Kedves felkérést kaptam egy lelkes kommentelőnktől arra, fejtsem ki gondolataimat a társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatban. A gondolatindító a Metropol egyik cikke volt, melyben leírták, valaki 104 millió dollárt fizet ki egy Picasso-képért, azért, hogy páncélteremben tartsa. Gondolatébresztő Modagishu erre hozzátette: a 3. világban pár dollárból élnek havonta és sok ezer gyerek hal éhen.
Igazat kell adjak neki, meg nem is. A gondolat így kissé demagóg. Mi köze a harmadik világnak Picassóhoz? Mi köze a harmadik világnak a szenvedélyes gyűjtő 104 millió dollárjához? Mire lenne elég a 104 millió dollár az egész harmadik világnak?
Azonban lecsupaszítva a kérdést, igenis égető problémára tapinthatunk. Ma Magyarországon 3, 7 millió bejelentett dolgozó tart el 6,3 millió másik embert. Mindez azt jelenti, hogy minden dolgozó 2 másik embert tart el saját magán kívül. A KSH 2008-as adatai szerint 100 felnőttet (Figyelem! Felnőttekről van szó, azaz a 18 év alatti korosztályról nem beszélünk épp!) 54,2 aktív dolgozó tart el.
S itt érzem a problémát.
Tudjuk, Magyarországon a munkanélküliség tavaly 10,4 %-os volt.
Nem kell sokat játszanunk a számokkal, hogy rájöjjünk – van egy rakatnyi inaktív ember. Vonjuk le belőle a nem aktív korúak számát (nyugdíjasok, tanulók, gyermekek), s máris találkozunk egy olyan embertömeggel, akik sehol sincsenek. Hol vannak ők?
Bizony, a fekete foglalkoztatásban, vagy ami még rosszabb: a megélhetési bűnözésben (bár témánk szempontjából a kettő csak büntetőjogi értelemben válik ketté).
Tudom, magam is ott éltem vagy 6 évig, s körülöttem még nagyon sokan.
Visszaviszlek, olvasó, a fejtegetés elejére. Egy dolgozó ma magán kívül 2 embert tart el. Vajon ha a feketegazdaságban kegyelemkenyéren tengődök is bejelentett alkalmazottak lehetnének, mennyire változhatna ez az arány? (Nem véletlen a feltételes mód: félek, akkor se változnának a munkáltatást sújtó adóterhek).
Egy tisztább gondolkodású világban ez nem kérdés: aki tud, dolgozik, aki dolgozik, az adót fizet, aki adót fizet, azt „beteszi a közösbe”, hogy jusson azoknak is, akik épp nem tudnak dolgozni. Tiszta sor.
Ehelyett Magyarországon mi van? Aki tud dolgozik, örül, ha feketén alkalmazzák. Aki dolgoztat, az feketén dolgoztat, vagy legalább is „fele bejelentve - fele zsebbe” elv szerint, hogy ne kelljen adózni. Mi marad? Az a 3,7 millió dolgozó, aki nem tud, vagy nem akar kitérni az adózás alól, s ők tartják el a többieket, illetve az államot.
A rendszer változatásához a szemlélet változtatására volna szükség, úgy hiszem. A munkaadó részéről a társadalmi felelősségvállalás tudatosabb felfogása, a munkavállaló részéről a saját érdekképviselet hatékonyságának lehetősége, míg a mindenkori kormány részéről mindezek kellő tolerálása – azaz több befizetésért a kevesebb adó elvének érvényesítése.
Nálunknál tisztességesebb nemzeteknél ez működik. Naná, eszükbe se jutna adót csalni – egyáltalán: csalni –, mert nem fér össze a normáikkal.
Mindaddig azonban, amíg a szemlélet nem változik, nem fog változni semmi. A munkaadó, ha teheti, nem jelenti be a munkavállalót, mert az akkora terhekkel jár, hogy veszélyezteti a vállalkozását. A munkavállaló nem tehet semmit, mert örül, hogy munkája van, nem járatja a száját. A mindenkori kormány pedig megnézi a kasszát, látja, hogy kevés, sok az eltartandó, tehát tartja, vagy emeli az adókat. A kör bezárult. Olyan, mintha mindenki fegyvert fogna mindenkire egy westernfilmben. Valakinek egyszer le kellene engednie a stukkert – persze, ehhez meg őrült bizalom kell.
Mi a megoldás? Van egy ötletem: ez a kérdés véleményem szerint felülről oldható csak meg. Onnan, ahonnan a rendszert vezérlik. Alacsonyabb adóterhek, hogy a munkáltatás olcsóbb legyen, emellett szigorúbb munkaügyi ellenőrzés, hogy ténylegesen be vannak-e jelentve az alkalmazottak, s szigorúbb büntetések. Érdekképviselet a munkavállalóknak, hogy jelezhessék, ha kizsákmányolják őket, s biztonságot adó felügyelet, aki nem adja ki a munkavállalót. Így aki dolgoztatni akar, „olcsón” megteheti, aki dolgozik, egyben adót is termel, az állam jól jár, hiszen sokszor kicsi jön a néhányszor sok helyett, s a kontrollt az állam gyakorolja – tételezzük fel róla a korrupció-mentességet, mert az kell az elmélet helyességéhez.
Persze, ez már utópia. De azért jó belegondolni, nem?
Hellenbárt László
Megjegyzés küldése