(Az első rész ide kattintva olvasható!)
(Az második rész ide kattintva olvasható!)
Semmi és senki nem tökéletes! Legalábbis így hallotta a Fegyencjárat egyik tökéletlen kaszása, aki ezt a gondolatot, mint valami tálcán kínált étel-különlegességet azonnal és mohón magáévá teszi.
Mert kaszálni tudni kell! Mint a nagyvilág bármely részén véletlenül kialakult, vagy szándékosan létrehozott közösségeiben, ebben a csapatban is fellelhető egyfajta hierarchia, ahol Első Kaszásnak lenni kiváltság! Persze óriási felelősség is, amit kevesen vállalnak fel, de akik igen, azokra felnéznek a többiek. A hátuk mögött meg jól kiröhögik. Ki az az idióta, aki szeret élen járni a munkával, és élenjáróként mutatni az utat a hátulkullogóknak? Senki! De valakinek menni kell, és ezt általában a nagyobb tapasztalattal bíró, a paraszti munkában jártasabb, ezért mélyen lesajnált rabok közül teszi meg az, aki a Soros. Akiket a Követők kifiguráznak, és jó nagyokat mulatnak rajtuk, de csak addig, amíg rájuk nem kerül a sor, hogy élenjárók, azaz Első Kaszások legyenek.
Elől menni dupla fáradtság. Főleg akkor, ha embermagasságú nádban, parlagfűben, bogáncsban kell utat vágni a többiek előtt, s minden egyes rend után végigcikázik a fájdalom az izomban, jó esetben válltól könyékig. Amikor az egész karon úgy kidagadnak az erek a kaszáló mozdulatra, mintha el akarnának pattanni, ahogy megfeszülnek. Mindezt nehezítik még a terepviszonyok is, amelyek az enyhén emelkedő rézsűtől a meredek partoldalig váltakoznak. Ezért kialakult egyféle rend is a kaszások között, váltják egymást, aki először Első volt, az pihenésképp hátramarad Utolsónak a következő szakaszra. Egy-egy szakasz kb. ötven méternyit tesz ki, ami két telefonoszlop közötti távolságnak felel meg a nyomvonal mentén.
Ám itt is vannak Sumákok! A legfeltűnőbb a Szószátyár, akinek az az egyik tulajdonsága, hogy sűrűn emlegeti a vasúttisztasági programot, naponta alig ezerszer, amivel mindenkinek az idegeire megy. Más témája nincs, ahogyan párja sem akar lenni senki, mert vele dolgozni büntetésnek számít. A harmincöt körüli „férfi” másik jellemző jellegzetessége úgy állni a munkához, hogy lehetőleg más is odaférjen. Ezért a két adottságáért közutálatnak örvend, és mint ilyent, mindenki széles ívben elkerüli a társaságát, amikor csak megteheti. De nem oda Buda! Hősünket nem olyan fából faragták, s nem lehet csak úgy, spontán lerázni, mint egy havas kabátot, mert tapad, akár a kullancs. Olyan süketnek teszi magát, aki érzéketlen a környezetére, nem veszi a jeleket, nem tud, sokak szerint nem akar olvasni azokból, pedig jobban tenné hogyha inkább befogná a száját, és örülne annak, hogy megtűrik maguk mellett. Könnyebb lóval imádkozni, mert hiába kap ötpercenként figyelmeztetést hogy: – Hallgass már! – egyik fülén be, a másikon ki, és folytatja tovább a köztisztaságról alkotott sajátos véleményét, a Monoton-Monológot. Őrületbe kergeti vele a fogolytársait, akik a pokolba kívánják azt a percet, amikor soraik közé vetette a kiszámíthatatlan sors, s nyakukba varrta ezt az istencsapását.
Védekezni csak úgy lehet ellene, ha hátra hagyják, és az Ollózók csoportjába osztatják be, azokat „boldogítani”. Persze, ők kézzel-lábbal tiltakoznak ez ellen a kiváltság ellen, de apelláta nincs, mehetnek az Istenhez panaszra. Ezt meg is teszik, és sűrűn fohászkodnak hozzá, hatástalanul. Még Ő, a Tökéletes sem tudja megváltoztatni a Kaszások brigádvezetőjének parancsát, és bizonyára szélesen vigyorog saját arcára alkotott teremtményei fancsali ábrázatán, amikor letekint reájuk, s látja mély szomorúságukat amivel beletörődnek, úgyszólván fogcsikorgatva tudomásul veszik, hogy azon a napon őket tiszteli meg, és tünteti ki figyelmes hozzáállásával a Szószátyár. Ám ez nincs mindig így, tudniillik amikor több a kaszálnivaló, ő is kézbekaparintja sajátját, és akkor egyet-kettőt ide-oda csapkod a kéziszerszámával, hogy jól összeborzolja a rendet vágók sorát, azoknak is főképpen az idegeit. Ilyenkor az Ollózók kárörvendenek, és a Kaszások dühöngenek, mert tudják, hogy akárkikhez is csapódik, az a pár ember délre nemcsak fizikailag, de lelkileg is kikészül. Itt többszörösen érvényesül az a mondás, hogy: – „Isten nem vér bottal...”
Az Első Kaszás viszi magával a többieket. Ő diktálja az ütemet, és ahogy a derengő félhomályban meg tudja különböztetni a harmatos fűszálakat, beáll az élre, hátralendíti a pengéjét, amellyel egy pillanatnyi tétovázás után lesújt, és jóízűen beléjük harap. Ezt még többször megismétli, és mintegy három-négy méternyi előrehaladás után mögé áll a Következő. Aki felveszi a pózt és a ritmust, s ekkor már két pár kar lendül oldalra, két pár láb lép egyet-egyet előre egyszerre. Sihííí... – bal láb egyet előre – suhííí... – jobb láb felzárkózik. Messzebbről nézve félelmetes látvány. A lendülő kasza lesújt, hersenő hangja a fülekbe vetíti azt, ahogy a bokájáról lemetszett sarjú a következő pillanatban eldől, s miközben a pengére rogyva azon egy méternyit utazik az enyészet felé, még egyet felsóhajt, és ezzel a rövidke, halk lélegzetvétellel elénekli beletörődő hattyúdalát. Vele sír a selyemfű, patakokban hullik a könnye, fényesre zokogja az acélt, s utoljára még bosszút áll rajta. Ehhez segítséget is kap a szedertől, mely hosszú indája futásával rátekeredik, megakasztja a mozdulatot, s olybá tűnik, mintha porszemet akarna játszani a fogaskerekek között. Azt hihetnénk, hogy együtt képesek megállítani az időt, megtörni a lendületet, élét venni minden borzadálynak, s afféle kamikaze-akcióban feláldozni magukat a többiekért.
Ideig-óráig fel is tarthatják a végzetet. Addig, amíg a kasza pártjára áll a fenőkő, és hozzádörgölődzik, hogy még halálosabbá tegye. Csak addig, míg a verejtékező homlokról legördül néhány izzadságcsepp, a mellkason-háton terjedelmes-nedves foltok áztatják át a pólót vagy inget, s a reggel még száraz hónaljak alól bűzlő szagokat vegyít a légmozgás a virágok közé, majd ezt a pézsma és kökörcsinkeveréket, ezt a rögtönzött, trágyaillatú bukét szanaszét hinti, elszórja mindenfelé. Ezen idő alatt a kovakő ingát utánoz a kasza ívén, vagy inkább egy metronómot, s ahogy pengve feni gyilkos szablyává az eszközt, magából is hánt le egy leheletfinom réteget. A szusszanásnyi idő arra elég, hogy az összepréselt tüdőbe némi friss levegő jusson, s egy-két korty jeges víz csusszanhasson le a kitikkadt torkokon. Arra is, hogy az izomláz sajgássá tompuljon, s némi erő költözzön a rogyadozó lábakba is. A gondolatok is felfrissülhetnek kissé, egy-egy visszanéző bágyadt mosoly palástot borít a katonás rendre vágott gyomnövényekre, s mintha szemfedőként leplezné el a rájuk mért, rosszindulatú csapásokat. Csupán néhány szál ürömfű marad lábon, és kajánul tekint az előrehaladók után. Talán azon somolyog, hogy hiába taroltátok le négyméternyi szélesen a töltés oldalát, velünk sohasem fogtok végérvényesen elbánni... Ez így is van rendjén. A természet teszi a dolgát, és újra kineveli azokat a gazokat, amelyek megkeserítik a foglyok életét. A földből úgy nőnek ki a különböző gyomok, mintha készakarva szeretnének keresztbe tenni a rabszolgasorsba vetett kényszermunkásoknak.
A Megfigyelő együtt kaszál velük. Hol élen jár, hol hátul kullog, de ott van, és közösen tárgyalja ki azokat az intézkedéseket, amiket a fejük fölött hoztak meg az arra illetékesek. Természetesen azok, akik nemhogy kaszát, még valószínűleg egyetlen olyan vasat sem fogtak kézbe, amelyre nyél van erősítve. Mert azzal ugye dolgozni kell, azért is találták ki. Hát ők azt találták ki, hogy túl sok a hatvanvalahányezer ezért a munkáért, elég az ötvenhétezer is, azt sem tudják ezek a parasztok tisztességesen elkölteni. Akiket csak egy hétig szeretnének a soraik között tudni, és akkor megmutatnák nekik, hol lakik az a Magasságos, aki úgy fölvitte a dolgukat. Mert látatlanba le mernék fogadni, hogy már az első napon sírva könyörögnének öt perc szünetért, vagy csak azért, hogy gyorsan, és fájdalommentesen az árnyékba ájuljanak nemcsak a hőség elől, hanem fáradtságukban is. Ott azután biztosan eltűnődnének azon, mennyi is az annyi, s vajon elég jól meg van-e fizetve az ezer négyzetméternyi norma, cirka kétezerhatszázért naponta.
Amit a munka rabjainak, a mezőgazdasági segédmunkásnak csúfoltaknak ítéltek meg, akik jó nagyokat kaszálnak a napi betévő minimálbérért. S még így is tökéletesen túl vannak fizetve ezek a tökéletlenek honatyáink szerint...
Kondor Zoltán
Megjegyzés küldése