Játszottál...
Játszottál...
Te aztán tényleg voltál
gömb és labda
szerelmes és mafla,
mikor milyen lapot
adott kezedbe
Sorsod, a kajla...
Utaztál krajcár nélkül,
ragyogott a 6-os villamos,
s a brüsszeli óváros szépe
és hajók röppentek
dalaidban, míg éjjelente
ezüstöt táncolt kacajod,
harmatokat fakasztott
minden mosolyod,
mert a szeretet mégsem
hagyja, hogy vérköröd
rabja Te maradj, s ne a labda...
Fűnyírási Idillium
Aludnék.
Freudi mélyen
analizálnám a tegnapi napot
és nem kötnék bele barátom,
Jung ellenérveibe,
csak asszociálnék és
azonnal le is írnám a szavakat,
latenciaidőm a tudattalanban
új képekbe talán még
elmerül, s kósza misztikusan
himbálózik
legbelül...
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg.
Félálomban ér a döbbenet,
hogy vigécünk ismét
elveszítette időérzékét
vagy csak komplexusai a környék
apjává tették,
s libidója Oidipusért kiállt
és messze táncolnak a fák,
s velük Kosztolányi sem
az Üllői-útról dalol
és nincsen "kip-kop",
csak itt köveznek
legbelül valahol...
Álmodnék.
Mézédes "Tengeróceán"
illat lengené be
hosszúra nőtt hajam
selymét és
exmetaforákat
karcolnék
a város homlokára...
Micsoda önfeledt játék
lehetne!
Ajándékul a Létért,
mi még nem törött
cserepe
testedény hitemnek...
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg...
Hüledezik a képzelet és a
párna szíve fülemen
takaróm a fejemen,
persona és árnyék
patológiás Selbst
forog egy tengelyen...
A zizegés szétmarcangol,
eloszt, s megfoszt
kompenzálni,
ébredésre tisztítja fel
szemem pilláit,
zúzalékos tekintetem
átütemezi,
szavatossági címkém
az Úr keze javítja,
ím itt az apokalipszis
mind a négy lovasa,
midőn
"Befed ez a kék ég... "
Credo
Gál Juditnak
Megfeszíttetünk mi is naponta,
áldást vár sóvárgó valónk
ahogyan az IGE is testté lett,
a szeretet irgalmáért
nyílik imára ajkunk.
Nem éhezni és nem szomjazni többé,
ha nyílik a hetedik pecsét.
Könnyek nélkül színről színre látni
Isten arcát és homlokunkon
hordani Nevét.
S égi madarak szállnak mustármagos fánkra,
mert áldott humuszba hullott a mag,
érteni fényes felhő szavát,
mely titkot őrzött hegyről lejőve
Péter, János és Jakab.
Akkoron betölti Jézus mindazt,
mit eltörölni nem kívánt,
imígyen áll majd házunk
ama erős kősziklán, mikor nem tántorodik lábunk
az ÚR Napján.
Mert szélkiáltóként léptünk e Földre,
mi, a csöndes szelídek,
háborog mégis a bensőnk,
s jajait nem érinthetjük meg soha,
zokog a Hetedik Harsona.
Álmokba szédült a lelkünk,
Kezünk közt recseg a Föld torka,
Szórtuk átkaink felelőtlen
sarjasztni hittünk fát, gabonát,
Kenyerünkbe belegyúrtuk a kovászt.
Nem vettük Uram észre,
szád leheletét:a hajnali Eget...
Sem a másik emberben megtestesült
lámpássá növesztett kegyelmedet,
mert egyet ismertünk csak: a Márta-hitet.
Fedd fel Uram, kerubod második arcát,
tégy félre turbánt, koronát,
Törölj el szent várost, ha az csak kopár mese,
Hadd hangozzon fel a szó: Tolle lege!
Tolle lege!
Megjegyzés küldése