ÚJ TARTALMAK

Lengyel János - Zöldre vetett papírosok


Egyszer már az író türelme is elfogy, az utolsó falat kenyérrel dőlnek le a falak, amik az elmét a nyugalom elfogyó szigetén tartják. Tarthatatlan állapot, miközben az őrülettel szennyezett izgatottság óceáni türelemmel falja fel testét minden mohó hullámmal.

– A hullámmal sem én rendelkezem. – gondolta az író, aki már régen nem ír.
– Mindent elvesznek tőlem az angolok!
Idegen emberek, idegen arcok, idegen szívek, idegen szavak, idegen lét. Hát csoda, hogy tönkremegy idegen?
Még létezik, mert éhezik. Jó szóra, ölelésre, illatra, érzésre, terített asztalra. Az éhség megélesíti az elmét. Ezért van hát annyi Nobel díjas Etiópiában és Szomáliában, Gramy díjas Bangladeshben. Oszkár-vallottja Haiti rengésének. Radzsasztán porában Rotschildok fetrengenek. Közleményben deklarált közöny. Az ember közönységesen tekint maga elé. Mindegyre fel. Mire fel? Kire lehet még felnézni egyáltalán? Egyáltalán érdemes-e még nézni? A látvány elszomorít.
Az író, türelme fogytán elindult a városban. Hóna alatt paksaméta, fehér papírosok kesze-kusza halmaz, önkényes halmazállapot. A papírokba szavakat gyömöszölt lázas elmével. Verejtékszag. Hóna alatt paksaméta.
A város megértően kísérte útját. Tudta jól mit érez. Őt sem értették meg soha. Az író sajnálta a várost. De leginkább önmagát. Ha már mások nem teszik, ő sem szívesen. Szívbaját a sors szívtelenségének tudta be. Tudta jól, ennek sincs értelme, csakúgy, mint az értelmetlenségnek.
Az író műveit cipelte. A természetes dolgokat nem hozzák létre. Az író a műveit cipelte. Az évek súlyos szavait, mondatait. Rongyosra olvasta Times New Roman gondolatait. Azok mégis szűzen maradtak. Nem más, mint szellemi önkielégítés. Ágyában más elme meg sem fordult. Olvasatlanul cipelte papírosait.
A város hallgatagan figyelte, miközben testén, mint vérszívó paraziták nyüzsögtek az emberek. Emberrekkenő idő. Már megszokta. Már megszokták. Már meglopta, már meglopták. Már megtudta, már megtudták. Mégsem értett semmit az egészből, ezért hizlalta félelmét. Fél elmét szánt a célra. A maradék, életre nem elég.
Az író a parkba ment. Meg nem született könyveit sétáltatta. A friss levegő jót tesz a szervezetnek. Egyetlennek sem volt tagja. Létszámot nem növelt sehol, semmikor. Rossz helyre, rosszkor, rossz kor, bármikor.
Megállt a pázsit közepén. A fűben ebmaradék lapult. Hóna alatt a paksaméta. Tapéta zöld fűszálak testére. Nyomuk sem lesz estére, gondolatok vesztére. Az író jól tudta, hogy nem tudja mit tesz, de bánni fogja nagyon. Életében e pillanat az, amikor kezéből kifolyt a vagyon. Nagyon. Pusztítva törve át agyon.
– Legyen hát, mit rosszakaró elmeharang kongatott csonthüvely mélyén álmatlan éjszakák csendjére firkálva grafiti árnyakat.
Az író a zöldre vetette papírosait. Fehéren villogtak, mint hiéna sziréna az íriszt marcangolva, szemkehely nedvét lefetyelve. Kérdésérzésekre feleselve. Feleslegesen.
Egy halom. Nézte, látta. Ott volt ő, az író, aki már nem ír. Analfabéta lett jobbja. Balja nem sikerült, csak sejtelem. A tv-ben látta, szájjal és lábbal is lehet írni, festeni. Érezte, ő már elég feslett. Álljon meg a szó egy szóra! Ezt neki kellett kimondania:
– Elég!!!
Elég a papír, s vele a gondolat. Serceg, mint tábortűz fölött a szalonna. Mégsem ég. Még nem elég. Az öngyújtóból kifogyott a szufla, a dobozból elfogytak Irinyi szálai.
A fű zölde befogadta a papíros fehérjét, pirosat tetejébe karjából szennyezett.


Lengyel János



Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes