Maradék
Maradék testem a teremtés
ujjbegyén átfutó gyertyabél.
Egyik végén már izzik a kóc,
másik végén jeget vetél.
Lobbanó árnyékom ugráló bohóc,
tikkadó csontom széthulló pajzsa
búza és só szétdűlő malma.
A hajadba csavarodó szőlőindák között
átlebegő pillanatok mennek ölre,
voltam én hegyek-völgyek adománya,
kezdet és vég, most sóhajtól
véres mézgyűjtés rozsdás vödre.
Lázadás
Tenyerem félreütötték. Hiába
sarkantyúztam meg a szivárványt.
Magamnak szabok inget dalaimmal,
és magamnak faragok gombot, hogy
tűzben forgó elmém lenvászonba
zárjam, de kikacsintok. A nappalra
csendfüggönyt rántok, és mezítláb
felgyújtom az éjszakát. A múlt és jövő
perforációján átszakadó reszketeg
pillanatokban, ezredszer is imára
szökök vérző vasbetonra, poli-etilén-
-tereftalátra, hogyha az idő hátra-
csavarja is a kezem, ereimmel
nagy tüzeket rakok álmaidba.
úgy vagyok én
ruhátlanul vékony papírba sodorva
hegyek ormán és völgyekben bolyongva
félbehagyott cigánykerék
hasadt szekercenyél
úgy vagyok én hitetlen
ahogy itt legbelül
Teremtőm ujjain
füstkarikám megfeszül
Vért hány az alkonyat
földet ettem az égből ittam
messzire néztem itthon maradtam
magam a zajban előrebukok
térdem felett betonkrisztusok
szürke felhőnyáj mögé rejtőzve
vért hány az alkonyat a szőlőhegyre
az ősz táncot lejt a fürtök között
a tarló acélkardnak ütközött
utolsó csepp és egy feszülő szál
rőt kése nyarak melle közt talál
hasítja álmom majd elmenekül
helybenhagy és cserben belül
alázat és józanság az áldozat
lelkem vibrál különös kárhozat
a kertemből kihátráló
nyár szakadozott háló
nem akad fenn rajta semmise
minden belelóg a lelkembe
vitorlát bont bennem a lombhullás
nevetek rajta mit nekem elmúlás
mindig nyakamon kötele avarszagú kölni
kénytelen leszek könnyet dérrel törölni
ám a kökénybe szerelmes vagyok
lehet a tövében magam is megfagyok
fanyar ízeket csöppentve nyelvre
vért hány az alkonyat a szőlőhegyre…
Megjegyzés küldése