Apollinaire
szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény
égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked
a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
Euriposz száz tengerár
(villan a Végzet fogsora)
a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen
s tatam-tatam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét
Csontváry
vásznat szövetni óriásit
s a végtelenre fölszögezve
mindent mi legbelül világít
úgy festve rá akárha lenne
elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe
ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste
ám a Cédrus tőrt szorítva billeg
s törött angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre
Tőmondatnyi táj
A tócsa nikkelét e délután
(nagy alkimista) rézzé gyúrja át,
hever az udvar, tőmondatnyi táj,
akár a pont, kút zárja le, tovább
nem bővíthető, de órákon át
olvastam mégis, mert egymás után,
percenként változtatva nyelvtanát,
mást és mást jelentett, pedig a nyár,
(maga a regény) mit sem változott.
Hallom, tojásörömtől kotkodál
a tyúk, piciny gyíkpenge cikkan el,
egy apró bogáron kigyúl a jel,
tán félek is, hisz még gyerek vagyok.
Anya izgatott, holnap jön Apám.
Szikár szavakkal
szomjúság ellen aszályt inni
s akárha pillét hegyet vinni
megfesteni az idő-arcot
homlok mögötti barlangrajzot
tenger és ég közt lenni ponton
libikókázni horizonton
öklöt szerelni reménykézre
úgy élni mintha Isten nézne
tárnákat ásni fénylapáttal
szikár szavakkal cicomátlan
lenni fárosz és lenni hangya
ötvöződni a haranghangba
lenni árván és lenni párban
szeretkezni egy tulipánban
őrizni termést pelyva-korban
s szárnyat viselni lenn a porban
Nagyon szeretem mély, kiforrott verseid!
VálaszTörlésSzeretettel: Ditta