Zoltay Lívia - A férfi, aki nem akart

Árpád a negyvenes évei elején járt. Igyekezett nem tudomást venni erről, de időnként azért érezte, ahogy az évek szép komótosan rakódnak rá a csontjaira.

Egy Budapest melletti kis faluban élt egyszerűen, kényelmesen berendezett házában. Szerette az egyértelmű dolgokat, gyakorlatias ember volt. Két vegyesboltot üzemeltetett, az ezzel kapcsolatos teendők le is kötötték idejének legnagyobb részét. Kevés szabadidejét is igyekezett hasznosan eltölteni. Rendszeresen lejárt a falu lovardájába lovagolni, hetente többször futott, és minden hétvégén összejárt a barátaival, legtöbbször a falu éttermében, ahol törzsasztala volt, és az étterem tulajdonosa még egy külön kis táblácskát is faragtatott a tiszteletére, rajta a nevével.

Árpád jóképű férfi volt. Nem a klasszikus értelemben vett „szépfiú”, de megnyerő modorával, erős, sportos testalkatával, ápolt megjelenésével és karakteres arcvonásaival nagyon tetszett a nőknek. Persze nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt az aprócska tényt sem, hogy kifejezetten jó egzisztenciával rendelkezett, ráadásul – bár nem volt különösebben iskolázott – szinte bármiről el lehetett vele beszélgetni, mivel rendkívül sokat olvasott, és az így szerzett tudást el is raktározta a fejében. De ami talán minden eddigi „információnál” lényegesebb: Árpád nőtlen volt!

Sokan próbálták megfejteni, hogy vajon miért. Miért van az, hogy egy jóképű, szorgalmas, intelligens férfi, aki ráadásul anyagiakban sem szűkölködik, nem nősült még meg, amikor már nagyon is itt lenne az ideje. Pedig a válasz roppant egyszerű: azért, mert nem akart megnősülni. Ezt persze ő maga sem tudta. Csupán annyit érzékelt, hogy valahányszor komolyabbra fordulna a kapcsolata az éppen aktuális barátnőjével, ő, még mielőtt az illető hölgy „kapcsolna”, hirtelen „kiszeret” belőle, és amilyen gyorsan beköltöztette az otthonába, éppen olyan gyorsan ki is költözteti onnan, persze úriember módjára még haza is fuvarozza a volt kedvest, miközben szegény nő zokogva próbálja összerakni a képet, hogy vajon mit ronthatott el. Nos, semmit. Csupán nem a megfelelő férfit szemelte ki magának családalapítás céljára.

Az évek során a legkülönbözőbb nők fordultak meg Árpád házában, ám egyvalami mindegyikükben közös volt: mindannyian nagyon szépek voltak. Árpád szerette a szép nőket. Nem a média által az égbe emelt, csontsovány, divatőrült, agyonplasztikázott nőket, hanem a „hagyományos értelemben” vett szép nőket, akikből sugárzott a nőiesség, és akiknek éppen ezért nem volt szükségük semmiféle önsanyargató diétára, sem mesterséges beavatkozásokra. Ezért is álltak az évek előre haladtával egyre többen értetlenül Árpád nőtlensége előtt, hiszen igazán gyönyörű nők vették körül.

A barátai közül szinte már mindenki családot alapított. Árpád gyakori vendég volt az ő családjuknál is, a gyerekeknek mindig vitt valami ajándékot, a kisebbekkel játszott, a nagyobbakkal beszélgetett, s ilyenkor rendszerint elégedetten konstatálta, hogy ez a „család-dolog” neki is menne, csak a megfelelő társat kellene hozzá megtalálnia.

– Nem tudom, talán nekem ez van megírva – mondta egy alkalommal Károlynak, a legjobb barátjának. – Valahogy egy idő után úgy érzem, hogy nem működnek a kapcsolataim.

– Nem kellene ennyit agyalni ezen! – így a barátja. – Én sem gondolkoztam sokat, amikor elvettem Juditot. Egyszerűen csak éreztem, hogy jó lesz, hogy jónak kell lennie. Aztán, mire felocsúdtunk, már jöttek is a gyerekek – mondta, és a kertben játszó két kisfiúra nézett.

– Irigyellek ezért – szólt Árpád. – Én sosem tudtam ennyire spontán lenni.

Hazaérve lement a pincébe, és felhozott magának egy üveg bort. Ez volt az egyetlen „rossz” szokása, hogy szerette a bort, de szigorúan csak a minőségi fajtákat. Hét közben soha nem ivott, mert a munkához „észnél kellett lennie”, de hétvégén bizony lecsúszott néhány üveg ital a torkán, főleg, ha az étterembe mentek a barátokkal. Most viszont azért ivott, mert egyedül volt. A legutóbbi kapcsolata két hónapja ért véget, egy nálánál tíz évvel fiatalabb lánnyal. Megint az volt a baj, hogy a lány már családot szeretett volna, és ezt minden módon igyekezett is Árpád tudomására hozni. Egyik nap aztán ő is éppen úgy járt, mint az elődei: Árpád szépen hazafuvarozta, sőt, azt is hagyta, hogy szegény nő még utoljára kisírja magát a vállán. Azután viszont minden kapcsolatot megszakított vele. Nem vette fel a telefont, ha ő hívta, és nem válaszolt a kétségbeesett sms-ekre, e-mailekre sem.

– Ez a legrosszabb az egészben – gondolta. Amikor így könyörögnek. Nincs semmi tartás ezekben a nőkben. Az égvilágon semmi.

Bekapcsolta a tévét. Egyébként szinte soha nem nézte, de most annyira magányosnak érezte magát, hogy kifejezetten megnyugtatta a már legalább kétszázszor levetített bugyuta film.

– Megpróbálom valami másban megtalálni az élet értelmét, mert nagyon úgy tűnik, hogy számomra nem a család az – filozofált tovább, aztán szép lassan elaludt.

Nem röpültek a napok, de nem érezte azt sem, hogy megállt volna az idő. Langyosan folydogált körülötte minden, és leszámítva a magányt, kifejezetten jól érezte magát a bőrében, olyannyira, hogy még ő maga is meglepődött ezen.

– Végtére is lassan 43 leszek – mondta egy szombat este, amikor megint az étteremben voltak a barátaival. – Tingli-tangli kapcsolatokat már nem akarok, de ha az a sorsom, hogy soha ne legyen családom, akkor beérem a tingli-tanglival is, jobb híján.

– Öregem, benned aztán egy igazi filozófus veszett el! – kiabálta Károly, és elismerően megveregette barátja hátát. – Ha én ennyit agyaltam volna, soha az életben nem nősülök meg, és nem születik meg egyik gyerekem sem! Ne legyél már ennyire görcsös! Lazítsál!

– Hát éppen ez az! – vágta rá Árpád. – Túlságosan laza vagyok! Legalábbis mindig ezt vágják a fejemhez a nők! Talán tudat alatt nem is akarok családot. Csak boldog akarok lenni. De azt hiszem, félek. Félek, hogy nem sikerül.

– Mindenki fél – kapcsolódott be a beszélgetésbe Csaba. – Csak valahogy le kell győzni ezt a félelmet, különben kihalna az emberiség, mert senki nem merne családot alapítani.

Ezen mindannyian jót nevettek.

– Figyelj Árpi! – fordult felé Károly. – Már régebben is akartam szólni, csak valahogy nem éreztem még alkalmasnak. De most már talán alkalmas az idő. Juditnak van egy barátnője, és úgy gondoltuk, hogy….

– Na álljunk csak meg! – vágott rögtön közbe Árpád, meg sem várva, hogy a barátja befejezze, amit mondani akart. – Vakrandi? Ti vakrandira akartok engem hívni? Engem? Na nehogy már! Tudok én magamnak nőt szerezni, nincs szükségem segítségre, és különben is, az ilyen erőltetett dolgok soha nem szoktak összejönni, ennél még a társkereső iroda is jobb! – kiabálta dühösen.

– Miért nem hallgatsz meg? – próbált érvelni Károly. – Azt sem tudod, milyen a nő!

– Nem is akarom tudni, mert nem érdekel! Te még a műanyag kamionodat tologattad a homokozóban, amikor én már csajoztam, haver, úgyhogy te ne akarj engem senkivel összehozni! – hadarta, aztán fölállt az asztaltól, fogta a kabátját, és kiviharzott az étteremből, de előtte még odavetette az elképedt, fiatal pincérnek, hogy: – Írd az egészet a számlámhoz!

Ahogy kiért a friss levegőre, egy kicsit megnyugodott, de még mindig túl zaklatott volt ahhoz, hogy visszamenjen, ezért inkább beszállt a kocsijába, és elindult hazafelé. Útközben még mindig az étteremben történteken járt az esze.

– Ki tudja, mióta agyalnak már ezen. Régóta tervezgetik már, az biztos. Ennyire szánalmas vagyok? Istenem, ezt nem hiszem el! Ahogy így füstölgött magában, nem vette észre az útkereszteződést, és a közeledő autót sem, aminek elsőbbséget kellett volna adnia. Egymásba rohantak.

A kórházban tért magához. Károly és Judit ültek az ágya melletti két széken. Nem tudta, miért, de jó érzéssel töltötte el, hogy őket látta meg először.

– Szia, Haver! – hajolt oda hozzá Károly. – Volt egy kis baleseted. Nem adtál elsőbbséget egy autósnak, és összekoccantatok. Szerencsére nincs komoly baj. Az meg még nagyobb szerencse, hogy szinte semmit nem ittál! Volt egy kis agyrázkódásod, meg eltört a kulcscsontod.

– Iszonyúan fáj. – mondta Árpád. – És a másik autós? Vele mi van?

– Hála a jó égnek, semmi. Egy karcolás nélkül megúszta!

– Istenem, de jó, ennek nagyon örülök!

– Figyelj, Haver! Én annyira sajnálom azt a veszekedést, a fenébe, ha én nem kezdem el azt a vakrandi-témát, akkor nincs ez az egész! – tördelte a kezét Károly.

– Az én ötletem volt – szólt közbe Judit. – Ne haragudj, Árpi! Jót akartam. Nem tudtam, hogy nálad ilyesmi szóba sem jöhet.

– Hagyjátok már abba ezt a szánalmas siránkozást, inkább azt mondjátok, hogy milyen a nő! – mosolyodott el Árpád.

És hangosan felnevettek mindhárman.

Árpád mostanában egyre sűrűbben találkozgat Laurával, Judit kolléganőjével. Érzi, hogy lassan, de biztosan kezd belehabarodni. Legfőképpen azért, mert Laura nem akar minden áron családot. A boldogságot keresi, ahogyan ő is. Úgy gondolja, hogy talán éppen ezért van esélyük arra, hogy együtt maradjanak…

Zoltay Lívia

Oszdd meg: