Túl sokáig tartott, mire igent mondtam. Tizenkilenc éve belém ivódott, hogy nemet mondjak arra, amit nem találok száz százalékig helyesnek, és kerüljem mindazokat a cselekedeteket, melyek valamilyen káros nyomot hagyhatnak lelki vagy fizikai egységemben. Túl sokáig tartott, mire rávettem magamat arra, hogy igent mondjak…
– Holnap nincs kedved sétálni? – kérdezte.
– De, persze, van. Hová menjünk?
– A park megfelel?
– Nekem minden megfelel, ha sétáról van szó.
– Szép vagy. Ma különösen szép vagy. – mosolygott.
– Hát… köszönöm. – mondtam zavartan. Jól esett, hogy bókolt nekem, de nem tudtam elfogadni a dicséretét, éppen azért, mert pont ellentétesen éreztem magammal szemben és így nevetségesnek éreztem a kijelentést.
– Tudom, hogy nem hiszel nekem.
– Nem arról van szó, hogy neked nem hiszek, általában nem hiszem el ezt a kijelentést.
– Pedig lenne okod rá.
– Tudod, jóformán úgy érzem magamat mint egy kopasz nő, akinek megdicsérik a haját.
Elfintorodott, így tudtam, hogy helytelen választ adtam és megint sikerült megölnöm a hangulatot.
– Mi lenne, ha nem várnánk holnapig? Mit szólsz most egy sétához? – kérdezte pár perc elteltével, újra ragyogó mosollyal az arcán.
– Menjünk. Csak nehéz a táskám.
– Majd én viszem. – mondta derűsen és minden ellenkezésem ellenére leemelte a vállamról, és magára vette a rózsaszínű táskát.
– Nevetséges vagy. – kuncogtam.
– Gondolod? – nevetett tiszta boldogságot ragyogva.
– Szerintem így sokkal viccesebb lennék. – leemelte a lila sapkát a fejemről és a sajátjára húzta.
– Na hogy tetszem? – kérdezte.
– Most már sokkal jobb, így már annyira nem ciki a rózsaszín táska, reménykedj, hátha lánynak néznek.
Visszarakta rám a dolgaimat, és a sapka szélénél szépen megigazgatta hajamat, tenyerével a sapka alá nyúlt és elrendezte a hajszálakat. Belevörösödtem az érintésébe, ahogy tenyere végigsiklott az arcomon, államon elidőzött, és elvörösödött arcomon körözött nagyujjával, simogatta a lelkemet. Nem tudtam abban a pillanatban a szemébe nézni akárhogyan is kérte.
– Kérlek nézz rám egy kicsit.
– De így nem tudok, ha zavarba hozol nem megy. – mosolyogtam.
– De úgy szeretem, amikor így nézel rám.
– Miért?
– Mert látom, hogy ártatlan vagy, és jóságoddal engem is jóvá teszel. – mosolyodott el kicsit keserűen, visszagondolva az életére, és azokra a dolgokra, melyek helytelenek voltak, amikor eltévedt a helyes útról.
Magához húzott és eltemette arcát a hajszálaim között.
Megnyugtatsz… és boldoggá teszel. – közben kezei fel-le jártak a hátamon. Ujjainak érintése áramot vezetett testembe, és izzani kezdtem. – Te vagy az egyetlen, aki ilyen hatást tud elérni nálam.
– Nem hiszem, hogy tőlem van. Te magad teszed. Meg akarsz nyugodni, s ezért meg is nyugszol, boldog vagy, mert az akarsz lenni, csak éppen én vagyok az eszköz, akivel elérheted. – mondtam csendesen.
– Így gondolod? – kérdezte csöppet sértetten.
– Nem, nem sértésnek szántam. Csak azért bennem találod meg ezeket a dolgokat, mert bennem akarod megtalálni.
– Miről beszélsz? Kényszeresen nem lehet megtalálni a megnyugvást? Ne becsüld magad alá. Hidd el, mindezt te váltod ki belőlem.
Hümmögtem, és hagytam, hogy újra visszahúzzon karjaiba, és elbújjon az ölelésemben aztán…
– Szeretlek! – suttogta a hajamba, és ajkai hevesen közeledtek nyakam vonala felé, lábaim pedig remegni kezdtek ettől az érzéstől, amit annyira imádtam. Mégis tiltakozás ébredt bennem e szavak hallatán.
– Te szeretsz? – kérdeztem döbbenten.
– Miért te, nem? – nézett csalódottan és kissé sértetten.
– Én…én…én nem tudom… – mondtam és lesütöttem a szememet.
Láttam, hogy összeomlott benne valami, egy felépített boldogságvár összes tornyát leromboltam egy mondatfoszlánnyal, néhány eldadogott félszóval. Megfeszült az ökle, mert azt hitte biztos pont vagyok az életében, és most rádöbbent, hogy ingatag ez a pont, mint a fény a falon. Hátat fordított és hosszú léptekkel nekiiramodott. Álltam pár pillanatig, majd utána rohantam.
– Várj! – kiáltottam, de sokkal gyorsabban haladt, mint én, pedig már enyhén kocogtam a csúszós, eső áztatta őszi leveleken.
- Semmi értelme! – kiáltott vissza elcsukló hangon. – Nem szeretsz! – suttogta erőteljesen, alig hallottam, csak szájának rezdüléseit láttam a távolból. Csillogott a könny a szemében.
Meg akartam nyugtatni, utolérni, és átölelni, hogy újra békés legyen, mint addig, mert akárki is ő, én is megnyugszom ha vele vagyok, abból látom ezt, hogy ugyanúgy feldúlt engem is, hogy nem tudtam kimondani, ahogyan őt. Már kiértünk a parkból és ezer ember nézett bolondnak, ahogyan rohantam utána. Elért a zebrához és éppen át akart menni, amikor elfogott a vágy, hogy ordítsak.
– Igen! Szeretlek!
Abban a pillanatban hátrafordult és elindult felém. Elgázolta egy autó…
Azóta három hónap telt el, életben van. Él, csupán nem emlékszik semmire. Nem emlékszik rám. Én kimondtam, hogy szeretem. Ő nem tudja, ki vagyok. Azóta egy másik lánynak mondja, hogy megtalálta benne a megnyugvást, de én látom rajta, hogy feszült, nem olyan békés, mint velem volt… Túl későn mondtam ki az igent… túl későn… de talán van még esély arra, hogy kinyissam elméjének bezárt ajtaját és újra megmutassam neki, hogy itt vagyok, itt van a jóságom, a tisztaságom,még mindig itt van a megnyugvás a karjaimban.
Konkoly Ramóna
Megjegyzés küldése