Rohamosan málló vakolat, repedező csempék, harmincéves, narancssárga műanyag székek, de a mostoha körülmények ellenére mégis hihetetlen a tisztaság a neurológián.
Délután négy óra van. Több mint egy órája ülünk a folyosón. A barátnőmet kísértem el. Pár hónapja volt egy nagyon komoly magánéleti tragédiája, amitől depressziós lett.
– Na és ki nem az manapság? – gondolom, aztán elszégyellem magam. Megígértem neki, hogy vele leszek, fogom a kezét, amíg tart ez az őrület (meg persze utána is).
– És az én kezemet ki fogta, amikor…? – kezdem megint, persze csak gondolatban és újfent röstellem magam.
A jobb oldalamon ülő szakállas, középkorú férfi – lehet vagy ötven kiló vasággyal – hirtelen felém fordul, és vékony, remegő hangon, szinte kántálva ismételgeti:
– Voltam én kérem szépen mezőgazdasági szakember is ám, tessék nekem elhinni, úgy van, ahogy mondom, kérem tisztelettel.
Mit lehet ilyenkor tenni? Egyik oldalamon a barátnőm ül gondolataiba mélyedve, várja, hogy sorra kerüljön és megkapja a kis csomagot, amitől talán egy árnyalatnyival elviselhetőbbek lesznek a mindennapok.
– És utána? Mi lesz utána? Hiszen nem lehet egy életen át gyógyszereken élni! – bújik elő belőlem újfent a kisördög, de rögvest moderálom magam, hisz nem vagyok pszichiáter.
Másik oldalamon a kántáló, amolyan, a légynek se tudnék ártani, mégis mindenkinek az agyára megyek – típus, folyamatosan informálja a körülötte lévőket a mezőgazdasági mérnöki múltjáról. Nyomatékosítva a mondandóját, föl-le járkál közben, az egyre kényelmetlenebbé váló szocreál-székeken feszengő, türelmetlen többi beteg legnagyobb örömére. Egyikük, egy harminc körüli férfi (rendesen elaludt hajjal), aki eddig csöndben üldögélt a fejét a tenyerébe fogva, most föláll, álmos, birkaszemeivel rámered a kántálóra, és megszólal:
– Nem fognád be mára, okostojás? Kit érdekel, hogy mi voltál? Most itt ülsz te is velünk és várod a dilibogyó-adagodat, úgyhogy ennyit a karrieredről! Hallgass és ülj le!
A folyosón dermedt csend. Egy pillanatra magamba húzódom én is, mert ez bizony ütött. Ennél pontosabb helyzetjelentést ritkán hallottam eddigi életem során.
A kántáló összerezzen, mint egy riadt, apró madárka és elsomfordál a sarokba. Hangját sem hallani többet.
– Vajon meddig kell még itt rostokolnunk? – kérdem félhangosan, de látva a barátnőm kétségbeesett ábrázatát, ejtem a témát.
Azt mondja, nagyon hálás nekem, amiért elkísértem erre a finoman szólva sem túl barátságos helyre. Azt is mondja, hogy az orvos szerint nem kell már sokáig szednie a gyógyszert, és csak a legenyhébbet kapja. Apró mosoly húzódik az arcán, hosszú idő óta először, és már kezdem hinni, hogy ez a jó út, hogy talán valóban szüksége lehet a gyógyszerre ahhoz, hogy jó mélyre eltemethesse magában a múltat, amikor a semmiből hirtelen előtűnik két nagydarab, tagbaszakadt férfi, meg egy nő.
Odacsörtetnek az ajtó elé, nem törődve a többi, órák óta ott veszteglő beteggel. Az egyik férfi, az idősebb (úgy hatvan köré saccolom), meglehetősen agresszívnak tűnik, ahogy indulatosan, öblös hangon kiabálja:
– Nekem most azonnal kell a gyógyszerem, úgyhogy én most bemegyek!
– Hát ez már sok! Itt most egy snitt! – gondolom és felállok. Odalépek hozzájuk. Elkezdem mondani, hogy ide mindenki csak a gyógyszeréért jött, mégis szépen vár a sorára, úgyhogy üljenek le ők is és várjanak. Ezek persze rám förmednek. Az idősebb férfi folyamatosan üvöltözik, megtoldva a mondandóját egy-egy jól irányzott káromkodással, különös tekintettel anyámra, apámra és az egész „fattyú” családomra. A fiatalabb, cseppet sem törődve azzal, hogy én azért mégiscsak egy nő vagyok, szabályosan befenyít és – mintegy előrevetítve koránt sem vicces szándékát – támadóállásba lendül. A nő fejhangon sipákol. A barátnőm odaugrik mellém és próbál nyugtatni (ő engem, ez egyre érdekesebb!), a kántáló ijedten fogja be a fülét. Az elaludt hajú a tenyerébe temeti az arcát. Én tovább viaskodom most már mind a két férfival.
És akkor megtörténik. Egyetlen másodperc alatt. Leköpnek! Érzem, ahogy a ragacsos, vastag nyál végigfolyik az arcomon. Annyira undorító, hogy ennél már nem is lehetne rosszabb.
Mire úgy-ahogy felfogom, hogy mi történt, és rohamtempóban törölgetni kezdem az arcomat, már ott van két ápoló. Rutinosan igyekeznek szétválasztani bennünket. A doktornő áll a rendelő ajtajában, magából kikelve, a fejét csóválva, teljes joggal. Ő is felszólít, hogy hagyjuk abba a veszekedést, legyünk tekintettel a többi betegre.
Nem tudom, kire haragszom jobban, rájuk, vagy magamra, amiért leálltam velük vitatkozni. De azt hiszem, hogy magamra.
Ezek után már tényleg nem egyértelmű, kinek kell a gyógyszer…
Visszaülök a székemre, azok hárman is megnyugszanak. A doktornő behívja a barátnőmet, gyorsan végeznek. Amikor kijön a rendelőből, azt mondja, a doktornő tud ajánlani egy nagyon jó szakembert, ha nem vagyok képes kezelni az indulatkitöréseimet.
Hangosan felnevetünk, úgy indulunk haza. Régen hallottam így nevetni. Mélyről jövő, igazi nevetése volt, olyan térdcsapkodós. Hát ezért megérte leköpetni magam!
De többször nem kísértem el a neurológiára. Nem is kellett már sokáig járnia…
Zoltay Lívia
Megjegyzés küldése