal az arcán. – Éveken át szerettem volna elmondani neked, hogy semmi sem történt akkor Zsuzsával, de olyan elutasító voltál, hogy nem volt bátorságom. Egyszerűen csapdába csalt engem, mert féltékeny volt rád. Nekem ő nem kellett, ezért úgy intézte, hogy neked meg én ne kelljek többé.
- Ne haragudj, de ezt nem hiszem el – torpant meg a lány.
- Pedig ez a színtiszta igazság.
Anna teljesen összezavarodott. Mert ha így van, ha ez az igazság, akkor borzasztó hibát követett el. Ráadásul itt van Viktor is. Nem tudta, mit mondjon, úgy érezte, mindenképp egyedül kell megemésztenie a hallottakat. Sietősen elbúcsúzott, és miután telefonszámot cseréltek, abban maradtak, hogy mindenképp keresik egymást.
Teltek-múltak a napok, de kiadói válasz nem érkezett a kéziratára. Minden újabb nappal reménytelenebbnek érezte a dolgot. Csak azért nem lett rajta úrrá az elkeseredés, mert tudta, hogy Viktor hamarosan visszajön a konferenciáról, és nagyon remélte, hogy mielőbb jelentkezik. Azóta sokszor gondolt vissza a vele töltött órákra. Olyankor egész teste kellemesen megbizsergett, és alig várta, hogy a férfi ismét a karjaiba vegye. Máté óta még senkinél nem érezte, hogy testi kapcsolatra is vágyik vele. Viktor az első. Ő azonban egyelőre nem jelentkezett. Megérkezett viszont Margó, és már aznap estére megbeszélték, hogy találkoznak a megszokott helyükön, egy kis kávézóban.
- Ne érjen váratlanul, ezért már jó előre mondom, hogy lesz számodra egy meglepetésem – mondta barátnője izgalomtól fojtott hangon.
- Micsoda?
- Jaj, hát mondom, hogy meglepetés! Estig már csak kibírod!
Margó meglepetése nagyobb volt, mint gondolta volna. Anna lábai szinte földbe gyökereztek, amikor a kávézóba lépve megpillantotta őt, amint a törzsasztaluknál ülve szenvedélyesen csókolózik Viktorral. Úgy érezte, összedől a világ, elfogyott a levegője, szíve hevesen kalimpált. Azonnal sarkon fordult, és kimenekült az utcára. Csak el innen, minél gyorsabban! Rohanni kezdett hazafelé. Vége mindennek. Azt hitte, Viktor lesz az igazi, hogy végre megtalálta, akit évek óta keresett. Hogy tudta így félrevezeti? Hogy tudott ilyen vak lenni? Csak szaladt, szaladt könnyáztatta arccal, meg sem állt hazáig, hogy otthon keservesen álomba sírja magát.
Másnap Margó felhívta, hogy megkérdezze, miért nem ment el a megbeszélt találkozóra. Nem tehette meg, hogy a legjobb barátnőjének nem mondja el az igazat. Úgy érezte, ő is megcsalná Margót, ahogyan Viktor tette, ha elhallgatná a történteket. Margó sokáig néma maradt a vonal másik végén. Azzal búcsúzott, hogy át kell gondolnia, mit is tegyen ebben a megváltozott helyzetben. A hangja fagyos volt.
Anna a következő két hétben szinte ki sem mozdult otthonról. Máté többször is hívta telefonon, de nem vette föl. Nem akarta bonyolítani amúgy is kusza életét. Közben két kiadó elutasító válasza is megérkezett. Az egyik arra hivatkozott, hogy a regény nagyon jó, de nem az ő profiljuk, a másik meg arra, hogy bár a regény nagyon jó, ismeretlen szerzőktől nem fogadnak el kéziratot. Mindkettő arra biztatta, hogy inkább kisebb kiadókat keressen meg a kéziratával. Legalább lefoglalom magam, mert írni úgysem tudok, dünnyögte magában, és nekilátott, hogy az interneten kisebb kiadókat keressen. Már nem bajlódott azzal, hogy kéziratokat postázzon, inkább e-mailben kereste meg őket. Egy hét múlva a megkeresett kiadók közül egytől választ kapott, hogy nagyon tetszik a regénye, és szeretne vele személyesen találkozni a részletek miatt. Anna el sem akarta hinni, hogy ez vele történik. Ennyi szerencsétlenség után mégis rámosolyogna a szerencse? Rá is fért már egy kis öröm, hiszen Margó miatt is el volt keseredve. Barátnője azóta sem kereste, mintha őt büntetné azért, ami történt.
A hét elején meglátogatta fodrászát, kozmetikusát, és vett egy elegáns nyári kosztümöt. Mindenképpen jó benyomást akart kelteni. Vonattal utazott, mert nem szívesen közlekedett Budapesten autóval. A megbeszélt helyen, egy üzletközpont kávézójában már várta a kiadó vezetője. A férfi az első udvariassági körök után a lényegre tért.
- Nagyon tetszik a könyve, de ezt már megírtam magának. Van azonban egy rossz hírem is. Maga ismeretlen a szakmában, a nevével eladhatatlan a legjobb könyv is.
- Használjak álnevet?
- Annak semmi értelme.
- Akkor miért hívott ide? – kérdezte Anna rossz előérzettel.
- Mondja, hány kiadónak küldte el a kéziratot? – kérdezett vissza a férfi.
- Összesen huszonkettőnek.
- És hányan válaszoltak magának?
- Csak ön – ismerte be a lány megalázottan.
- Látja, ez az, amiről beszélek. Magának van egy jó sztorija, de nincs neve. Én ismerek olyan írókat, akiknek a nevével mindent el lehet adni, de már kiírták magukat, nincs ötletük. Megveszem magától a kéziratot, sőt, további kéziratokra is vevő vagyok, ők meg egy kicsit átpofozzák, és kiadják a saját nevük alatt. Mindenki jól jár. Na, mit szól?
Anna döbbenten ült. Összeszorult a torka, egy ideig nem tudott megszólalni sem. Amikor összeszedte magát, csak ennyit tudott kinyögni: – De ezt a könyvet én írtam.
- Na és? – nevetett fel hangosan a férfi. – A pénz legyen a zsebben, ez a fontos, nem?
- Nem. Ne haragudjon, de én ebbe nem megyek bele.
Felállt, és szédelegve, mint akit fejbe vágtak, tétova léptekkel elindult kifelé.
- Nincs semmi esélye! Ha meggondolná magát, csak hívjon! Én vevő vagyok – kiáltotta utána a férfi.
A lány azt hitte, most már tényleg rászakad az ég. Egyáltalán, hogy merte ez az ember ide hívni egy ilyen aljas alkura? Mit képzelt róla? Ebben a pillanatban úgy érezte, itt véget is ért minden írói álma, oda minden reménysége. Gyomra hirtelen a torkába tolult, attól félt, elhányja magát. Gyorsan megkereste a mosdót. Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor az kicsapódott, és egy nő viharzott ki rajta. Alaposan összeütköztek.
- Elnézést – motyogta Anna kábultan.
- Helló! – kiáltott rá a nő. – Már meg sem ismersz?
Anna csak bámult. Ilyen kicsi nem lehet ez a világ! Zsuzsa volt az, a kollégiumi szobatársa, aki elcsábította Mátét. Most vele szeretett volna a legkevésbé találkozni. Próbált kitérni a beszélgetés elől, de Zsuzsa nem tágított.
- Tudod, ha már így összejöttünk, valamit mindenképpen el kell neked mondanom. Már régóta nyomaszt, és szerintem téged az Isten küldött most ide, hogy kiadjam magamból a titkomat. Szeretném, ha megbocsátanál nekem.
- Miről beszélsz? – nézett rá Anna értetlenül.
- Arról a bizonyos estéről, amikor rajtakaptál engem Mátéval.
- Nem értelek.
- Nem történt köztünk semmi. Nekem nagyon tetszett, és szerettem volna elhódítani tőled, de nem sikerült. Elhatároztam, hogy bosszút állok, és a nevedben odacsaltam a szobába, amikor tudtam, hogy csak később jössz. Tulajdonképpen ő azonnal rájött a turpisságra, és el akart menni, de én rácsimpaszkodtam, rálöktem az ágyra, és rámásztam. Akkor jöttél te.
Anna halántéka lüktetett az idegességtől.
- És most miért mondtad ezt el nekem?
- Nézd, férjhez mentem, van két szép gyerekem, és boldog vagyok. Az a dolog viszont azóta is nagyon bánt. Ti ketten annyira szerettétek egymást, és igazán összeillettetek. Hát ezért. Talán még nem késő, és rendbe tudjátok hozni.
Zsuzsa már rég elment, Anna még mindig megkövülten állt a mosdó ajtajában. Rátört a sírás. Hosszú percekig csak zokogott, mintha minden fájdalmától, elrontott életétől, meg nem valósult álmaitól így szeretne megszabadulni. Nagy sokára elapadtak a könnyek. Kifújta az orrát, megmosta az arcát. Már szabadabban tudott lélegezni. Elszántan, új tervekkel lépett ki a mosdó ajtaján, és arra gondolt, hogy nem lenne jó, ha mindig minden sikerülne, amit eltervezünk, mert akkor talán észre sem vennénk, hogy létezünk. Szerencsére a mi világunkat nem így rendezték be. Utunk teleszórva buktatókkal, jól megrakva akadályokkal, hogy legyen alkalmunk lassítani, elgondolkodni, küzdeni akár a végsőkig. Négykézláb vagy emelt fővel, sírva vagy nevetve, ordítva vagy szelíd csöndben, de az úton vagyunk, és kezünkben a kormány.
Megjegyzés küldése