Sebők Zoltán - Piroska farkasa

1.

Újraolvastam a Piroska és a farkas című népszerű mesét, és arra kellett rádöbbennem, hogy a benne foglalt történetet minden különösebb nehézség nélkül követni tudom. Nem így a róla szóló interpretációkat, különösen a pszichoanalitikai indíttatásúakat. Pontosabban szólva, érteni vélem én azokat is, ám adott esetben komoly nehézséget jelent számomra értelmes kapcsolatot találni az értelmezés és az értelmezett között.

Itt van mindjárt a bécsi származású Bruno Bettelheim sokat idézett dolgozata  A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvből, ahol is a freudi szokásnak megfelelően az ödipális séma alapján nyernek értelmezést a Piroskával történtek. A szerző ugyanis valami rejtélyes oknál fogva biztosra veszi: e bugyuta kislány legfőbb vágya „tulajdonképpen” nem más, mint hogy elcsábítsa az apját, illetve, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az apja csábítja el őt. Röviden fogalmazva, Bruno Bettelheim szerint Piroska története ennek a vágynak a serdülőkori újraéledéséről és diadalmas meghaladásáról szól.

Ha az ember így közelít magához a meséhez, mondjuk a Grimm-testvérek által szerkesztett, Bettelheim által is a legjobbnak tartott és egyben legnépszerűbb változathoz, önkéntelenül is sok-sok női kacérkodásra számít, no meg annak az ocsmány fráternek az aktív közreműködésére, aki bizonyára meg sem érdemli, hogy apának nevezzük. De akármilyen figyelmesen követjük is a történet fonalát, semmi ilyesmit nem találunk benne. Piroska atyja például, akinek Bettelheim premisszái alapján legszívesebben kicsavarnánk a nyakát, nemhogy semmi disznóságot nem követ el, hanem egyszerűen fel sem tűnik a mesében.

2.

   

Hogy ne áruljunk tovább zsákbamacskát, idézzük fel vázlatosan, miről is szól a Piroska és a farkas című mese. A címszereplőt, aki egy pontosan meg nem határozott korú leányka, édesanyja elküldi az erdőben lakó beteg nagyanyához, hogy vigyen neki ételt és italt, nevezetesen kalácsot és bort. Piroska útközben találkozik a farkassal, aki miután megtudakolja a nagymama lakcímét, ráveszi a kislányt, hogy térjen le az ösvényről és szedjen virágot. Amíg Piroska ekként késlekedik, a farkas felkeresi a nagyit és sebtében felfalja. Mire Piroska megérkezik, a farkas a nagymama ruhájában díszeleg az ágyban, s annak szerepében kezd el társalogni a kislánnyal. Bár Piroska észlel néhány olyan jelet, melyek arra vallanak, hogy az ágyban fekvő személy nem a nagyi, a farkas először türelmesen győzködi a leányt, ám amikor a szája méretére vonatkozó gyanakvó kérdés elhangzik, őt is felfalja. De nemsokára jön a vadász, felvágja a farkas hasát, ahonnan épségben kijöhet Piroska is és a nagymama is. Ezután Piroska tanácsára telepakolják a farkas hasát nehéz kövekkel, a vadász pedig lenyúzván az állat bőrét, eltávozik. A nagymama elfogyasztja a hozott ételt és italt, Piroska pedig levonja a történet tanulságát: „Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta”.

3.

   

Amint látjuk, magából a meséből nemcsak az nem derül ki, hogy az apa milyen ocsmány praktikákkal próbálta elcsábítani a saját kislányát, hanem az sem, hogy Piroskának volt-e, van-e egyáltalán édesapja. Akkor hát vajon honnan veszi Bettelheim, hogy a mese alapja az ödipális konfliktus, illetve annak kései újjáéledése? Az ember eleinte hajlamos arra gyanakodni, hogy Bettelheim egy másik mesét olvasott, vagy ugyanazon mese más változatát vette alapul. De nem. Hiszen tanulmánya közepe táján maga is explicite bevallja, hogy „a Piroska és a farkas-ban sehol nem említik az apát”, amit maga is szokatlannak tart az ilyen típusú tündérmesében, de nem esik kétségbe. „Ez azt sejteti – állítja nagyvonalúan –,hogy az apa jelen van ugyan, de rejtett formában.” Majd hét sorral alább – mely sorok arról szólnak, hogy a kislányok általában szeretik, ha szeretik őket – a sejtés minden érv nélkül bizonyossággá válik számára és konkretizálódik: „Most már láthatjuk, hogy az apa valóban jelen van a Piroska és a farkas mesében, két ellentétes formában: egyrészt mint farkas, amely a leánygyermeken elhatalmasodó ödipális érzelmekkel járó veszélyek kivetítése, másrészt mint vadász, védelmező és megmentői szerepben.”

Egyszerűsítsük le az elmondottakat: abból, hogy valaki nincs, előbb csak sejteni véljük, majd biztosra vesszük, hogy mégiscsak van. Mint tudjuk, ez a sajátos logika bizony nem idegen a pszichoanalízis tudományától, ám a tapasztalat szerint racionális érvekkel kikezdhetetlen, lévén, hogy az analitikus minden ésszerű ellenvetésre ezt válaszolhatja: kérem szépen, az emberi lélek se nem gép, se nem matematika. Ami viszont igaz, s így aztán bizonyos értelemben legitim módon nyer beláthatatlanul tág teret az idiotizmussal határos értelezői önkény. A dolog, legalábbis számomra, akkor válik tényleg izgalmassá, amikor a szóban forgó önkény más-más úton, de ugyanarra az eredményre vezet.

4.

   

Jó példa erre a Piroska és a farkas című mese hősnőjének esete, aki rendre a pszichoanalitikusok figyelmének középpontjában áll. Mint már említettem, Piroska életkora a mese alapján meghatározhatatlan. Viselkedéséből ítélve öt éves éppúgy lehetne, mint mondjuk tizenhat. Mit tegyen ilyen helyzetben az analitikus, akinek ahhoz, hogy egyáltalán tollat ragadhasson, feltétlenül szüksége van valamilyen skatulyára? Dönt, majd megpróbál úgy tenni, mintha ahhoz alapja is lenne. Bruno Bettelheim például elhatározta, hogy Piroskának a bravúros értelmezés sikere érdekében serdülőkorúnak kell lennie. S tényleg az is lett, méghozzá több okból. Először is azért, mert egykor vörös színű sapkát kapott a nagyanyjától, ami a szerző szerint azt jelenti, hogy az öregasszony ez által a saját szexuális vonzerejét adta át a lánynak. Mivel a vörös szín erős szexuális természetű érzelmeket is jelképez, Bettelheim külön jelentőséget tulajdonít annak, hogy Piroska a mesében úgymond „nyíltan viseli a vörös sapkát – elmulasztva természetesen annak meghatározását, hogy vajon hogyan lehetne egy sapkát burkoltan viselni.

A másik érv, ha lehet, még eredetibb, olyannyira, hogy értelmes embernek ilyesmi aligha juthatna az eszébe. Amikor Piroska a nagymama ruhájába bújt farkassal tárgyal, mint ismeretes, arról faggatja, hogy miért olyan nagy a füle, a szeme, a keze és végül a szája. Erre figyelt fel Bettelheim, s a következő kommentárt fűzte hozzá: „E felsorolásban szerepel a négy érzékszerv: a hallás, a látás, az érintés és az ízlelés szervei – a serdülő ezek segítségével igyekszik megérteni a világot”. Szerzőnket természetesen nem zavarja, hogy ez a vonás az aggastyánokra sem kevésbé jellemző: mivel Piroska volt az, aki épp ezekre az érzékszervekre kérdezett rá, a következtetést már le sem kell vonni. Annál inkább, tehetjük hozzá, mert szerzőnktől függetlenül Erich Fromm is nagyon hasonló eredményre jutott, ráadásul ugyanarra a színre hivatkozva, mint első okfejtésében Bettelheim – még ha az önkény nála egészen másféle utat járt is be. A Mesék, mítoszok, álmok című könyvében Fromm magában a Piroska névben, ami a mese szerint a nagyitól kapott sapka színével van összefüggésben, a menstruáció szimbólumát látja. Következésképpen, akárcsak Bettelheim, ő is serdülőkorúnak tekinti a kislányt, miközben fel sem merül benne a gyanú, hogy ha valaki egyszer a Piroska nevet kapta, ötévesen éppúgy Piroska, mint mondjuk nyolcvanévesen.

Adott, pontosabban minden értelmes alap nélkül megkonstruáltatott tehát egy serdülőkorú leány. Mi kell ahhoz, hogy e szerencsétlen lény ödipális konfliktusa újraéledjen? Ehhez természetesen kell egy ödipális konfliktus, amihez viszont, nőnemű lényről lévén szó, apa is szükségeltetik. De mi van akkor, ha az értelmezett írásműben nyoma sincs az apának? Sebaj, mondja a pszichoanalitikus, ha nincs apa, mi azért könnyedén bebizonyítjuk, hogy „tulajdonképpen” kettő is van. Ami szegény Piroskát illeti, mint már utaltam rá, neki apa gyanánt a farkas és a vadász jutott osztályrészül.

Ami az utóbbit illeti, annyi alapja mindenképpen van Bettelheim feltételezésének, hogy a mesének tényleg létezik olyan kevéssé ismert változata, amelyben Piroska apukája a vadász szerepében tűnik fel, de abban úgy menti meg a két nőt, hogy a farkasnak nem a gyomrát vágja fel, hanem a fejét metszi le. Bettelheim szerint épp azért lett ott a gyomor felvágásából fejlevágás, mert Piroska apja volt az, aki tette. „Egy olyan történet – érvel a szerző –, amelyben az apa valakinek a hasával tesz valamit, akkor, amikor ideiglenesen saját lánya is éppen benne van, túlságosan erősen felidézi a lányával kapcsolatos szexuális tevékenységet folytató apa képét, semhogy igazán megnyugtató lenne.” Ez viszont nemcsak önmagában érthetetlen, hanem ráadásul az sem világos, hogy ha Bettelheim szerint az apának legalábbis egyik aspektusa „tulajdonképpen” a Grimmek változatában is a vadász, akkor vajon mi a csudáért döntött itt mégis a farkas kivégzésének eme „nyugtalanító” változata, a hasfelmetszés mellett? Miért zavarta az egyik változatban az, ami a másikban szemlátomást fel sem merült benne? Arra számított talán, hogy a saját lánya vadászruhában nem ismeri fel őt? Természetesen elképzelhető, hogy az ember gyilkolás közben nem kifejezetten logikusan gondolkodik, de hogy ilyen butaságot higgyen, az talán mégiscsak túlzás. Ez azonban a kisebbik probléma.

5.

A nagyobb butaság szerintem a farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása. Pedig épp ez az, amiben a mesét értelmező pszichológusok a leginkább egyetérteni látszanak. A különbség közöttük inkább abban van, hogy ki kivel azonosítja a „vén gonosztevőt”, ahogy az állítólagos „másik apa”, a vadász fejezte ki magát a mesében. Az egyébként rendkívül intelligens és szellemes Eric Berne például valami rejtélyes oknál fogva az unokája szoknyája alatt matató nagyapára tippel, Erich Fromm pedig valamiféle szex-éhes útonállót lát benne, akitől a fiatal nők kezdetben, de csak kezdetben, igencsak irtóznak.

A farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása annyira megszilárdult a szakirodalomban is és a közgondolkodásban is, hogy egyfajta szent dogmának számít. (Ami a közgondolkodást illeti, íme egy hirdetés a Szuper Extázis című szex-magazin 1999/4-es számának társkereső rovatából: „Egy farkasra vágyom, aki rám feni a fogát. Kedves, csinos, érzéki Piroska vagyok, aki egy gáláns farkasra vár”.) Pedig, ha jól meggondoljuk, a farkasnak a csábítóval való azonosítása igencsak gyenge lábakon áll. Mert vegyük csak sorra a mese e szempontból releváns epizódjait.     

Amikor a farkas először találkozott Piroskával, semmi olyasmit nem tett, ami csábításra utalhatna. Nem mondott neki kedves bókokat, nem simogatta meg sem a haját, sem pedig az orcáját, a térdéről már nem is szólva. Nem ajánlott fel neki titkos találkát, nem hívta moziba, nem invitálta holmiféle légből kapott ürüggyel a hajlékába. A farkas a mese szerint semmi ilyesmit nem tett. Emlékszünk még, hogy mit csinált? Így szólt a leányhoz: „Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben biztos szednék egy szép csokrot a nagymamának!” S hadd tegyük rögtön hozzá, a farkas meg sem próbált segítkezni Piroskának a virágszedésben. Mint a mese folytatásából egyértelműen kiderül, fontosabb dolga akadt őneki, mint hogy holmiféle csitriknek csapja a szelet: a nagymamát akarta, de – a pszichologizáló értelmezésekkel ellentétben – nem megdugni, hanem felfalni. Legalábbis erre utal az a lényegtelennek igazán nem mondható mozzanat, hogy a mese szerint tényleg így is cselekedett.

Ami a második, egyben utolsó találkozást illeti, a helyzet megint csak egyértelmű. Az értelmezők általában abba szoktak belekapaszkodni, hogy Piroska odaült a nagymama ruhájában fekvő farkas mellé az ágyra. Bruno Bettelheim például azt állítja, hogy „a farkas azért nem akarja rögtön felfalni Piroskát, amint találkozik vele, mert előbb ágyba szeretne kerülni vele: azaz kettejük szexuális találkozásának meg kell előznie a lány felfalását”. A farkas szándékát illetően nehéz lenne érdemi vitát indítani, mindenesetre a tények nem Bettelheim vélekedését látszanak alátámasztani. Először is, a mese szerint nem a farkas hívta oda Piroskát az ágyhoz, hanem a kislány magától ment oda, azt gondolván, hogy a takaró alatt a nagyit fogja találni. Erre még elvileg lehetne azt mondani, hogy a gonosz bestia, minden fiatal lány megrontója pont erre számított, csakhogy magában a mesében semmiféle megrontás nem történt. Nemcsak hogy a pszichológusok által olyannyira áhított szexuális aktus nem következett be, de még csak halvány utalás sem történik ilyesmire – sem a farkas, sem pedig Piroska részéről. Ez utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert a pszichológusok meg vannak róla győződve: Piroskának más sem jár a parányi eszében, mint hogy szexuális élményben legyen része. Bettelheim szerint például azért magyarázza el olyan részletesen a farkasnak a nagymama lakhelyét, mert „jól tudja: csak akkor lehet sikeres a szexuális életben, ha megszabadul a tapasztaltabb vetélytárstól, nevezetesen a nagyitól”.

A pszichológusok képzeletvilágában tehát adott két, szexuális vágyaktól túlfűtött lény, akik a premisszákból következően ugyanazt akarják. Ám a várakozással ellentétben valami egészen más történik. A farkas szolgaian válaszolgat a kislánynak a saját fülére, szemére, kezére és szájára vonatkozó, minden bizonnyal rendkívül bosszantó kérdéseire, majd hamm: bekapja. A pszichológusok kedvéért még egyszer hangsúlyozni szeretném, a mesében bekapja, s nem megdugja. Pedig a körülmények elvileg ideálisak. A ház, ahol végre édes kettesben lehettek, a lakott területtől távol, egy erdőben áll. A postás arrafelé bizonyára egyáltalán nem jár, a szomszéd sem ugorhat be tojásért, mert legalább két kilométerrel odébb lakik, a nagymama sem leselkedhet már, hiszen rég a farkas gyomrában pihen, sőt az izgága vadász felbukkanására sem lehet ép ésszel számítani. Akkor meg vajon mi a csuda akadályozta meg a farkast abban, állítólagos ocsmány tervét megvalósítsa, vagy legalább valami halvány jelét adja közeledési szándékának? Miféle csábító az, aki bambán kihagy egy ilyen pompás lehetőséget? E súlyos kérdésekre nem tudok mást válaszolni, mint hogy a farkasnak ilyen tervei és szándékai bizonyára egyáltalán nem is voltak.

De miért fontos mindez számomra? Azért, mert a mese légből kapott szexuál-pszichológiai értelmezései oda vezettek, hogy úgyszólván minden figyelem Piroskára, illetve az ő lelkében zajló feltételezett lelki folyamatokra összpontosult, s ezenközben szinte teljesen elhanyagolódott, rosszabb esetben pedig ostoba előítéletekkel terhelődött a másik címszereplő, a farkas habitusa. Pedig akárhogy is nézem, ő a mese igazi motorja, aki a banálisnak induló cselekményt felpörgette, aki az unalomból drámát, a hétköznapiságból feljegyzésre érdemes történelmi eseményt csinált. Mindenesetre korunk hőse még véletlenül sem Piroska, ez a kis ostoba liba, hanem a farkas.

6.

Összpontosítsuk hát végre figyelmünket az ő lelkére. Nézzük először is, vajon miként vélekednek róla a lélek állítólagos szakértői. Ami engem illet, igazából az a mód bosszantott fel a leginkább, ahogy Bruno Bettelheim bánt el vele. Miután „bebizonyította” róla, hogy ő képviseli az apa csábító oldalát, a következőket merészelte állítani: ebben a mesében „a farkas semmi olyasmit nem tesz, ami ne a természetéből következne: azaz felfal valakit, hogy táplálkozzék”. Bettelheim megállapításában annyi hiba van, hogy az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hol kezdje a cáfolatát.

Először is, a Napnál világosabb, hogy a mesében szereplő farkas alapvetően különbözik fajtatársaitól. A „maga természete szerint” élő farkas tudniillik a legritkább esetben táplálkozik nagymamákkal és kislányokkal. Étrendjében általában olyan aprócska állatok szerepelnek, mint például az egér, a patkány, legfeljebb a nyúl. Nagyobb méretű állatokra, mint amilyen az őz, a szarvas vagy az ember, kizárólag ínséges időkben, például a táplálékszegény téli hónapokban támad, akkor is kötelezően szervezett csoportokba tömörülve. Nem így Piroska individualista farkasa, aki eleve elutasítja a csordaszellemet, hiszen a mese összes létező változatában egyes-egyedül üzérkedik.

S még csak az sem mondható el róla, hogy cselekedeteit holmiféle észveszejtő éhségtől fűtött életösztön vezérelné, ahogy az állatok esetében általában lenni szokott. Hiszen a mese nyilvánvalóan nem a téli koplalás időszakában játszódik. Elvégre az első találkozás alkalmával a farkas épp arra biztatja Piroskát, hogy szedjen virágot, meg azt is megtudjuk a meséből, hogy a fákon madarak csiripelnek. Ahol virágok és madarak vannak, ott nyilvánvalóan kell lenniük olyan ízletes apró rágcsálóknak is, amelyeket a farkas könnyűszerrel megkaparinthatott volna. Ha a „saját természete” szerint viselkedik. De Piroska farkasa, mint ismeretes, nem ezt tette, hanem olyasmire vállalkozott, amire a közönséges farkasok még csapatostul sem szívesen vetemednek.

Ráadásul még csak nem is az történt, hogy hirtelen támadt egy bohó ötlete, amit aztán az állatokra jellemző esztelen ösztönösséggel gyorsan-frissen realizált. Nem, a mi farkasunknak a jelek szerint kész terve, gondosan kidolgozott projektje volt. Mivel tudjuk ezt alátámasztani? Mindenekelőtt azzal, hogy nem rögtön, az első találkozás alkalmával falta fel Piroskát. Igaz, ellenvetésként felhozható, hogy a mesének van olyan változata, amely szerint a közelben favágók dolgoztak, akik esetleg fölfigyelhettek volna az áldozat rikácsolására. Ez a magyarázat azonban nem elégséges, hiszen Piroska csakhamar bement mélyen az erdőbe virágot szedni, ahol viszont már biztonsággal végezni lehetett volna vele. Különben meg nincs is értelme ilyesfajta spekulációkba bocsátkozni. Elvégre abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem nekünk kell kitalálni a farkas indítékait, hanem kiolvashatjuk azokat magából a meséből is: „Ez a zsenge falatka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta a farkas... – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmben!”

A fenti monológ megint csak azt támasztja alá, hogy még véletlenül sem holmiféle hebehurgya, vak ösztön által vezérelt cselekvésről van itt szó: ez a farkas fajtatársaitól különbözően nem csak úgy egyszerűen zabál, hogy életben maradhasson, hanem gondosan mérlegeli az elfogyasztandó ételek minőségét, ésszerű sorrendbe rakva, valóságos menüvé rendezve azokat. Olyan menüvé, amelynek – az állatvilágban honos szokással ellentétben – nem az elejére, hanem a végére kerül a desszert.

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy Piroska farkasa több lényeges vonatkozásban olyasmit művelt, ami fajtatársaira bizony nem jellemző: túllépve természetes adottságain, az ember által oly büszkén lobogtatott kultúrához folyamodott segítségért. Zárójelbe téve, sőt túlhaladva a készen kapott genetikai programot, sok tekintetben emberinek mondható viselkedés-, tervezés- és étkezéskultúráról tett tanúbizonyságot. Mi több, s ezt vegyük már végre észre, a meséből az is egyértelműen kiviláglik, hogy a farkas fölényes magabiztossággal kezelte a hagyományos magas kultúra domináns közegét és hordozóját, a verbális nyelvet. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán szót tudjon érteni Piroskával, a farkasnak előzetesen meg kellett tanulnia emberi nyelven beszélni.

El tudjuk képzelni, micsoda erőfeszítésbe kerül egy butuska farkasnak valamely idegen nyelv elsajátítása? Szépséges barátnőm például, aki intellektuális képességeit tekintve magasan az állatvilág fölött áll – most fejezi be a második egyetemet –, immár tizedik éve tanul németül, de ha ezen a nyelven kellene rávennie mondjuk engem, hogy szedjek virágot a nagymamának, bizony zavarba jönne. Pedig egy emberi nyelven, nevezetesen magyarul, már régóta folyékonyan beszél, s bizonyos nyelvtani ismeretekkel is fel van vértezve. Nem így a farkas, aki szüleitől legfeljebb a félelmetes ordítás művészetét sajátíthatta el. Van róla sejtelmünk, hogy milyen pokolian nehéz lehet ilyen háttérből kiindulva grammatikailag helyesen, ráadásul akcentus nélkül beszélni idegen nyelven? Van fogalmunk róla, micsoda szocializációs nehézségekkel járt a farkas részéről egy ilyen vállalkozás? Elképzelni is kínos: amíg pajtásai birkóztak, pofozkodtak és fogaikat élesítették, így készülve a majdani közös vadászatokra, a mi farkasunk ott gubbasztott egy fa tövében és szavakat magolt, meg bonyolult grammatikai szabályokkal ismerkedett. Vajon miként vélekedtek róla a többiek? Minden bizonnyal hasonlóan, mint ahogy a gyerekek viszonyulnak a szemüveges, koravén, nagyokos társaikhoz: az átlag kicsit süsünek tartotta, megvetette, sőt talán ki is közösítette. A farkas azonban mindezeket a viszontagságokat emelt fővel vállalta. Vajon miért? Talán azért, mert – miként a modern értelmiségieknek – neki is volt valamilyen vezérlő eszméje, amiért az ember is képes sok mindent feláldozni.

7.

Vajon mi lehetett Piroska farkasának eszméje? Eric Berne, ez az éles szemű megfigyelő, aki pszichológus létére is feltűnően normális tudott maradni, egy kívülállóval, a földi és szakmai konvencióktól mentes Marslakóval mondatja ki saját zseniális intuícióját, miszerint a farkas fiatalkorában valószínűleg Nietzschét vagy hasonlót olvasgatott, és valami ilyesféle mottó szerint élhetett: „Élj veszélyesen és halj meg dicsőségesen!”

Mint tudjuk, a farkasnak nem sikerült dicsőségesen meghalnia, de hogy habitusát a nietzschei attitűd mélységesen meghatározta, az már a fentebb elmondottakból is kiviláglik. Akárcsak Nietzsche, ő is mélységes megvetéssel viszonyult a csordaszellemhez, s ennek összes veszélyét bátran vállalva, a radikális individualizmus mellett döntött. Társaival ellentétben egyes-egyedül indult el nagyvadra vadászni, amihez az kellett, hogy mintegy kibújjon a saját bőréből, túlfeszítse, sőt feltépje önnön természetes korlátait – azaz ne egy legyen a sok-sok fajtatársa közül, hanem olyasvalaki, akit Nietzsche nyomán leghelyesebb lenne Farkasfeletti Farkasnak minősíteni. Mint láttuk, célja elérése érdekében a farkas projektet dolgozott ki, de nem valamiféle zárt, merev, racionális típusút, hanem afféle Nietzschének tetszőt: olyant, amelyben a kreatívan kezelt kultúra mellett a véletlennek, a játékosságnak, az improvizációnak, a művészi illúziókeltésnek is rendkívül fontos szerep jut.

Gondolok itt mindenekelőtt arra a jelenetre, amikor a farkas a nagyanya ruhájába öltözött és a gyanakvó Piroska kérdéseire válaszolgatott. Ésszerűen nézve a dolgot, azt kell mondanunk, hogy ennek a furcsa kis színjátéknak semmi gyakorlati funkciója nincs. Ha a farkas cselekedeteit kizárólag cél-racionális motívumok, valamiféle észfilozófiai elvek vezérelték volna, a kislányt e nélkül is könnyedén felfalhatta volna. Mivel maga Piroska adta meg neki a nagyi címét, a kislánynak semmi oka nem lett volna meglepődni azon, hogy újdonsült ismerősét ott találja, ahova bizonyos értelemben maga kalauzolta el. De még ha a Farkas túlzottan óvatos lett volna is, ami egyébként nem jellemző rá, elrejtőzhetett volna mondjuk az ajtó mögé vagy a ruhásszekrénybe.

De a farkas nem a szokványos krimikben alkalmazott logikus, ám igencsak elkoptatott megoldások valamelyikét választotta, hanem a Nietzsche által olyannyira tisztelt művész útjára lépett, aki az improvizatív játék, az illúzió és a szép látszat érdekében kész habozás nélkül lemondani nemcsak az ésszerűségről, de a morálról és az igazságról is. A farkas olyanfajta színjátékot celebrált, aminek nincs semmiféle gyakorlati funkciója, hanem csakis az „organikus öncélúság” (Kant) jellemzi, ugyanakkor a művészet és az élet, a színpad és a valóság közötti határok olyan illékonyak maradnak benne, amennyire csak lehet. Ha például műfaját kellene meghatároznunk, nyilvánvalóan nem a hagyományos színház területén kellene keresgélnünk, hanem részint a rítus és a misztérium világában, tehát a régmúltban, részint pedig a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek olyan radikális törekvései között, mint amilyen a body art, az event és a performance. A farkas ugyanis szemlátomást oly módon nyúlt a „múlt igéjéhez” (Nietzsche), ahogy azt a nagy német filozófus tanácsolta: a jövő perspektívájából.

Hogy csak egyetlen mozzanatot emeljek ki: a farkas egész habitusában, de különösen átöltözésében és az azzal jelzett szimbolikus nem-cserében, nem lehet nem észrevenni annak a mind elterjedtebb későújkori attitűdnek a csíráit, amit az orvostudomány és a géntechnológia bravúrjai erősítettek fel, s aminek lényege, hogy szellemi és fizikai tulajdonságainkat – beleértve nemi hovatartozásunkat is – már-már illetlenség adottnak tekinteni. De ha a modern művészet területén maradunk, ahol az efféle igények már korábban igen tömeges méretekben mutatkoztak, azt kell mondanunk, hogy a farkas produkciójának legkonkrétabb visszhangja bizonyára a huszadik század egyik legnagyobb művészénél, Marcel Duchamp-nál érhető tetten. Mint ismeretes, a francia dadaista is szívesen eljátszadozott a szimbolikus nem-csere gondolatával, ami pedig a gondolat materializációját illeti, tulajdonképpen ugyanazt az eljárást választotta, mint Piroska farkasa: oly módon próbált meg azonosulni képzeletbeli ellentétes nemű alteregójával, Rrose Sélavy-val, hogy egyszerűen női ruhába öltözött.
Mint ismeretes, Duchamp tettét egyes művészettörténészek az androgün alkat megidézéseként értelmezik, hozzátéve, hogy az archaikus mítoszokban általában ez felel meg legjobban a teljességre való törekvésnek. Az androgün ugyanis egy alapellentét, a férfi és a nő ellentétét áthidaló határtalanság megtestesítője, vagyis a teremtés előfeltétele: ezért kellett a legtöbb vallás istenének androgünnek lennie. Nos, ha e logika nyomán Marcel Duchamp bizonyos értelmezésekben máris az istenek közvetlen közelébe kerülhetett, semmi akadályát nem látom annak, hogy legfontosabb előfutára is hasonló sorsra jusson. Annál inkább, mert - mint láttuk – Piroska farkasa aztán igazán nem vádolható a természeti korlátok tiszteletben tartásával.

Sebők Zoltán

Oszdd meg: