Félix ígéretes tehetség volt, de ahogy az összes ígéretét, ezt sem váltotta valóra.
Élni fogok! – ígérte harsány bömböléssel, mikor megszületett, ám azon nyomban rábízta az életét az édesanyjára.
Aztán a tanáraira… aztán a feleségeire… aztán a gyerekeire.
– Az életem a tiétek! – Vigyétek!
Na, attól kezdve semmi gondja nem volt. Sétált, és fütyörészett.
Néha ígért ezt-azt, és útnak eresztette az ígéreteket. – Teljesítsetek!
– Nélküled egy lépést se! – felelték az ígéretek, és annyiban maradtak.
Félixnek nem hiányzott a saját élet. Nézegette a másokét. Némelyik megtetszett neki, azokba megpróbált belebújni, de egyik sem illett rá. Vagy lötyögött rajta, vagy szűknek bizonyult. Néha futásnak eredt, hogy egy-egy példás életet utolérjen. De azok igen hamar lehagyták, és petárdaként elfüstöltek az orra előtt.
Lássuk, hogyan csinálják! – morfondírozott, és tanulásnak adta a fejét.
Az iskolapad horpadtra kopott a feneke alatt, a könyvtárak mind kiürültek, és a fejébe vándoroltak. Hanem, mikor felelni kellett volna, a sok tudományból nem tudta, hirtelen melyik választ húzza elő.
– Talán ezt? Talán az ellenkezőjét? Hátha ez az igaz? Hátha amaz? Adhatok én választ bármire is, mikor ennyi okos ember hiába törte a fejét? – töprengett, és jobbnak látta csendben maradni.
Tanulni szeretett, csak vizsgázni ne kelljen! Inkább huszonöt tanfolyamra beiratkozott, csakhogy kitolja a diák-kort. – Felelni? Azt már nem!
Semmilyen kérdésre nem adott választ. Nem is lett szép pecsétes oklevele, meg doktori süvege!
Félixből hiányzott az az „enzim”, amitől a tanulásból tudás lesz. Így aztán a sok ismeretanyag emésztetlenül hullt a semmibe.
Tegyük hasznossá magunkat! – határozta el, és ezúttal munkára adta a fejét. De nem volt szerencséje. Mikor havat lapátolni indult volna, kitört a nyár! A legnagyobb aszály idején buzgón hordta a homokzsákokat a gátra. Szép szál gerendákat gyalult fogpiszkálónyira, térdig járva a forgácsban. Ha kapát vett a kezébe, kikapálta a frissen elvetett krumplit, a kertekben a virághagymákat, s közben letaposott minden palántát. Állandóan sürgött forgott, de sosem volt jó időben jó helyen.
Minden munkát kivettek a kezéből, nehogy még több kárt okozzon.
– Félix, te csak sétálj, és fütyöréssz, jobban járunk!
Öreg korára vette észre, hogy az ő életével mások futkorásznak, vagy éppen görnyednek alatta, vagy most dobták a disznók elébe.
– Hohó! – Ez az én életem! – kiáltott rájuk. – Mit csináltok?
– Nekünk adtad, semmi közöd hozzá! – felelte mindegyik.
Félix ott állt Élet nélkül. Ez még nem is lett volna akkora baj, megszokta már…eddig is mindenből kivonta magát. Az emberek nem számoltak vele. Félix nem tényező…
De egyszercsak betoppant a Halál.
– Na, Félix, itt az idő, menni kéne! – De hol az életed, amit elvehetek?
Félix zavartan heherészett, és mindent felforgatott maga körül.
– Itt kell lennie valahol! Hova is tettem? – Azzal előhúzta a sok lim-lom közül a sétát, meg a fütyörészést.
– Na, hallod! – méltatlankodott a Halál. – Ezzel akarod kiszúrni a szemem? Addig ne is kerülj a szemem elé, amíg egy tisztességes életet össze nem szedsz nekem!
Ennek fele se tréfa – szeppent meg Félix – most kezdhetem előlről!
Félix megpróbált nyomára eredni az életének. Visszafelé haladt, és próbált emlékezni a csörrenésre, amikor leejtette, mint egy kulcscsomót.
Tagadhatatlanul voltak ilyen jelek. Szinte minden lépését halk csörrenések kisérték. Az egyik első az volt, amikor az óvodában a nevén szólították, és ő nem reagált. Kicsire összehúzta magát és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem volna. Várta, hogy majd valaki más jelentkezik helyette. Végül a kezébe nyomtak egy nagy játék mackót. – Félix, ez a tiéd, már csak te nem kaptál!
Így tanulta meg, hogy csak várni kell a sorára, valami neki is jut.
Benézett a régi Iskolákba is. Újra be akart ülni a régi padokba, de mindenütt az volt kiírva: VIZSGÁZNI KÖTELEZŐ!
Félix ijedten iszkolt onnan, s hogy megnyugtassa magát, fütyörészni kezdett.
Félix nem ment a dolgok után, azok keresték meg, ha éppen arra jártak:
– Félix, nem akarnál jobb munkát, szebb lakást?
Lett Félixnek ez is, az is, mert azért akadtak barátai, akik odafigyeltek rá, és elintézték neki.
Már öreg legény volt, mikor nők szóltak hozzá:
– Félix, nem kéne megnősülnöd, gyerekeket nemzened?
Valóban – gondolkodott el Félix. – Hiszen mi kell ahhoz?
– Szerelem, szerelem! – kiáltották kórusban a nők.
– Egyszerre csak egy beszéljen! – szólt rájuk Félix és megkérdezte: – Hát az meg mi?
– Majd meglátod, majd meglátod, csak vegyél el feleségül! – felelte az egyszerre csak egy nő.
Így lett Félixnek felesége, majd gyerekei, de a szerelmet mégsem látta meg. Valahogy elfelejtődött, csirr-csörr, csörrenés…
– Félix, mit csinálsz? – kérdezték a gyerekek.
– Dolgozom. Havat lapátolok, homokzsákot hordok, forgácsolok, kapálok. Szívem szerint persze hegyeket hordanék el a helyükről, meg csillagokat hoznék le az égről, meg kimerném a tenger vizét, dehát pénzt kell keresni – felelte bánatosan Félix és továbbsétált.
Ahogy megy, mendegél, három szép nagy házat lát. Az egyik előtt Hegyhordó áll, és pipázik, a másik előtt Csillaghozó üldögél, a harmadik előtt Tengermerő támasztja a kerítést.
– Ej, de szép házatok van! – irigykedett Félix.– Hogy csináltátok?
– Hegyet hordtunk, csillagot hoztunk, vizet mertünk – felelték neki.
– Azzal is lehet pénzt keresni?
– Látod. Erő, ügyesség és kitartás dolga az egész.
– Valamikor én is ezt szerettem volna…hányszor ábrándoztam róla! – mélázott el Félix.
Három halk csörrenés térítette magához. A leejtett élet kulccsomója.
– Hajolj le, Félix! Vedd fel!- bíztatták hangok innen is onnan is.
– Nem hajlik már az én derekam. Mit tehetnék most már? Késő.
– Hát örökké akarsz élni? – kérdezték a hangok.
– Nem akarok, de alighanem nincs más választásom – állt odébb Félix lehajtott fejjel.
Így is történt. A Halál hiába várta Félixet. Ma is csak bolyong a világon, sétál és fütyörészik. Szomorú, szeles őszidőben te is meghallod, ha jól figyelsz.
Fridreczky Katalin
Megjegyzés küldése