A fenti cím hallatán talán több újságolvasó is felkapja a fejét: hogy lehetnek valakinek életei?! Tény, ami tény: az ember általában egyszer él. Gyakran szoktuk is hangoztatni, ha valami nem szokványos kényeztetést szeretnénk magunknak megengedni: „Istenem! Én is egyszer élek!”
Van, aki hiszi, van, aki nem, de az emberi közösségben vannak Isten által kiválasztott egyének, akiknek másoktól való különbözőségét sorsfordító életélményeik mutatják leghívebben. Ezek az emberek nem szokványos élethelyzetekbe kerülnek, és már-már a csodával határos módon menekülnek meg a halál torkából és kezdik el új – megölt lélekkel és meggyötört testtel is szép – életüket. Ezért lehet valakinek több élete is, amit a szóban forgó személy nemes egyszerűséggel Életeimnek nevez.
Ezt a címet viseli ugyanis a bordó, bőrkötésű kiadvány, amely Hartman (szül. Mermelstein) Irén, egykor Beregszászban született, ma már Izraelben élő földink emlékiratait tartalmazza. A kiadványból – értesüléseink szerint – mindössze két példány található Kárpátalján, az egyiket a Beregvidéki Múzeumban őrzik nagy gonddal, míg a másik a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola fennhatósága alá került.
Kevesen gondolnák, hogy az emlékiratok szerzője az a Hartman Irén, aki a neves beregszászi gyermekgyógyász, Hartman Ernő felesége. A sokak emlékezetében ma is élő medikus emlékét a Beregszászi Városháza melletti szerény épület fala őrzi, ugyanis abban született és élt a neves doktor, akinek munkásságát a Beregszászi Városi Tanács Pro Urb- díjjal ismerte el, ezt a városlakók gyógyításában végzett áldozatos munkájával érdemelt ki.
Hogy ki volt Hartman Ernő? Lapozzunk bele az Életeim című könyvbe!
Az ő érdemei közé sorolják a II. világháború utáni gyógyászat megújítását a Beregvidéken, ugyanis a múlt század derekán nevezték ki főorvossá a Beregszászi Járási Központi Kórházba. Szabadságszerető világszemlélete következtében hosszú ideig nem maradhatott tisztségében. Irányítása alatt alakult meg a szülész- és ápolóképző szakiskola. Elévülhetetlen érdemei közé sorolják az abban az időben gyakori csecsemőkori elhalálozások minimálisra csökkenését.
Magánéletéről kevés adat maradt fenn. 1913-ban született Beregszászban, a helyi gimnáziumban tanult. Húszéves korában német nyelven folytatta tanulmányait a prágai egyetemen. 1941-től dolgozott gyermekorvosként, szülőföldjére azonban csak a háború után tért haza.
Élete fontosabb eseményeiről felesége emlékiratai tanúskodnak, amelyet 2008-ban, Izraelben, igen kevés példányszámban nyomtattak ki többnyire a családtagok és a barátok részére. Az emlékiratok számos pontatlan adatot is tartalmaznak, fejezeteiben számos megszakítás található, amelyek miatt a könyv értékéből semmit sem veszít. Sok egyéb mellett egyedülálló fotókat tartalmaz a családi albumból, megláthatjuk ezeken, hogy öltöztek, milyen frizurát viseltek a beregszásziak, milyen volt a város látképe mintegy fél évszázaddal ezelőtt, ezenkívül ízelítőt ad a családi dokumentum a jólelkű doktor munkás hétköznapjaiból. A könyv nem csak egy személy, de egy meghatározott történelmi kor emlékeit, hangulatát is őrzi.
„Beregszászban, a magyar kisvárosban nőttem fel – idézi fel emlékeit a szerző –, az Osztrák- Magyar Monarchia utolsó éveiben láttam meg a napvilágot”. 1918 után Magyarországtól szinte teljesen elvették korábbi területeit – olvashatjuk –, amelyeken más nemzetiségű lakosok is éltek. Gyermekkoromban tapasztaltam, mennyire gyűlölték a mieink a cseh megszállókat – írja –, mindenki sajnálta, hogy a „szép idők” örökre tovaszálltak. Amikor a magyarok egy rövid időre visszajöttek, azok egészen más évek voltak. A fasiszta megszállók kerültek a csehek helyébe, a szovjet hadsereg felszabadította a vidéket, de az új hatalom ismét a maga javára használta ki a lehetőséget. Sok jámbor ember szenvedett ártatlanul, akiket Szibériába száműztek, többségük soha nem tért haza…
Valahogy így kezdődnek a 90 éves Hartman Irén emlékiratai. A könyv elolvasását követően egyet kell értenünk azzal, hogy az idős asszonynak valóban teljesen más élete volt a háború előtt, alatt és után. Mindig arról álmodott, hogy orvos lesz, a szülővárosában dolgozik majd. Prágában tanult, ám az orvosi gyakorlat helyett őt és édesanyját Auswitzba hurcolták. Erről az időszakról szól a könyv legjelentősebb része.
„Akaraterőnknek köszönhetően túléltük” – írja a szerző –, ezután boldogabb évek következtek. Férjhez mentem és két gyönyörű kislányt szültem. A családi boldogság édesítette meg számomra az orosz diktatúra éveit. A szörnyűségek emlékét mélyre ástam a lelkemben. A legsúlyosabb csapás azonban csak ezután következett…
Amikor a férjem a tanulmányai elvégzését követően hazaérkezett, semmi jó nem várta. Hosszú ideig nem kapott fizetést a munkájáért. Egy napon kaptunk egy levelet Amerikából, amelyben arról írtak, hogy a bátyáim életben maradtak, épségben tértek haza Auswitzból a férjem hozzátartozói is. Ez a hír boldoggá tette éltetem párját. „Amikor megkérte a kezemet, a tudomásomra hozta, hogy semmi áron nem emigrál Amerikába, bár az én terveim között ez szerepelt” – vall a szerző. Nem a viták időszaka volt ez, így jobbnak láttam igent mondani, és a jó hírt megosztani a családommal. Ez az időszak hozott fényt a szürke hétköznapokba.
Sok zsidó fiatal emigrált akkoriban Amerikába. Ernő testvérei is ezen gondolkodtak, de húgait, Elizt és Évát félt elengedni a nagyvilágba, így azokat magához vette és vállalta a gondviselésüket. Finanszírozta taníttatásukat, Elizt fogtechnikusnak szánta, ezzel párhuzamosan megkezdte a korház irányítását, ami szintén nem volt könnyű feladat. Azokban az időkben sem medikusból, sem gyógyszerből nem volt elegendő. Abban a szerencsében lehetett része, hogy olyan kiváló orvosokkal dolgozhatott együtt, mint Dr. Linner Bertalan és Lukács doktor. Ők fogadták a betegek többségét. Megszervezte a szülész- és ápolóképzést, szülészeti- és gyermekosztályt, tüdőgondozót hozott létre, óvodát alapított. Különösen hálásak voltak neki a háborús veteránok feleségei, akiknek az elsők között adott munkát.
„Észre sem vettük, ahogy a fasizmus szorításából a kommunista diktatúrába csöppentünk”. Ernő az ideje többségét munkával töltötte. A későbbi tragédia abból következett, hogy a lelkiismeretes főorvos nem tudott hazudni és ködösíteni. Bár a hatalom semmilyen körülményt nem biztosított a nyugodt és minőséges munkavégzéshez, az eredményeket mégis megkövetelte. Egy alkalommal Hartman doktor konfliktusba keveredett, majd sorozatos megaláztatások után megírta a felmondását. Egy fiatal, tapasztalatlan nőt neveztek ki a helyére. A ’70-es években a becsületes és munkaszerető embereket nyomorogni kényszerítették, míg a tudatlanok és minden aljasságra képes talpnyalók hatalomra kerültek. A tudományos címet nem kiérdemelték, hanem megvásárolták. Talán éppen ezek az embertelen viszonyok viselték meg az egészségét. 60 éves korában örökre távozott az élők sorából.
Az éppen aktuális hatalmak a rendszerető, tisztalelkű, egyenes gerincű emberekre nem szívesen emlékeznek vissza, de az egyszerű emberek hosszú ideig őrzik őket az emlékezetükben.
Talán ez ad értelmet a tettnek és a kitartásnak…
Kenyeres Mária
Megjegyzés küldése