A kozmosz végtelen gigásza
Hősök
új életérzés
A kozmosz végtelen gigásza
Én vagyok a titkok nagy csodája,
A kozmosz végtelen gigásza.
Ki előtt az ember eltörpül,
Kinek hangja, mint mennykő gördül.
Én vagyok a halál mámora,
S az élet kínos záloga.
Meghalok és újjá leszek,
Mert jönnek még új kezdetek.
Hatalmamban van az idő,
Szavamra a tudat kinő.
Leheletem az értelem,
Uralmam alatt a végtelen.
Erő vagyok, kire nem hat az átok.
Én indítom meg a mennyei álmot,
Mitől az istenek szárnyra kelnek,
S a titánok erővel telnek.
Erő vagyok, kiben világok élnek.
S nem fél a jövő szellemével,
Vad s végtelen táncot járva
Gúnyosan üzenni a boldogságnak.
A kozmosz végtelen gigásza.
Ki előtt az ember eltörpül,
Kinek hangja, mint mennykő gördül.
Én vagyok a halál mámora,
S az élet kínos záloga.
Meghalok és újjá leszek,
Mert jönnek még új kezdetek.
Hatalmamban van az idő,
Szavamra a tudat kinő.
Leheletem az értelem,
Uralmam alatt a végtelen.
Erő vagyok, kire nem hat az átok.
Én indítom meg a mennyei álmot,
Mitől az istenek szárnyra kelnek,
S a titánok erővel telnek.
Erő vagyok, kiben világok élnek.
S nem fél a jövő szellemével,
Vad s végtelen táncot járva
Gúnyosan üzenni a boldogságnak.
Hősök
Halál...milyen furcsa találmány.
Vajon Kain meglepődött-e,
Mikor testvérét elásván,
Rájött, hogy az nem kel többé fel?
Vagy Éva, ki elsőként könnyeket ejtett,
Tudta-e mit veszített, mi a gyász?
Vagy úgy tanította meg őket az élet,
Hogy elveszíteni mennyire fáj?
S mikor testvéri eladták Józsefet,
Egyiptomba rabszolgának.
Vajon Jákob mit érezhetett,
Mikor holtnak vélt fiát viszont látta?
Mikor kezdett el tanulni,
Az emberiség emberséget?
Mikor kezdtünk el hazudni,
Oly könnyen egymás nevében?
Gyarló minden ember,
Letűnt a hősök kora.
Ma már attól szenved,
Ha élete kissé mostoha.
Üldöz minket a sorsunk,
Kezeinkhez vér tapad.
Milliók bűnét hordtuk,
Ezernyi év alatt.
Nincsen nekünk semmink,
Csak emlékek maradtak.
De az ember csak legyint,
S a szívek megszakadnak...
új életérzés
dübörög, ahogy
elmém fáradt
pórusain átszáguld
a gondolat,
feléd irányulva
belső tekintetem
fellebeg és
lassan leroskad.
tehetetlen vágyam
átlátszik szürke
falán lelkemnek,
de nem fáradok,
mert meg nem szűnő
örömöm lelem
benned.
mosolyog a szív
és kitárja karjait
a lélek,
bús személyemet
pedig halvány
ragyogásra készteti
szelíd szentélye
lényednek.
elmém fáradt
pórusain átszáguld
a gondolat,
feléd irányulva
belső tekintetem
fellebeg és
lassan leroskad.
tehetetlen vágyam
átlátszik szürke
falán lelkemnek,
de nem fáradok,
mert meg nem szűnő
örömöm lelem
benned.
mosolyog a szív
és kitárja karjait
a lélek,
bús személyemet
pedig halvány
ragyogásra készteti
szelíd szentélye
lényednek.
Megjegyzés küldése