Nyírfalvi Károly versei - Egy újsághírre; Dobj mindent a földre; Így sem jobb; Folytassa más

Egy újsághírre

Mint félájult legyek kóvályognak a

padsorok között, a nap bekacsint az

ablakon, hívja, csalogatja őket

a szomszédos játszótér.

Tonnányit mozgatnak napra nap,

lábukban egy város minden unott

emléke, mennének már viháncolva,

megannyi ólmozott szív a hét végén.

Legyen hát vége, ne legyen rosszabb

nekik sem, ha már jobb nem lehet.

Harangoznak, elütik a delet. El-

vándorol nyakukból a kulcs.

Dobj mindent a földre

ne feküdj a csengőre

beázott elakadt néma

kopogj halkan vagy

hadonássz az ablakon

hagyd a küszöbön dolgaid

indulj nagyon korán ne

várd a napkeltét csendben

közelíts némán távolodj

dél felé már ott is lehetsz

vagy el se indulj arass komlót

forrázd lassú tűzön pakold

meg a batyud indulj tovább

ne keresd a révészt a folyó

kiapadt ne nézd a másét

légy elégedett és megadatik

miről nem is tudsz vagy

mosolyogj fogd a sorsra a

csütörtököt mondott pisztolyt

pihenj meg dobj mindent a

földre a felszín alatti táj

ismeretlen a puha becsapódás

feltár apró sebeket korábbi

szél kavarta por dacos nyomát

mélyebben ragadd meg alsó

nyakánál a komlót tépd ki

hasznodra, hogy karcos kezed

égbe emelve lehiggadj aztán

dobd mindet a földre…

Így sem jobb

Nem tudok menni, mert nem.

Ennyi. Nem tudok szétszakadni,

nagyon a földhöz ragadtam.

Lennék inkább független, vagy

ölhözragadt gyermek, csak ne

függnék a könnyű, gonosz szélben.

Megöl a nehézkedés. Fejemben

minden oly egyszerű. Felkészülni,

cipőt, sálat húzni és kész.

Folytassa más

Nyitott kapu, fellocsolt udvar,

lágyan ringó zászló, muskátli az

ablakban. Megérkeztem.

Kis csomagban madárlátta könyvek,

ragaszkodnak hozzám, másnak nem

kellenek. Se most, se rég.

Kiteszem a napra száradni, lepje be

a fény, peregjen a penész, a nemes

por a rések indái közé.

Rácsos erdő a falu szélén, ott

volna jó lapozgatni, hallgatni a

papírzörgést, a fák oldott hangját.

Kötelek fogják össze a mát, a

tegnapot, a ragasztó kiszáradt rég,

egy-egy tollvonás akasztja látásom.

Hátamon cipelem a tudást, mint ölnyi

tuskók erdő mélyén. Indulok tovább,

olvasni a mókusoknak.

Oszdd meg: