Már az este hat órát is elütötte a falon a vén kakukkos óra; kint a közeledő éj virágai bontogatták lustán nyújtóztatva feketéllő szirmaikat. Manci néni hetedik emeleti garzonlakásának cseppnyi konyhájában üldögélt az egyik több mint fél évszázados hokedlijén, és csupasz ínyével eszegette a harmadnapos kenyérvéget. Madársúlyától néha fel-felnyekkent panaszos-sírósan a szék, ahogy nagy igyekezettel próbálta megpuhítani, majd legyűrni a kemény, száraz falatokat.
Alant és a szemben lévő emeletes házakban egyre több helyen villantak fel az esti fények; megannyi apró szentjános bogár.
Manci néni ölében halomba rakott, megsárgult fekete-fehér fényképek hevertek. Időnként reszketeg, májfoltos kezével szeméhez emelt egyet-egyet, mivel a látása már nem volt tökéletes, az olvasószemüvege pedig a napokban törött el. Igaz, nagyon nem is volt szüksége a „pápaszemre”, hiszen ráérő idejében annyit nézegette őket, hogy a kontúrvonalak alapján felismerte, kit, kiket ábrázolnak a fotók. Az emlékezés rátörő súlyától néha meg-megpihenve, az elszakadt évek fonalát bogozgatva, gondolatban újra átélte, ízlelgette a hajdani történeteket.
Mióta Zoltán, élete párja a temetőbe költözött mellőle, majd rövid időn belül – az elröppenő esztendők szinte összemosódtak – egyetlen lánya, Gabika is követte, Manci néni úgy érezte, az élet csak nyűg, meg nem érdemelt teher meggörbült, törékeny vállain.
Manci néni – akkoriban csak „bogárszemű” Mancika – jól szituált családból származott; édesapja jó nevű orvos volt, jelentős magánpraxissal. Szülei kínos gonddal, úrilányként nevelték. A polgári elvégzése után a vidéki városka egyetlen lánygimnáziumában tanult tovább. Zongora és táncórákra is járt; ám a sors különös fintoraként később mégis varrónőként kereste meg a mindennapi betevőt. De Mancika nem bánta; szerette a csillogó, puha selymeket, a virágoskertet idéző, ropogós kartonokat és az ezerszínű jersey-k simogató érintését. Az anyagokat először óvatosan kézbe vette, ismerkedett velük. Mint ahogy nincs két egyforma ember, a kelmék között sem akadt egyforma. Amikor már tudta minden kis titkukat, akkor álmodta meg belőlük a színház bonvivánjainak és primadonnáinak varázsos szépségű fellépő ruháit.
Itt találkozott Zoltánnal, az intézmény fiatal, tehetséges ügyvédjével, akivel – ahogy az a nagykönyvben meg van írva – első látásra egymásba szerettek. A kezdés akkoriban is nehéz volt; de fillért fillérre téve sikerült a belváros előkelő, sétáló utcájában egy háromszobás öröklakást vásárolniuk.
Mancika régiségek iránti szenvedélye köztudott volt; munkahelyén gyakran keresték fel a régi világ lecsúszott grófi-, báró-csemeték, akik potom pénzért hagyták nála a féltve őrzött családi kincseket. Inkább neki adták el, hiszen előbb-utóbb úgyis az állam mindent elnyelő, feneketlen gyomrában kötöttek volna ki, persze ingyen. A Rákosi-időszak alatt biz’ gyakran megesett ilyesmi… Így háromszobás lakásuk lassacskán megtelt gyönyörű, antik bútorokkal, több száz éves, arannyal, ezüsttel hímzett falvédőkkel, csipketerítőkkel. A vitrinekben vidáman szórták vissza az óriási ablakokon át beszökő napfényt az ódon herendi-, nimphenburgi- és a meisseni-porcelánok.
Úgy gondolták révbe értek, nyugodtan családot vállalhatnak. Másfél év után – szerelmük egyetlen gyümölcseként – megszületett kislányuk, Gabika. Ők ketten Zoltánnal annyira egyek voltak, hogy eleinte még a kislányt is betolakodónak érezték. A csöpp „idegen” – ahogy Zoltán mondogatta –, aki éjszakai sírásával megbontotta a kettejük közti harmóniát.
Gyorsan teltek az évek; a kis Gabika iskolás lánykává cseperedett. Szorgalmasan, kitartóan ismerkedett a betűvetés és a számolás útvesztőivel, kiemelkedő teljesítményével elkápráztatva a tanító nénit. Manci reggelente csak a szemével kísérte el az utcavégi elágazásig, ahol a közeli iskola volt. Gabika szinte minden nap új ruhácskában rótta a vén macskaköveket, hiszen Manci neki varrta – a lánya iránt érzett összes szeretetét beleöltögette a készülő darabokba – élete talán legszebb szoknyáit, blúzait…
Természetesen a kislány régimódi, „úri” nevelést kapott, így egyeztek meg Zoltánnal. Ha szűkösen is, de előteremtették a különórákra a pénzt, így aztán Gabika délutánjait nem a vele egykorú fiúkkal, lányokkal, hanem a zene- és a tánciskola dohos szagú falai között töltötte.
Gabika a dicsérettel sikerült érettségi után budapesti egyetemre ment, majd – mivel a szíve hazahúzta – szülőhelyén vállalt vezetői állást egy banknál.
Az egyetemi évek meghozták számára a szerelmet is, az egyik évfolyamtársa, Laci személyében, aki hajlandó volt menyasszonyát követni a vidéki kisvárosba. Manci nem örült Lacinak – hiába volt diplomája –, úgy érezte, hogy a fiú nem Gabikához való… Persze véleményét gondosan magában tartotta, jó képet vágott bejelentésükhöz, miszerint két hónap múlva hivatalosan is összekötik az életüket.
A nagypolgári esküvő után – több mint százan voltak jelen – hamarosan megszületett Manci – most már Manci néni – szemefénye, a várva várt kis unoka – hát persze, hogy lány, Zsuzsi. Úgy látszott, házasságuk boldog, hiszen mindketten vezető állásban voltak, és elég jól is kerestek.
Amikor Zsuzsi tízéves lett, Manci nénit derült égből villámcsapásként érte a hír, hogy a fiataloknak szép csendesen szétválnak útjai. Titkon azért örült picit; lám beigazolódott a sejtése: Laci tényleg nem illett Gabikához…
Immár az egész lénye – gondolatai, érzései – három ember körül forgott: Zoltán, Gabika és a kis Zsuzsi volt élete értelme.
Igaz Zoltán már akkor is sokat betegeskedett, de még megérhette azt a napot, amikor Zsuzsika először lépte át a gimnázium kapuját.
Manci néni könnyek nélkül búcsúzott Zoltántól, ám lelke, énjének egy darabja vele szárnyalt az ismeretlen fényességbe. Nehezen, de csak beletörődött, hogy a férje elment, magára hagyva őt.
A nyugdíjas évei viszonylag egyhangúan teltek; néha-néha varrogatott még a színháznak, de az utóbbi időben szeme erősen megromlott, keze pedig reszketni kezdett, így nem vállalhatott annyi munkát, amennyit szeretett volna. Sokszor kijárt Zoltán sírjához, megosztani vele örömét, bánatát, mint a régi szép időkben. Szent meggyőződése volt, hogy Zoltán hallja őt.
A rendszerváltás utáni infláció Manci nénit is utolérte; a háromszobás lakást nem tudta fenntartani a kicsi nyugdíjból, meg aztán neki egymagának úgyis nagy volt, így hát eladta és egy lakótelepi panelház hetedik emeletén vett garzont. Örült a liftnek is, legalább nem kellett a rossz lábával lépcsőt másznia. Viszont a kis egy szoba-konyhás lakásba nem fértek be a bútorai, jórészüket el kellett adnia. Fájt megválni tőlük, hiszen egy életet élt le közöttük, velük és megannyi, régi emlék fűződött hozzájuk. Nehéz szívvel vette birtokba a megszokottnál sokkal kisebb új birodalmát, úgy érezte, mintha meglopták volna. Na de ezt is csak megszokta valahogy.
Amikor vasárnaponként Gabika és Zsuzsi meglátogatta – immár a kis lakásban – mindig frissen sült, házi pogácsával várta őket. Az egyik ilyen „vendégvárós” napon Zsuzsi jött egyedül, majszolgatni az omlós pogácsát, közben kibeszélni a nagyi fájós ízületeit, mivel Gabikának be kellett feküdnie a kórházba kivizsgálásra. – Nincs semmi baj mami – nyugtatta az unoka – csak rutinellenőrzés; pár nap alatt itthon lesz anyu…
Ne adjon az Úristen egy anyának ennyi fájdalmat… Hogy gyermekét kelljen öregségére eltemetni... Zoltán elvesztését még csak-csak kiheverte; dolgozott benne az életösztön, az élni akarás, de Gabika halálával már nem volt semmi, ami e világhoz kötötte volna. Ment volna szíves-örömest két kedves halottja után, de az Ég még nem akarta.
Manci néni egészsége fokozatosan romlott; nehezére esett a mozgás, szinte az egész napot ágyban fekve töltötte. Zsuzsi ugyan havonta egyszer eljött hozzá; jegyben járt egy hozzáillő, jóképű fiatalemberrel, akivel a közös jövőjüket tervezgették. Lám a kis Zsuzsi is révbe ér, most már csakugyan jó lenne Zoltán és Gabika mellett megpihenni…
…Közben egészen besötétedett, de Manci néni mégsem kapcsolt villanyt. Minek? Spórolni kell, a nyugdíj ugyancsak kevéske, épphogy kifizeti belőle a rezsit, a többit a patika viszi el; ennivalóra szinte nem is marad már. A délutáni kenyérmaradékra gondolva megkordult a gyomra, jelezve, itt lenne a vacsora ideje. Elővette a sok használattól kifényesedett, valamikor elegáns, barna bőr pénztárcáját és számolgatni kezdte az aprót… No, ez ugyan nem sok… Reggel még egy kifli sem kerül ki belőle.
Amíg volt mit, addig eladogatott a lakásból minden nehezen összegyűjtött értékes régiséget, hogy ezeknek az árából kipótolja a szűkös nyugdíjat. De most már csak a legkedvesebb tárgyak maradtak vele – az öreg kakukkos óra, vagy az Eszterházyaktól származó aranyveretes falvédő – ezektől nem akart megválni, Zsuzsinak szánta őket.
Másnap, ébredés után – mivel nagyon kínozta már az éhség, hiszen előző nap délután evett utoljára – lassan, ügyetlenül felöltözött és nagyokat nyögve leballagott a mindössze néhány méterre levő Abc-be. Nehezen szánta rá magát arra, hogy belépjen a fotocellás modern ajtón. Sokáig sétálgatott fel-le, mintha várna valakit. Végül csak bement. Kosarába egy nagyobb darab cipót tett – az illatától összefutott a nyál a szájában –, majd a bejárathoz állt, mintha a újságokat nézegetné. Amikor újabb vevő jött be az ajtón, akkor ő, a fiatal nőt csaknem ledöntve a lábáról, sietősen kibicegett az utcára. Szíve hevesen vert, szégyenpír lángja borította az arcát.
– Vénségemre tolvaj lettem… – gondolta keserűen. Majd megindult a közeli panelház ajtaja felé, karjaival szorosan átölelve a kenyeret.
Varga Nóra
Megjegyzés küldése